5. fejezet: Minisztérium és misztérium

Ezt a hősi küzdelmet egyedül vívta meg. Az urával még azt se tudatta, hogy fölmondott Katicának.

Titokban kereste föl Drumát is, akinek ügyvédi irodája már benépesült a kárvallott kommunisták rokonaival, mert híre terjedt, hogy micsoda ellenforradalmár, s védelmét mindenki rá akarta bízni.

Az ifjú ügyvéd különben is piros arca lángolt a história lázától. Ő Ficsort készörömest becsukatta volna, legalább ötévi börtönt helyezett kilátásba, de a cselédügyet meglehetősen homályosnak vélte. Mindenesetre levelet gépelt, melyet ajánlottan küldött el Bartosnak, fölszólítván, hogy a lányt a törvény értelmében haladéktalanul engedje el.

Vizy csak azért járt haza, hogy behányja magába az ebédet, vacsorát. Zordan evett, idegeskedett, egy szót se szólt. Nem is merte volna őt ilyen csip-csup ügyekkel háborgatni. Ha megkérdezte tőle, hogy hová megy, honnan jön, csak ennyit mormogott: Minisztérium. Olyan rejtélyesen, mintha ezt mondaná: Misztérium.

Valóban, az urának ez volt a titokzatosság, a közélet, a politika nagy távlata, és ami kívül esett, oly potomság, hogy nem is érdemes vele foglalkozni.

A minisztérium ódon, sárga épülete meghitt zajjal zsongott. Valahányszor átlépte küszöbét, édes bizsergés csiklandozta, s már a lépcsőn feltűnt arcán az a kenetes, önérzetes mosoly, mely azt jelentette, hogy itt ugyan minden a közé, de tulajdonképpen csak az övé, és ő itthon van, sokkal inkább, mint lakásában. Ismét köszönt a portás. Jól fésült titkárja az előszobában fogadta, már osztályozta, megrostálta látogatóit, akiket még egy gondos selejtezés után engedett színe elé. Ezeket Vizy leültette, s rendszerint bocsánatot kért, hogy nem mindjárt lehet rendelkezésükre. Panaszkodott a sok dolog miatt. Kedvenc szavajárása volt, hogy meghalni sem ér rá. Nyomogatta az íróasztalon álló csengettyű-billentyűzetet, mint egy zongoraművész. Hivatalosan beszélt a vidékkel, behívatta referensét, ettől elkért egy aktát, fejcsóválva olvasta, vitatkozott vele, barátian de fölényesen, hogy hatalmát az idegenek előtt is éreztesse. Aztán vendégei felé fordulva megkérdezte, nem parancsolnak-e egy szivart. Az igenlő válaszra kulcsait előkotorászta hátsó zsebéből, kinyitott egy asztalfiókot, nem sietve, hogy késleltesse a beteljesülés pillanatát, majd a doboz aranyozott fedőlapját félrehajtva eléjük tárta a szalagos szivarokat, melyek a reprezentációs szivarokhoz tartozván karrierjét voltak hivatva előmozdítani. Amíg tűzzel szolgált, lelkében elintézte, hogy eggyel kevesebb szivarja van, s az aranyozott fedőlapot visszahajtva a dobozt ismét elzárta.

Szerette ezt a szertartásosságot, és szerette a hivatal szellemét is. Dél felé kongott a harang, hirdetve, hogy megérkezett a Miniszter. Az épület szinte templommá változott. Még a komoly állami fák is ünnepibben álltak az udvaron csinos vasrostélyaikban. Láttad, kérlek, a Kegyelmest*? Jókedvében van ma? Pénzt akarok kunyerálni annak a szerencsétlen iparkamarának. Szervusz, kegyelmes uram, szervusz, méltóságos uram, a legalázatosabb szolgád vagyok. Barátai vették körül, akik előbújtak a bécsi ellenforradalmi tanyákról, vidéki birtokaikról, mind úriemberek testben és lélekben, mind kimosdottan és szagosan, az eau de Cologne* és a purzsicsán-dohány* illatát lehelve. Ölelgették, veregették a vállát, ünnepelték, mert valamit hallottak, hogy elcipelték a parlamentbe. Ők is panaszkodtak, hogy mennyit szenvedtek, hogy mit raboltak tőlük azok a gonosztevők. De mégis éltek és együtt voltak, tegeződtek fiatalok az öregekkel, a második fizetési osztály a nyolcadikkal, mint egy nagy család gyermekei. Valami bájos, atyafiságos érzésben olvadt föl itt mindenki, folyton szolgálatra készen, a hivatalban és hivatalon kívül, megadva a titulust* és respektust* mindenkinek, katonai fegyelemmel és bizonyos önfegyelemmel is, abban a tudatban, hogy minden kölcsönbe megy, s később a ranglétrán bárki eljuthat a legmagasabb fokig. Ez volt az ő világa, több mint az otthona: a mindene.

