Közzététel dátuma: Aug 05, 2020 4:0:19 PM
A téren, melyen átcsapott, hogy idejekorán érkezzék az ebédhez, valami nyugtalanság vibrált. Két szekér nem tudta kikerülni egymást, s mikor a kocsisok szétválasztották a lovakat, a Gőzfürdő utcából előrobogott egy bérkocsi, mely majdnem nekik hajtott.
Ebben Czeke Bélus ült, a gyógyszerészsegéd, kalap nélkül, ebéd előtt is bepálinkázva. Pattanásai ragyogtak, mint az érett ribiszkék. Mellette magas sarkú lakkcipőben, fehér harisnyában, rózsaszín selyemruhában egy nő, kit kihozott magával, s végigkocsikáztatott a városon: Valeszka. Haja vörös volt, de bőre nem olyan patyolat, mint mondotta: szeplős volt, és kontya kicsiny.
Eveztek a karjaikkal mind a ketten, hogy gyorsítsák a kocsi haladását, rikkantgattak, botrányosan viselkedtek.
Más is nyugtalanította a teret. Járókelők megálltak, itt-ott csoportok alakultak, leszaladtak a járdáról a térre. Négy-öt mezítlábas parasztkölyök száguldott, a sárszegi alkalmi rikkancsok, karjukon egy nyaláb újsággal.
- Szenzációs kiadás! - kiabáltak - szenzációs kiadás!
Megjelent az Ostor új száma.
Novák fölrezzent. Ezt az időszaki "sajtóorgánumot", mely négy oldalon jelent meg a napilapok formájában, ha titokban is, legalább oly figyelemmel kísérte, mint a Matematikai és Fizikai Lapokat, mert az ő személyével is gyakran foglalkozott. Az Ostor megrótta szigorúságát, szemenszedett hazugságot eszelve ki, több ízben fegyelmi vizsgálatot kért ellene a "köz nevében", sőt egyszer le is rajzoltatta, a rajz alatt egy mocskos tréfával. Minthogy azonban Novák a közleményekben soha egy szemernyi igazságot nem talált, az újságot eldobta, s anélkül hogy valakinek említené, tűrte a támadásokat, mint a város legtöbb közpályán mozgó embere, kit az Ostor következetesen "kiszerkesztett".
Bahó Attila bírálta a megye "ázsiai közigazgatását", s a hetedik nagyhatalom önérzetével vésztörvényszéket ült elevenek és holtak fölött. Nem ragaszkodott ahhoz, hogy lapja rendes időközben lásson napvilágot. Szeszélyesen, meglepetésszerűen dobbant a nyilvánosság elé kis és nagy botrányaival, aszerint, hol és mikor tudott pénzt kaparintani a nyomdára. Pár nappal azelőtt a rendőrség lefülelte a "Zöldfa" kocsma tulajdonosát faszesz árusítása miatt. Ezt a félénk embert, ki fázott a "sajtó jogos kritikájától", a főszerkesztő úr a maga kipróbált, félelmetes rendszerével megzsarolta, s most a szokott módon szerzett összeget lírai szenvedélyére fordította, kinyomatta belőle az Ostor új számát.
A lapot a közeli piactéren kapkodták. Bőgtek a rikkancsok:
- Szenzáció... szenzáció... tanár... Novák... Novák Antal... Antal...
Amikor meghallotta nevét, kiegyenesedett. Egy rikkancs, ki a piacon már ellátta a közönséget szellemi táplálékkal, a Gőzfürdő utcába futott. Emberek jöttek, olvasva a lapot, mosolyogva, a fejüket csóválva. Novák vett egy példányt, pénzdarabot hajított oda, melyet a rikkancs röptében elkapott, s rohant-rohant terjeszteni a sajtóterméket, a műveltséget, a kultúrát, melyet a modern időknek köszönhetünk.
Novák megragadta az újságot. Ez a szennylap maszatos hasábjaival a külsejében is szennyes volt. Betűi táncoltak szeme előtt. Csak azt látta, hogy az első cikk, a vezércikk helyén őróla szól.
A gőzfürdő keramittéglákból való csinos házát tovább építették, egy uszodát ragasztottak hozzá. Magas téglarakások álltak itt az udvarban. Mögéjük bújt, ott olvasta el a kövérbetűs főcímet:
- Novák Antalt... megverték...
Ez egyszerűségében iszonyú volt. Valami jobbat remélve, a másik oldalra fordított. Itt folytatódott, alcímekkel:
- Hilda kisasszony szökése... Hilda... Csajkás Tibor... Tibor...
