Ahhoz, hogy pontosan megértsük a címszavunkat, ahhoz meg kell vizsgálnunk az elemi alkotórészeit, amiket az m*g* szerkezetéből kapunk, valamint a hasonló felépítésű hárombetűs szavak jelentését. A második mássalhangzó, a g az önhivatkozás jele, amit tulajdonképpen a kezdőbetű szab meg közelebbről. Az ilyen szerkezeteknél általában valamilyen pontról, méghozzá valaminek a végpontjáról van szó. Ezt az elvont fogalmat kiválóan érzékelteti a szintén ide tartozó, de kezdő mássalhangzóval nem rendelkező ég szó és az -ig rag (lásd ezek összehasonlítását). Ezeken kívül a dög például egy állat jelenlegi (d), tehát élő állapotának a vége, a heg a pedig a seb gyógyulásáé. A leg- a folyamatos (l) összehasonlítás csúcsát jelképezi, a szeg meg arra hivatkozik, hogy vastagabb a vége. >>> A reg* esetében, körforgásról lévén szó (r), a végpont egyben a kezdőpont is. Végül is egy ΣËg* szóbokorral van dolgunk, aminek a kezdőbetűje Σ=sz,d,h,l,m,r,t,∅ lehet. Azaz úgy is mondhatnánk, hogy ezeket a kezdőbetűket egy -Og képzővel kiegészítjük – ami újonnan tanúskodik az egyes hangok által hordozott alapvető jelentés fontos szerepéről a magyarban, de egyben azt is eredményezi, hogy a nyelv vizsgálatához se az indoeurópai „tő”, se a „gyök” fogalma nem elegendő.

Ez meg az, meg a többi

A fenti szóbokorban találjuk a címszavunk közvetlen rokonságát képező mÎg* szavakat is. Ezek az m miatt elvontabbak, mint az előző példák: az általuk átfogott közös fogalom nagy általánosságban a valamire való utalás célpontja.

Ha ezt a tövet egy irányjelző magánhangzóval egészítjük ki, akkor megkapjuk a mögé névutó „térben az után” értelmét. Időben a még a jelenlegi időszak végéig tart, a míg pedig addig, ameddig az véget nem ér. Kötőszóként a meg az eredeti jelentést őrzi, mégpedig „sorban az után” értelemben. Ugyanis a bekezdés címe még akkor is érthető marad, ha a felsorolt névszókat térben elhelyezve képzeljük el:

Emögött az, amögött a többi = Ez és az, és a többi.

Így kell értelmeznünk a szót számoláskor is: az egy meg egy eredményét úgy kapjuk meg, ha képletesen az egyik dolgot a másik mögé tesszük. Egyébként a kisgyerekek pont így, sorba rakva képzelik el a számokat, amikor tanulják azok nevét, és még nem fogják fel őket mennyiségként (.eng).

A szóbokor tövében található Î archifonémába beletartozik az a betű is, ezért a mag az, ami a növénytermesztés célja, legalábbis abból a szempontból, hogy a jövőben is legyen mit ennünk. Így azt mondhatnók, maga a mag a lényeg. A mag* visszaható névmás jelentését pontosítja a néha előtte használt ön- névszói prefixum, ami olyasmit jelent, hogy ő egyedül csinál valamit – ahol mindenképpen *őn van a hangsúly.

Tehát az (ön)maga névmás azt hivatott elsősorban kifejezni, hogy az előbb említett utalás se rám, se rád, hanem a harmadik személyre, azaz őrá vonatkozik.

A befejezés magától értetődő

A meg egyébként úgy viselkedik, mint a mÎg* szóbokor megtestesült töve. Más kifejezéssel élve, ez a szó célt tűz ki a vele együtt használt ige számára, s e cél meglétét általában egy megszabott tárgy vagy időhatározó segítségével meg is szoktuk erősíteni. Az igekötőnek ezt a tulajdonságát már Budenz József is felismerte 1863-ban, csak az akkori magyarázat még nem adott választ arra, hogy miért.

Nyilvánvaló az is, ha az ige által képviselt cselekvésnek a meg- igekötővel önkényes időbeli határt szabunk, akkor az a határ a cselekvés befejezése lesz. Ezért majdnem hogy természetes, hogy ennek az igekötőnek az egyedüli feladata lett a befejezettség általános jelölése, hiszen a fentiek szerint ennek értelmét már az elejétől fogva magában hordozta.

Ennek fényében az is érthetővé válik, hogy már az ősi mïgé alakja is elláthatta ezt a szerepet, anélkül hogy a mai szokásnak megfelelően egybe mondták volna az utána következő igével. Az azóta eltelt idő tulajdonképpen csak annak a felismerésnek az érlelődésével telt el, hogy ez az igekötő egymaga feleslegessé teszi az összetett igeidőket.

Az ilyenfajta aspektusjelölésnek az általánosítása valószínűleg azért volt ilyen egyszerű, mert a nyelv több ezer év távlatából megőrizte az erre való hajlamát (vö. pl.: Igeragozási rendszerek). Mivel ennek ellenére még mindig megkülönböztetjük a múlt időt a jelentől és a jövőtől, azt mondhatjuk, hogy a magyar egyedi módon egyesíti az aspektusos és a tempuszos igeragozás előnyeit.

Megjegyzés

Minden igei prefixumként használt igekötő többé-kevésbé befejezett értelmet ad az igéjének. Ezt a szláv nyelvekben érzékelhetjük a legjobban, de például a németben is vannak olyan elválaszthatatlan igekötők, melyek a helyzetet vagy irányt kifejező elválasztható igekötőkkel szemben pont a befejezettséget fejezik ki. De ezekben a nyelvekben nem létezik egy csak erre a célra kiválasztott igekötő, tehát nem is beszélhetünk elkülönített befejezettségről.

De viszont tudjuk egy nyelvről, hogy ebből az egy szempontból hasonló elvet vallott, mint a magyar. Ez a keleti gót volt, amit a Wulfila bibliából ismerünk.

Ez utóbbiról Észtországban, a Tartui Egyetemen készült annak idején egy tudományos dolgozat „Az igekötők befejező hatásának a kérdéséről” (.pdf.deu) címmel, ami arra a következtetésre jutott, hogy a gótok a mai ge- német participiumi prefixum elődjének számító ga- igekötőt kizárólag a befejezettség jelölésére használták, nagyjából ugyanúgy, mint jóval később a magyarok a meg igekötőjüket (bár ezt nem említi meg a tanulmány).

A keleti gótokkal csak a hunok közvetítésével érintkezhetett volna a magyar nyelv, ami kétséges. Ne felejtsük el azt sem, hogy ettől az egy sajátosságtól eltekintve a keleti gót igekötőrendszere kifejezetten indoeurópai. Igaz, ez az egyetlen keleti germán nyelv, amiről van írásos emlékünk. Bár a Kárpát-medence majdnem az összes keleti germán törzset hosszabb-rövidebb ideig vendégül látta, ezek nyelvéről sajnos nem tudunk semmit.