Vizy kitűnő hivatalnok volt, szorgalmas, lelkiismeretes is. Ezt a fölebbvalói és alárendeltjei egyaránt elismerték. Még a szociális érzés se hiányzott belőle. Ha ügyes-bajos emberek fordultak hozzá, tüstént írta az utalványt valamely szervhez. Olykor maga is áldozott - a módjához mérten - egy árvaház, egy szanatórium fölállítására. Nem tűrte azonban, hogy egyénileg zaklassák, mert akkor mire valók a hivatalos intézmények. Azzal sem lehetett vádolni, hogy visszaéléseket követett volna el. Közpénzekből egy fillér se sikkadt el a kezén. De bolondja és balekja lévén a szívességtevésnek, abban a reményben, hogy szívességét viszonozzák, régi ismerőseinek, iparosoknak, kereskedőknek megrendeléseket, különböző engedélyeket eszközölt ki, akik ezt azzal hálálták meg, hogy nem hagyták fizetni, mikor üzletükben vásárolt. Ezen ő minden alkalommal megütközött, helytelenítette is, de fájt volna, ha a várt meglepetés elmarad. Nevenapján, a régi híres Kornél-napokon a különböző iparágak, kereskedelmi cégek kisebb-nagyobb ajándékokkal kedveskedtek. Húst küldtek, tortát, likőrt, úgyhogy bőségesen kitelt a vendégséges asztal. Egy-egy gyűrűt, egy-egy ezüstórát is kapott, melyet puritánságára való tekintettel nem használt, csak az üvegszekrénybe zárta, s bús pillanataiban nézegette. Ezek az ajándékok közel sem értek föl a nekik tett szívességekkel, de jól estek, növelték önérzetét, bizonyos fakó költészetet árasztottak életére.

Most is ezeket a barátságokat ápolgatta, ezeket az érdekszálakat bogozgatta a Polgári Kaszinóban*, a bizottsági üléseken, a pártvacsorákon, éjjel-nappal. E mozgalmas időkben akart ugrani egyet azon a ranglétrán, melynek legmagasabb fokán már tíz éve megtorpant.

Egy este vacsorára volt hivatalos az államtitkárjához. Vizy ilyenkor nyájas szalon-emberré* vedlett. Még feleségével is elbeszélgetett. Ezt az alkalmat használta föl Vizyné, hogy beavassa őt. Mielőtt elmentek, a házmesterlakásba csalta.

Vizy már másképp tárgyalt.

Nem ismervén az ügy ezer ágát-bogát, oly fölényesen léphetett föl, mintha a minisztériumban egy elintézetlen aktát sürgetne valamelyik hanyag fogalmazójától. Felesége büszkén tekintett rá. Mégiscsak más az, ha egy férfi beszél.

Csak ennyi volt az egész:

- Mi van azzal a cseléddel?

- Nekem megígérte, méltóságos uram.

- Ha megígérte, akkor jöjjön, és teljesítse kötelességét.

- Jönne az, de eddig az úr nem akarta engedni.

- Hogyhogy? Fölmondott a cselédje? És elfogadta? Akkor ehhez nincs joga. A törvény világosan meghatározza a gazda és cseléd közti jogviszonyt. Ezt föltétlenül respektálni tartozik.

- Igen - szólt Ficsor áhítatosan a latin szó hallatára.

