Már a biblia is megemlíti ugyan mint a kenyérsütéshez szükséges alapanyagot, de a rá való hivatkozást nehéz időben vagy étkezési szokások szerint besorolni. Mint tudjuk, az idők folyamán az árpa vagy gersli is elvesztette az emberi táplálkozásban játszott majdhogy kizárólagos szerepét. Az tény, hogy a tönkölybúzát már az ókori Egyiptomban is termesztették, viszont ott már elsősorban takarmánynak, úgy mint ma a zabot. Sőt valószínűleg ugyanabból az okból, miután ennél a két gabonafajtánál a pelyva nem válik el a magtól, s ezért a belőlük készített kenyér szálkás lesz. Ha egyáltalán lehet sütni belőlük kenyeret, mert a lisztjük nem igazából alkalmas erre, és csak a vegyiparnak köszönhetjük, hogy manapság ez nem okoz többé nehézséget. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy annak idején Egyiptom a római birodalom éléskamrája volt. Az onnan importált búzából készült liszt alapvető élelmiszer volt, olyannyira, hogy a légiók katonái is lisztet kaptak ennivalóul. Ezért szinte elképzelhetetlen, hogy ez a búza az abraknak szánt tönkölybúza lett volna. Talán a megfelelő környezeti adottságokkal vagy ismeretekkel nem rendelkező északi tartományokban esetleg még fogyasztották ezt, de az sem feltétlenül biztos. A növény tudományos elnevezése ugyanis Triticum spelta, amiben a spelta fajnév az ókori latin nevét eleveníti fel, ami pedig a pelyva germán megfelelőjéhez hasonlított: ez ma németül Spelze. Mindez arra utal, hogy a tönkölybúzát csak a táplálkozási misztikusok tettét emberi táplálékká, majd ezer évvel később követve Bingeni Boldog Hildegárd nyomdokát. Pedig neki sem kellett volna külön kihangsúlyoznia az előnyeit, ha a kortársai számára még közkeletű táplálék lett volna. Tény és való, hogy a XI. században már Németországban is csak a legszegényebb vidékeken vagy éhínség idején fogyasztották. A növény magyarosítása

A tönköly név egyértelműen a növény német elnevezéséből származik, ami viszont Dinkel. A szó mássalhangzókból álló váza megfelel a t*nk*l(j) szerkezetnek, mert mint tudjuk, a d → t átmenet általános a német nyelvjárásokban. (Az ly-t hagyjuk a végére, amúgy is a szó végén áll.)

A magánhangzók mibenléte a magyar nyelv sajátos honosítási szokásából ered, ami ha teheti, a nyelvben már meglévő keretek közé kényszerít minden új fogalmat. Ezek pedig, mint ahogy láthattuk az eddigi szócikkekben is, a legtöbbször magyarázatot nyújtanak az újonnan alkotott szó jelentésére.

Európában tulajdonképpen már a római kor óta a tönkölybúzát leginkább a favázas szerkezetű házak építésénél (.deu) hasznosították. Ez általában úgy történt, hogy a falak lécből álló keretei közé vízszintes irányban vesszőket fontak, amit aztán apróra vágott szalmával vegyített vályoggal tömítettek.