Közzététel dátuma: Aug 05, 2020 3:52:48 PM
Múltak az évek egymás után, anélkül hogy észrevették volna, céltalanul és értelmetlenül, s azt, ami történt, elfelejtették, mint az álmot.
Hildának a meleg október utolsó napjaiban gyermeke született, visító, egészséges fiúcska, kit nagyapja után Antalra kereszteltek.
Tibor megférfiasodott. Gazdálkodott anyja birtokán. Szélesedő vállára puskát csapott, kikocsizott az erdőbe, szalonka- vagy fogolylesre, s vidám vadásztársaival tért haza, kiknek vacsorát adott a közös zsákmányból. Bélyegeket is gyűjtött. Levelezett idegen országokkal. Gyakran nézegette az órákat, mintha várna valamit, és türelmetlenkednék, hogy még mindig nem jön.
Ha unta magát, ölébe ültette szépen fejlődő fiacskáját, Tónikát, vele beszélgetett. A grófnő bálványozta unokáját. Ő nem szerette menyét, de sohase mutatta, a fia miatt. Egy téli napon aztán meghalt a kis grófnő is, s eltemették a falusi temetőbe.
Életük még egyhangúbbá vált.
Amikor Tónika betöltötte harmadik évét, leutaztak Sárszegre, meglátogatni Flóri nénit.
Tónikát, ki már járni is tudott, felöltöztették fehér ruhácskájába, kivitték Flóri nénivel a temetőbe, nagyapja sírjához. A márványlapon csak ennyi állt: "Novák Antal főgimnáziumi tanár, élt 44 évet. Béke poraira!"
Pepike ápolta a sírt, s halottak napján mindig meggyújtotta a fekete üveges lámpában a lelke üdvéért virrasztó gyertyát. Borostyán futotta be a hantokat, de mellette egy bogáncs is lengett, a háládatlanság rút bogáncsa, amint a megboldogult mondotta volna. Flóri néni kitépte.
A fejfán koszorút találtak, melyet a tanulóifjúság hozott ki halála évfordulóján. Tónika a koszorú szalagját babrálgatta.
Házukat a gyümölcsössel együtt eladták, mindjárt a haláleset után, egy sokgyermekes, szapora családnak, mely akkor költözött oda.
Tibor elsétált előtte. Fölismerte a barna kerítést, de a kertet, melyet távolról erdőnek képzelt, nagyobbnak vélte. Már benne laktak az új tulajdonosok. A hinta állványát átfestették zöldre. Azon az ablakon, mely a kis utcára nézett, egy idegen, ellenszenves nő könyökölt ki, negyvenéves és kövér.
Estefelé fölment a gimnáziumba, a nyolcadik osztályba. Megállt a táblánál, kezébe vette a krétát, szivacsot, kereste helyét, bámulta a padokat, melyeken még a régi faragások látszottak, Hilda neve is, többször.
Aztán visszautaztak, s minthogy a ház eladása után semmi se kötötte őket Sárszeghez, nem is rándultak le többször.
Egyedül éltek, nem mozdultak ki a birtokról évekig. Kastélyukból látni lehetett a Fertő tavat nádasaival és azzal a kabinnal, melyben öltözködni szoktak fürdéskor. Hilda sokat merengett egy mozdulatlan csónakban, a víz közepén fölrebbenő szárcsákat nézve. Télen korcsolyázott a tó tükrén.
Szibériai fehérség vette őket körül, az utakat eltorlaszolta a hó. Tibor korán lefeküdt. Hilda járt-kelt a kastélyban, olvasott hosszú estéken, de már nem zongorázott. Sok mindenbe belekezdett, sok mindent abbahagyott. Bársonyra égetett, horgolt, vízfestékkel tájképeket festett a tóparton, hová kivitte állványát. Még verseket is írt "Hangulatok" címen, melyek leányneve alatt megjelentek a megyei lapban. Ezekről azonban nem sokat tartott.
Egy időben azt képzelte, hogy a haja szőke, s valahányszor beletekintett a tükörbe, csodálkozott. Meg akarta festeni, aranyvizet hozatott, de az utolsó pillanatban mást határozott.