- Szóval: velünk ne bolondozzék. Ha nem áll be a helyébe, rendőrökkel hozatom ide. Megmondhatja. Rendőrökkel.

Ficsornak és feleségének csak ez kellett. Úgy álltak, mint a villámsújtottak, egymásra meredve: a börtön árnya húzódott végig lakásukon, kiterjesztették kezüket, mintha tiltakoznának a vád ellen, hogy ők valamit is elmulasztottak volna, de úgy is, mintha védekeznének a rájuk szakadó csapás ellen.

Vizy befejezte mondókáját. Szégyellte, hogy ebben a csirkepörben ennyire latbavetette presztizsét. Tekintetét körüljártatta a pincelakásban.

A konyhán másfél méterre fölhúzódott a talajnyirok, tenyérnyi fekete rózsákkal cifrázva a falakat. Penészszag csavargott - áporodott, nedves -, mellyel elvegyült a tűzhelyen piruló vöröshagyma bűze. Az ablak oly alacsony, hogy az utcai járókelőknek csak a térdüket látni. Itt várakozott ő, amikor feleségét a parlamentbe vitték, s Ficsort leste, hosszú, hosszú órákig azon az alacsony dagasztószéken, melyet most megfújtak neki, hogy leüljön, csak egy pillanatkára, hogy el ne vigye álmukat. De ő nem ült le. Piszkosnak találta. Attól félt, hogy beszennyezi szalonkabátját.

Különben is úgy emlékezett, hogy akkor a konyha berendezése valamivel csinosabb volt. És akkor szinte meg is áhította azt a csöndet, azt a bibliai igénytelenséget. Egy dívány állt akkor valahol, melyre szeretett volna leheveredni. Ez lenne az, ez a süppedt, kiérdemült dívány, amelyből csombókokban lóg ki a tengerifű*? Egy csempe bögre éktelenkedett egyik sarkában meg egy piaci szatyor abból a mályvaszín bársonyból, mely valaha a MÁV elsőosztályos fülkeüléseit borította, de a forradalom után feltűnt itt-ott, a proletáranyák még bugyogót is varrtak belőle növendék gyermekeiknek. Elámult e kopárság láttán. Zsebkendőjét orrához tartotta. Ideges pillantással sürgette feleségét.

Az még egyre tárgyalt, kóvályogva, asszonyi tervtelenséggel:

- Tehát beszéljen vele, kedves Ficsor, és mondja meg neki, hogy határozza el végre magát. Nézze: talán ígérjen rá a bérére.

- Kell is annak bér. Nem törődik az a pénzzel.

- Nem? - villant meg Vizyné szeme. - Hát mivel törődik? Talán szeretőket tart?

- Az? - és Ficsor megfeledkezve a köteles tiszteletről, könyökével oldalba bökte vastag feleségét, s röhögött. - Hallod? Az Anna szeretőket tart.

Ficsorné fölhúzta ajkát, kivillantotta sárga lófogait, úgy vihogott azon, hogy az Anna, mármint az Anna szeretőket tart.

Vizyné kíváncsi lett:

- Talán a gyomrát szereti?

- Annyit eszik az, mint egy madár.

- De hát akkor mit szeret?

- A munkát, méltóságos asszonyom - mondta Ficsor -, a munkát.

- Olyan lány az - mondta a házmesterné -, hogy meg kellene aranyozni a kezét - és mosolygott, mint aki határozottan lát valakit.

Vizyné maga sem tudta, hogy e két kijelentés közül melyik hatott rá mélyebben: a házmester velős, minden szólam nélkül való biztatása, vagy a házmesterné szinte költőien egyszerű beállítása. Mind a kettő általánosság volt. De néha az általánosságban van a legtöbb tartalom, mert nem köti meg képzeletünket, s szabadjára hagyja csapongani.