Mindenütt az ő nevük, a harmadik, negyedik oldalon is. Az egész számot neki szentelték:
- Ez a sötét tanbetyár, ki az iskolában az erkölcsöt prédikálja... nemzedékeket tesz tönkre... Kérdezzük, meddig tűri... tisztességes társadalom... minisztérium...
De a cikk visszatért a legérdekesebbre:
- Látogatás Fóris lakásán... A végzetes ajándék... Mit mond Gergely, az iskolaszolga?... A kisasszony, úgy látszik, sürgősnek érezte... Családi... öröm...
Az utálattól szédülve dőlt egyik téglarakáshoz. Kezében lengett az újság, a szennyes újság. Mintha egy családi lepedőt, melyen hónapokig aludtak sokan, kiteregetnek a napfénybe, minden piszkával. De nem hajította el, gondosan összehajtogatva, belső zsebébe csúsztatta.
Elindult. Hová, merre? Az előbb hazafelé készült, ebédelni.
Azzal a világossággal, melyet csak nagy földindulások adnak, megfogamzott másíthatatlan elhatározása: azonnal a gimnáziumba siet az igazgatóhoz, kezébe teszi tanári állását, melyet ezután nem tarthat meg, s ha nem nyugdíjazzák, akkor anélkül is visszavonul.
A gimnázium nagykapuja a vakációra való tekintettel csukva volt. Egy kisajtón jutott be a folyosóra. Ábrist már nem találta ott.
Fölszédült a lépcsőn, talán azzal a szándékkal, hogy a fizikai szertárba megy, hol oly sokat és szívesen időzött, de nem tudta bevárni, míg odaér, s mint akinek sürgős a dolga, az első emeleti tanári szobába nyitott.
Kalapját le se véve, egy székre rogyott. Előkereste zsebéből az Ostort. Olvasni kezdte, gyorsan, mohón, elejétől végig.
Mire elkészült vele, magát már egy idegen embernek érezte: oly gaz vádakkal illették, oly ferde beállításban mutatták be, hogy nem ismert magára. Újra elolvasta. Akkor már nem fájt annyira. Ismerte a cikk beosztását, a terepet, hol a ki nem mondott gyanúsítások farkasvermei vannak elbújtatva. Néhány aljas mondatnál hosszabban időzött, kéjes gyötrelmet talált bennük, hűsítette belső fájdalmát a betűkkel. Általában elaprózva, adagonként kevésbé bántónak tetszett, mint a rá való gondolás. De mikor másodszor is egy részlethez érkezett, mely leányára vonatkozott, a lapot zsebre tette, nem akarta többé látni.
A riport cáfolhatatlan tényeken alapulva, kronologikusan vonultatta föl az eseményeket. Széles ecsetkezeléssel festette Hilda és Tibor évek óta tartó "ártatlan" szerelmét, az apa közönyét, ki férjet akart fogni leányának, valamint a "tanárkisasszony" többi gáláns ügyeit Huszár Bandival meg a nyolcadik osztály egyéb növendékeivel. Elmesélte, hogy minden diák zsebében meg lehetett találni a kis hiszterika arcképét. Majd vitriolba mártott tollal jellemezte Novák Antalt, kit dühöngő őrültnek, megvásárolható alaknak nevezett. A cikkíró, ki eléggé tájékozottnak látszott, szólt arról a faládikáról is, melyet valamelyik ismeretlen tisztelője küldött neki kedves meglepetésül. Ami megveretését illeti, az adatokat az eredménytelen rendőrségi nyomozás jegyzőkönyveiből vette át, melyeket, úgy látszik, meg is szerzett valahogy, természetesen a kihallgatott "ártatlanul gyanúsított, méltatlanul meghurcolt diákok" nevének mellőzésével, s azt hangoztatta, hogy a tettesek, kik valószínűleg idegenek, ezúttal a közvélemény hallgatólagos ítéletét hajtották végre. Novákot mindez közönyösen hagyta. Nem bánta már, hadd tudják meg a merényletet, melyet eddig oly gondosan igyekezett rejtegetni. Csak az utolsó fejezet, az "Idill" című, kergette arcába a vért, az a borzalmas, nyálas-mézes záradék, mely Hilda kalandját részletezte, s azt a közelgő eseményt, mely Novák Antalnak, a fiatal nagyapónak is bizonyára örömöt okoz.
Két óra lett.
Pepike jutott eszébe, ki régóta várja ebéddel, s most sopánkodik, hogy a leves sós lesz, a fölfújt összeesik.