Amint Tónika hatéves elmúlt, évente egyszer-kétszer Budapestre is fölutaztak pár napra, megnézni a színházakat, Márkus Emíliát és Mihályfit a Nemzetiben A kaméliás hölgyben, vagy Jászai Marit a Bánk bánban. Az Operában Lohengrint hallgatták végig.
Hilda erkélypáholyban ült, az ura mellett, fekete crępe de Chine ruhában, melynek nyakán és hátán szív alakú kivágás volt, derekán csinált piros rózsa. Fülében gyönyörű briliáns szikrázott, a grófnő családi ékszere. Mindamellett igénytelennek tetszett. Régi, belül izzó démonisága megkopott, s halántékára bodorodó huncutkái már kissé időszerűtlenek voltak.
Az első fölvonás után, a hosszú szünetben a színházi törzsvendégek, a budapesti kiégett gavallérok és beteg életművészek, kik a földszinti zsöllyékben kényelmeskedtek, látcsőikkel ostromot intéztek a sok női hús ellen, melyet a páholyokban láttak.
Egy bankigazgató, miután végigmustrálta ismerőseit, Hildára szegezte látcsövét, ki szótlanul nézett lefelé, bámulva a fényes, parfőmös kavargást, melyet az igazi életnek hitt.
- Ki ez a hölgy? - kérdezte a bankigazgató a mellette álló öreg zenekritikustól, ki mindenkit ismert.
A zenekritikus is feléje emelte látcsövét. Hosszan, szakértően szemlélte.
- Nem tudom - felelte.
- Csinos - szólt a bankigazgató.
- Csinos - válaszolta a zenekritikus. - Valami vidéki asszony - és aztán nem beszéltek róla többet.
Életük határjelző kövei a nagy ünnepek voltak, melyek jöttek-mentek, s velük szálltak az évek.
Egy borongó, hűvöses nyári napon váratlan vendégjök érkezett: Huszár Bandi állított be, ki a közeli tanyán járt valami birtokpörben szemlét tartani mint ügyvéd, s nem mulasztotta el az alkalmat, hogy meg ne látogassa volt osztálytársát.
Semmit sem változott. Most is oly hamvas rózsaszín volt az arca, mintha hirtelen elpirult volna. Újdivatú ruhát viselt, nyersselyem inget, csöpp, színes nyakkendőt. Kellemes volt ránézni.
Tibor bevezette a kastélyba. Huszár Bandi a keskeny, hosszú folyosón letette holmiját.
Itt a falon meglátta berámázva Novák Antal két gyászjelentését, melyet a család és a tanári kar adott ki.
- Szegény - mondta Huszár Bandi.
- Igen - szólt Tibor, és azt érezte, mint a kertben azon az éjjel, mikor kezére akart rogyni.
A vendég csak pár órára jött, de ottfogták vacsorára, s fönn a vendégszobában ágyaztak neki.
Délután együtt megtekintették a gazdaságot.
Hilda addig átöltözködött, haját halántékára húzta, mint leánykorában. Úgy ment ki hozzá.
- Majd kalauzolja, kérem - szólt Tibor a feleségének, mert most magázták egymást.
Pár percig, míg Tibor Tónikához benézett, Hilda megmutatta a tavat, melyet a magyar "Holt-tenger"-nek nevezett. Egymástól távol ballagtak a tóparton. Huszár Bandi dicsérte Hilda tubarózsa-parfőmjét. Hilda azt mondta, hogy azért szereti, mert olyan a szaga, mint a kalarábéfőzeléknek. Nem sokat beszéltek. De mikor Tibor feléjük jött, odaszólt:
- Bandi, majd dicsérje meg neki a bélyeggyűjteményét.
- Miért?
- Tibor ezt szereti.
A nagy, komor ebédlőben volt vacsorára terítve. Csillár égett ezüstök, kristálypoharak fölött.
Huszár Bandi dörzsölgette kezét:
- Milyen barátságos itt - mondta, s egy pillanatig arra gondolt, hogy esetleg ő lehetne Tibor helyén.