Katica még ott volt nála, de már csak félig. Hagyta, hadd csináljon, amit akar. Lakását se rakatta vele rendbe. Majdnem örömmel szemlélte, hogy gyülemlik napról napra a por, piszok. Amint Katica ásítva és álmosan eltehénkedett a konyhában, a másikat látta helyette, mellette és mögötte, aki majd mindent helyrepótol, és fürgén, csodálatosan mozog, mint egy tündér. Majd ő, aki csak a munkát szereti, a munkát. És egyes nehezebb munkákat egyenesen félrerakott számára, mint holmi becses ajándékot egy kedvesünknek, akit különösen ki akarunk tüntetni. Mindent tőle várt. Mikor lehunyta szemét, megjelent az, akiről csak azt tudta, hogy meg kellene aranyozni a kezét, az aranykezű cseléd, ez az aranykéz pedig, mely mintegy tömör, sárga aranyból volt, meg-megcsillant a homályban, s vezette őt, tovább-tovább.

Csakhogy történt valami.

A románok átköltözködtek közvetlen közelükbe, a Krisztinába. Akikre első hetekben ájult meglepetéssel tekintett, úgy jártak háza előtt, mintha ott születtek volna. Annyira megszokta őket, hogy rájuk se nézett. Vasárnaponként a karcsú, fekete tisztek befűzve*, a parfümtől büdösen sétálgattak a Bástya-sétányon* egy orfeumcsillag társaságában, kirándultak az Istenhegyre, a füvön uzsonnáztak alkalmi babájukkal, kodakjaikkal* lefotografálták őket. A Philadelphia-kávéházban magyar nótákat húzattak fülükbe, melyeket valaha, erdélyi diákkorukban, mikor szerelmesek voltak, maguk is vágyakozva daloltak.

A legénység a Vérmezőn ütött szekértábort. Este a kondérokban vacsorát főztek, tábortüzek gyulladtak, s a budai szolgálók, akik már régen nem láttak igazi katonákat, csak afféle zöldkáderes* lógósokat meg vörös hektikásokat*, körülállták őket. Katica Lajosát elcsípte a rendőrség, mint rovottmúltú betörőt. A lány fogott magának egy románt, egy alig húszéves havasalföldi pásztort. A vassisakos vitéz még soha életében nem látott ily szép nőt. Derekát átölelve, kezét kezébe téve sétálgatott vele a Vérmező körül, bámulta pirosra festett száját, angyalszőke haját. Jelekkel esküdözött, hogy feleségül veszi, csak jöjjön vele Romániába. Mindennap virágcsokorral várta a kapu előtt. Gyakran bement a lépcsőházba is.

Ezen mindenki fölháborodott. Etel többé nem állt szóba Katicával, ezzel a hazaárulóval, Stefi pedig azt híresztelte, hogy Katica román kém.

Vizyné csapkodta a kezét, hogy micsoda botrány, micsoda szégyen a házára, de intézkedni nem mert. Félt a megszálló sereg bosszújától. Druma ajánlott levelére sem érkezett válasz. A helyzet tűrhetetlenné vált.

Kezébe vette a napernyőt, s egyes-egyedül elindult.

Poros, szürke alkonyat volt, mely a nyár derekán az őszre emlékeztetett, amikor majd korán sötétedik, s a kéményeken besivalkodik a vihar. Botladozott a hepehupás tabáni lankán. Az ismert Krisztina a cirkáló járőröktől idegennek, egy különös gyarmatnak tetszett.

Tudta, hogy a ház körülbelül hol lehet. A házmester beszélgetésük során többször elmagyarázta, hogy egy bába is ott lakik, Karvaly Erzsébet, künn van a cégére - kisbaba, akit kádban fürösztenek -, s a házba gerendás kapualjon lehet bejutni, Bartosék üvegajtaja az udvarra nyílik, a falon Szent Flórián* képe, alatta egy piros mécs.

Az Árok utcában csupa földbe süppedt, düledék viskó van, egyik olyan, mint a másik. Ezek között eltévedt. Egy roskatag vityilló előtt üldögélt valami félhülye nénike, az nehezen megértette, hogy mit keres, s fölvilágosította, hogy valamivel följebb ment, vissza kell fordulnia. Sietett, mint aki valami tilosat művel. Az emberek bizalmatlanul figyelték. Félni kezdett. Egy gyöpös dombra érve megpillantotta Karvaly Erzsébet cégérét, a fürdő csecsemővel, s a kapualjba lopakodott. A Szent Flórián-kép, a lobbadozó*, piros mécs a falon, biztatóan intett feléje.