A tanári szoba, mely körülvette, rideg volt, hivatalos. Báró Wlassics Gyula közoktatásügyi miniszter képe lógott a falról, meg néhány főigazgató portréja. Kinyitott egy magas faliszekrényt. Gazdátlan esernyő szomorkodott benne. Minden a múlt tanév hangulatát árasztotta: az asztalon a tanév végi Értesítő, a bádog hamutartó, melyben régen kihűlt szivarcsutkák álltak az utolsó konferenciáról, a csengő, mellyel az igazgató csöndet teremtett a zajongó vitáknál.
Le-fölsétálva kérődzött szégyenén. Lassan emésztette.
Annyi bizonyos, hogy a cikk hangja sértő, egyes bíráló megjegyzéseiben durva, kegyetlen, de a váza az igaz, és az, ami legszörnyűbb benne, épp az igazság, a színigazság. Mint önmagával szigorú ember, ezt megállapította. Most ismét futhatna igazgatóhoz, ügyvédhez, rendőrfőkapitányhoz, bíróhoz, hogy egyes rágalmazó kitételek miatt elégtételt kérjen. Talán elégtételt is szolgáltatnának, azt, amit lehet, földi igazságot. De ez szánalmas dolog, a nagy lendület nélkül, mely maga az igazság. Mit ért el Hildával? Mit ért el Tiborral? Mit ért el Liszner Vilmossal? Semmit. Nem lehet semmit sem elintézni.
Van egy másik, nagyobb igazság is, melyet eddig nem egészen látott.
Fiatalabb korában jóról és nemesről prédikálva diákjainak, a földműveshez hasonlította magát, ki a magot elveti, s gondoskodik, hogy alkalmas talajra találjon. Csakhogy a mag vagy televényre hullik, vagy sziklára. Ha jó földre esik, akkor minden közvetítő nélkül megfogan, a szél is elröppenti oda, és ha rossz földbe kerül, akkor a legjobb földműves se tehet semmit. Fölöslegesnek ítélte munkáját. Amennyiben pedig többre vállalkozott, kudarcot vallott. Formálni akarta az életet, mely végtelen és esztelen, tulajdon gyermekében és mások gyermekeiben, józanul, értelemmel, bölcsességgel párosult jósággal. Megsokszorozta önmagát egy új, terebélyes családot teremtve az ifjúságban. Természetellenes, nagyralátó mesterség. Quem di odere. Az istenek megbüntették érte.
Az életet csak lázzal lehet élni, mint Hilda és Tibor, vagy erőszakkal, mint Liszner Vilmos. Akármilyen fájó belátni, ez a rend. A nő, kit a szépségnek hisznek, alattomosság, a férfi, kit az erőnek hisznek, a durvaság. Hilda utolsó pillanatig kedveskedett vele, mielőtt elhagyta. Liszner Vilmos előzően legalább fenyegette. Melyik a szebb, melyik a jobb? Kár ezen töprengeni. Kígyó vagy farkas, mindegy. Háládatlanok, de az életrevalóság háládatlan. A háládatlanság a törvény. Nem haragudott már rájuk, lelkében megbocsátott mindhármuknak. Hibásnak is csak magát tartotta, hogy nagyobb föladatot tűzött ki, mint ereje bírta, s birkózni akart a természettel. Föladta a harcot. Gyönge volt hozzá.
Mindezt alaposan megértette, egyszer és mindenkorra. Csalódásai lábánál hevertek, s többre becsülte őket, mint mindazt, amit valaha tanult. Negyvennégy éves arca ettől a megértéstől ellágyult. Nem volt rajta semmi szigor. Hirtelenül vénemberré lett.
Annyit járkált már a zöld posztóval bevont asztal körül, hogy bízvást ötször is hazaérhetett volna. Az ablaknál, fáradtan, megállt.
Kitekintett a gimnázium előtti utcára, melyen azon a májusi reggelen ballagott, frissen és derűsen. Az ég fehér izzásig hevítve világított. Tekintetét egy pontra szögezte, kereste a sárkányt, melyet fölengedett az ifjúság, de az elröpült, s magával vitte mindenét. Csak a "Zöldfa" ajtója látszott. A kocsiúton, pörkölt fák, kiloccsantott tökbelek, eltiport uborkahéjak közt nyargalt a nyár, egyre növelve tüzét, megölte azt, amit életre hívott, s fénye már sűrűn, sárgán csurgott alá, mint a genny. Minden megérett, a földeken learattak, betakarították a termést. Kövér dongók zúgtak a tanári szobában, belepve az ablakot, élelmet keresve még a tintatartó keserű káváján is. Egyik dongó az ablakdeszkán petéit tojta.
