Egyszer volt, hol nem volt, akkor volt, amikor a körte még körtvély volt. Azért kell a mesénket ilyen korán kezdeni, mert egyrészt csak így tudjuk megérteni a gyümölcs nevének a jelentését, másrészt pedig csak ennek a segítségével fogjuk – persze nem el- vagy megfogni – hanem felfogni cikkünk főszereplőjét, a medvét. A gyümölcs nevében jelenlevő -vély annyira ritka képző a magyarban, hogy csak a kevély szóból ismerjük még. Ezért a képzett szavak nem sok segítséget nyújtanak a képzési folyamat értelmére, s így nem marad más hátra, mint a képző feladatát a többi szócikkben is felhasznált elemzési módszer igénybevételével meghatározni.

Tehát a megoldást a képző szerkezete kínálja, ami v*l+j. Ez a *vÅl ige rokonságába helyezi, ami a van folyamatos változata (a csak múlt időben ismert vala illetve volt). Manapság inkább úgy mondanánk, hogy lett. A j szokás szerint ennek feltétlen bekövetkeztére utal, míg a hosszú é alany központú értelmet ad a képzőnek, körülbelül úgy, mint a fől szóban az ő.

Ennek következtében a -vély toldalék olyasmit fejez ki, hogy „teremtetett”. Ha ezt a fogalmat kiegészítjük az önhivatkozás jelével, ami a k, akkor azt kapjuk, hogy magában teremtetett – ami jól illik a kevély viselkedésére.

A keresett szavunkat viszont a kört- tő abba a kö* szóbokorba sorolja be, amelyet a könyv magyarázatához használtunk fel, s aminek az alapfogalma az, hogy leereszkedő. Az r meghatározza, hogy mi is „ereszkedik” le, a t pedig az ehhez fűződő műveltetés. Gyümölcsről lévén szó, azt mondhatjuk, hogy a körtvély ezek szerint az a termés, aminek „leeresztett” gömb az alakja. Ez pedig még a villanykörtére is érvényes lenne, ha az teremne…

Miután a szó töve műveltető igei jellegű, a gyümölcs alakját a termésre való utalás nélkül is megadhatjuk, például „befejezett” igei határozószóként: ez lenne a körtve. Mint a hasonlóan képzett estve mellett az este (lásd az eső alatt), úgy ennél is létezik egy rövidebb, de szintén határozói névszó változat, ami a ma általánosan használt körte.

A medve, ami megette a körtét

A medve szó eredete tulajdonképpen tisztázott: az állatnak a neve minden környező szláv nyelvben – az ukrán kivételével – medved, aminek az értelme „mézevő”. A szóösszetétel első részét alkotó med jelenti a méz-et, ami ha felidézzük a latin mellitus, francia miel, stb. főneveket, ugyanolyan egyetemes szónak látszik, mint a víz vagy a száz számnév.

Igaz ugyan, hogy csak a magyar nyelv utal ennek a gyűjtőjétől való függőségére a szorgos kis rovart illető méh elnevezésével, méghozzá egyúttal rögzítve azt a tényt is, hogy a méz tartós táplálék (z = állandó), és a méh mindig kilátást nyújt erre (h = lehetséges). De érdekes módon a medve is ugyanebbe a szóbokorba tartozik, csak nem éppen az evésen („ed”; lásd reggeli) keresztül.

A szó átértékelődéséhez feltétlenül szükség volt a -d végződés elhagyására, ami által a -ve ugyanazzá az igei határozó képzővé válhatott, amivel az előbbi fejezetben már találkoztunk a körtve szóban. Ebből viszont az következik, hogy a med- valamilyen igei tővel azonosult, a kérdés csak az, melyikkel?

Erre a választ a gy=d+j hangtani megfelelés adja, ami által a keresett tövet a megy rendhagyó igében találjuk meg. Ebben a rejtett -d a mozzanatos ragozás emléke, körülbelül abban az egyidejűleg gyakorító értelemben, mint a bandukol szóban (ez utóbbi példa mellesleg kifejezetten illik a medve sajátos, féloldalas mozgására).

Ha viszont a med- az „odafelé irányuló mozgást” képviseli, akkor a meddig egyértelműen azt a pontot jelöli, amihez odamegyünk (vö. meg). Így rögtön megértjük például a meddő szó jelentését is, ami eredetileg a magzat hirtelen „elmentére” utalt, majd a feldolgozott érc „kiürülésére”. E két fogalom összekapcsolásából adódik a meder is, amiben az ár megy (vö. Âr*). Ennek fényében érthetővé válik a medence is, mind földrajzi, mind pedig élettani értelemben (ez utóbbihoz lásd a kilenc cikkét is).

Ezek a szavak, mint a mé* szóbokor megy alapigéjének mozzanatos származékai, egyben rokonai a méh-nek is, hiszen az mást se csinál, mint virágporért és nektárért megy.

De még a medvénk is, ami nevének szláv eredete ellenére is „kiürül” és „elmegy”, még akkor is, ha előtte békésen „bandukolt”. Ahhoz, hogy megértsük, mindezt miért teszi, először is azt a kérdést kell feltennünk, hogy a neve miért szláv eredetű.

A medve, aki elhagyta a bundáját

A legközelebbi nyelvrokonainknak, az obi-ugoroknak sincs saját elnevezésük a medvére. A hantik és manysik „medve” szava inkább az ukránra emlékeztet, ami mintha felcserélné a szláv szó alkotóelemeit: ведмідь (vedmigy), az orosz медведь-gyel szemben (medvegy). Ebből lett hantiul воя (voja) illetve manysiul уе (uje).

A szibériai népek hitében a medve általában különleges helyet foglalt el, de különösen az obi-ugor népek tartották az emberek és az ősök között közvetítő, egyedülálló totemélőlénynek. Ezért nem is állatnak tekintették, sőt inkább úgy is nevezték, hogy „ember” vagy „testvér”. Így tehát nem is létezhetett ugor szó a medve megnevezésére.