Az volt a terve, hogy kihívatja, beszél vele, elcsalja, ha lehet, azonnal, de mindenesetre meg akar győződni, hogy milyen.

Kis táskájában kotorászott, pénzt vett ki, hogy valakivel beizenjen érte. De az Árok utcában lélek se járt. A szűk, piszkos udvar - fölötte az ónszín égbolttal - elhagyatott volt.

Belülről hangokat hallott, nőhangokat és gyermekhangokat, tétován. A szél egy ablakot csapott be. Falhoz lapulva várt.

Az a bizonyos üvegajtó egyszerre kitárult, s az udvarba szaladt egy mezítlábos fiúcska, a Bandika, utána egy nő.

Vizyné szíve megdobbant.

A nő körülbelül olyan magas volt, mint ő, de izmos, tagbaszakadt, arcbőre sárgásbarna, nagy, kócos haja és sűrű szemöldöke szénfekete. Valami színehagyott, bordó ruha lógott róla. Rohant a fiúcska után, aki a kerekeskút kávája körül csintalankodott, elkapta a fiúcska kezét, megfenyítette, aztán szeretettel karjára kapta, többször megcsókolta. Úgy vitte be a lakásba.

Pár perc múlva megint kijött egy bádoglavórral. Vizet húzott a kútnál, teleöntötte a lavórt, s amint befelé indult, oldalt pillantott.

Tekinteteik ekkor találkoztak.

Vizyné a napernyőjét kissé fölemelve intett neki. Aztán a bal kezével is intett. A nő ezt nem vette észre, talán nem is értette, ismét besietett. Nem mutatkozott többé.

Már sötétedett. Később egy férfi lépett be a kapun, nyilván a szemlész, aki csak bámult, hogy mit keres itt egy úriasszony.

Jónak látta kereket oldani.

Nem egészen úgy sikerült, ahogy tervezte. Mégsem bánta meg a kalandot, mert most tulajdonképpen szemével látta, hogy erős, iparkodó, derék lány. Főképp az tetszett, hogy oly nyájas volt ahhoz a gyerekhez. Aztán legalább szilárd anyagja lett képzelődésének.

Otthon eldicsekedett Ficsornak:

- Láttam.

- Hogy tetszik, méltóságos asszony?

- Hát, nem rosszképű.

- Áldott teremtés az. Majd meg tetszik győződni.

- De mikor?

- A napokban. Most már találtunk a helyébe egy lányt. Ma mondták, hogy elengedik. Ne tessék nyugtalankodni.

Etel és Stefi, mikor a második emeleti folyosó két szemben lévő ajtajában ülve kavargatták a tortának való cukros tojáspépet, erről társalogtak:

- Annának hívják.

- Igazán?

Drumáné terjesztette a hírt, aki minden pletykát kiszimatolt.

Ez a sótalan-ízetlen, tüneményesen műveletlen kis asszonyka a háborúban közönséges ápolónő volt, akkor vétette el magát azzal a gyönyörű urával, amikor az fejlövéssel feküdt a marosvásárhelyi hadikórházban. Alattomosan settenkedett a lépcsőházban, egy egérke módjára. Cincogva beszélt.

Egyszer Vizyné háta mögé került, s rátört a maga tapintatlanul-bizalmaskodó modorával.

- Hallottuk, hallottuk. Mit fizetsz neki?

Moviszterné is tőle tudta meg.

A szép doktorné rózsás kalapjában főpróbára ment, amelyre szabadjegyet kapott valami színész-ismerősétől. Megint egy új irodalmi siheder kísérte. Vizynét a Kígyó téren pillantotta meg, megállította, erre terelte a szót.

- Ne mondd, édesem. Tehát még helybe se állt? Azt beszélték, hogy már tegnap beszegődött.

Vizyné rázta a fejét.

És amint múltak a napok, Anna jótékony alakja csak ködkép gyanánt remegett előtte, egyre messzebb és messzebb. Sokszor már azt hitte, hogy ábránd az egész, s az, akit látott, voltaképp nincs is.