Novák az életet közönségesnek érezte és utálatosnak.
Haza akart már menni.
Ki is lépett a folyosóra, de alig tett egy-két lépést, visszajött. Hazamenni, végighaladni az utcán, emberek között, lehetetlennek tetszett.
Noha a tanári szoba ajtaját bejövet nyitva hagyta, szórakozottan zsebeit tapogatta, mint aki kulcsot keres, mely ezt a nyitott ajtót ki tudná nyitni, s megszabadítaná cellájából, ahol rab.
Először Glück Laci képes levelezőlapját vette ki egyik zsebéből, az Arany-szobor képével. "Budapesten is szeretettel..." Ez szép volt, jólesett rágondolni is, látni az arcát egy másodpercig. Utána az Ostort vette ki, melyet a földre dobott. Aztán nadrágja hátsó zsebéből a pisztolyt vette ki, melyet Fóris tanácsára vásárolt, önvédelmi célokra, diáktámadás ellen, s azóta szüntelenül magánál hordott.
Megörült neki, homályosan, de a másik pillanatban meg is riadt tőle, s a szándékától, mely még nem fogamzott meg eléggé. Letette a tanári szoba asztalára, távol magától, mintegy jelezve, hogy semmi közösséget se vállal vele.
És félt.
Mitől félt? Azok a szegény verebek, melyeket az üvegbura alá tesz, s aztán kiszivattyúzza a levegőt, egyet-kettőt pihegnek, kitátják csőrüket, szemükre ráborul a jeges hártya. Mégis félt.
Egyszerre azonban kezébe ragadta a pisztolyt, és noha sohase kezelte, ügyesen félretolta a biztonsági zárat. Arcán harag lobogott fel, mint Fórisén akkor délután, de ő csak magára haragudott, kitől legtöbbet szenvedett, erre a buta gépezetre, melyet végre meg akart állítani. Kereste szívét, az ötödik és hatodik borda közt. Szíve vagy följebb, vagy lejjebb dobogott. Halántékához kapott. Bátorította magát, vagy elhessegette a rettenetes gondolatot?
Ment a pisztollyal az ajtó felé, mint aki valakit üldöz, egy láthatatlan ellenséget, kifelé igyekezve, s ott közvetlenül a küszöbön, a nagy vaskályha mellett, a csövet magára fordította.
Nem a szívére, nem is a halántékára. A szájába vette, mint valami ételt, melyet szeret, a fogai közé harapta. Ez a legbiztosabb.
Csak egy pillanat lesz az egész. Látni fogja a fényt, mely kilövell a csőből, nyelvét, szájpadlását megperzselve, majd akár viharnál a villámlás után a mennydörgés, robaj hallatszik, mely mindennél nagyobb. Talán a puskapor szagát is érzi, s egy utolsó fájdalmat, mely semmihez se hasonlítható. Csak egy másodperc. Aztán, mint a szegény verebek az üvegbura alatt.
Most elsütötte a ravaszt.
Nem így volt, nem így volt. Nem egy pillanatig, nem egy másodpercig tartott. Fejében, mint az órában, melyet összetörnek, megállt az idő. De mintha leszakadt volna a padlóval a földszintre, vele együtt pedig mintha rázuhant volna a mennyezet, mintha összedőlt volna az egész gimnázium s az égbolt is, az égbolt.
A golyó, minthogy a csövet tudatosan fölfelé irányította, szétroncsolta nyúltagyát. Novák Antal a küszöbön átesve a kályha mellé bukott. Egypárat mozdult. Akkor beállt a nyugalom.
Gergely a földszinten a hatalmas bádogkannába öntögette vissza a tintát, melyet a diákok a padba erősített kis tintatartókban meghagytak. Hallotta a dörrenést. Azt hitte, hogy egy ajtót csapott be a szél, de gyorsabban szaladt föl az első emeletre, mint egyébkor.
Mikor a tanári szoba küszöbén megpillantotta a vad hentesmunkát, a vértócsát s az agycafatokat, melyeket a koponya szétrobbanó csontgolyója kivetett magából, kiabált:
- Tanár úr - s kicsit meghajlott, a szolga ösztönével fölebbvalója és parancsolója előtt -, tanár úr.
De mikor látta, hogy már nem él, nem szólt többet.
Döbbenten, meghatottan nézett rá, mint egy testvérre.
A másik iskolaszolgát szalasztotta el az igazgatóhoz. Az megjelent, lezáratta a tanári szobát, értesítette a rendőrséget, s intézkedett, hogy a tanintézetre azonnal tűzzék ki a gyászlobogót.