Sügért ettek, melyet a Fertőből fogtak.
Halevés közben nem jó beszélni, de ők nem fogytak ki az otthoni mendemondákból. Hilda folyton érdeklődött:
- Mondja, Bandi, mi van az Oláh leányokkal? Férjhez mentek?
- Mind, mind - felelte Huszár Bandi. - Böske valami gyároshoz. Mariska egy tanárhoz, Székesfehérvárra. Terit egy jegyző vette el. Gizit, a legkisebbet tavaly kérette meg a bátyám.
- Melyik?
- Az Elek.
- A többi bátyja is megnősült?
- Meg. Károly Heidelbergben van.
Tibor bort töltött. Hilda, mint szeretetreméltó háziasszony, kínálgatta. Rántott csirke került az asztalra. Kések, villák csörömpöltek.
Amikor a szamócát hozták, Hilda fölvetette fejét.
- Hát maga mikor nősül, Bandi? - kérdezte, mélységes érdeklődéssel.
- Én, kezét csókolom - szólt Huszár Bandi mosolyogva, míg a szamócát megcukrozta, s üvegkanálkával tejszínhabot vett rá -, engedelmével soha. Elvégzik azt helyettem mások.
Hilda a tányérjára tekintett, s utasította az inast, hogy beadhatja a feketét is.
- Pepike mit csinál?
- Pepike - mondta Huszár Bandi -, a kedves Pepike. Ma is ott lakik, ahol régen. Tetszik tudni, künn, a szőlők között. Gyakran látni, de csak a templom körül. Virágot visz a Szent Antalnak.
- Most is olyan szentes?
- Mindig imádkozik. Apácákkal barátkozik. Egy kövér apácával jár-kel.
- Szerafin nővérrel?
- Azzal.
- Miért is nem lett apáca - tűnődött maga elé Hilda.
Elnémultak. Asztalt bontottak.
Vacsora után Huszár Bandi mélyet szippantva szivarjából, bortól fölhevülve barátjához fordult.
- Mondd, te még mindig gyűjtöd a bélyegeket?
- Hogyne. Nagyon szép a gyűjteményem.
- Nem mutatnád meg? Érdekel.
- Szívesen.
Máris hozta, az asztalra tette.
- Ez itt ritka példány. Mauritius. Zöld - magyarázta Tibor, kedvetlenül.
- Zöld Mauritius - ismételte Huszár Bandi, ki állva maradt, barátja fölé hajolt, de folyton Hildára meredt.
- Ez pedig régi Columbus. Amerikai. Nagy érték.
- Nagy érték - ismételte Huszár Bandi.
Hilda nevetett, elfordult. Tibor föltekintett, eltette a bélyeggyűjteményt. Felesége ekkor már nyílt, becsületes szemével nézett férjére, mint egykor az apjára.
Huszár Bandi még folytathatta volna a játékot, de oly szemtelennek, ízléstelennek tartotta, hogy megundorodott tőle. Diákkori élményekről csevegett. Hilda ezt rossznéven vette, visszavonult, elbúcsúzott a vendégétől, ki szertartásosan csókolt kezet.
Most, hogy egyedül maradtak ők ketten, a társalgóba mentek, ahova a fehér kesztyűs inas átvitte a likőröket, az édest meg a keserűt.
Tibor átölelte barátját:
- Beszélj, beszélj - szólt oly hangon, melyben fölszabadulás volt, valami csapongás és szeszély. - Hiszen én itt semmit se tudok. Kilenc éve már. Istenem, kilenc éve.
- Bizony, kilenc éve már - mondta Huszár Bandi, és egészen más tónusban.
- Édeset, keserűt?
- Előbb édeset.
- Mondd, mondd - biztatta Tibor, és a sok közt nem találta meg, hogy mit kérdezzen. - Mi történt azóta? Mi van veletek, mi van veletek?
- Jövőre a tízéves találkozó - szólt Huszár Bandi s felhörpintette a likőrt -, bizony.
- Ki is hívja össze?
- Glück Laci.
- Micsoda az? Tanár?
- Dehogy. Kolléga. Pesten. Nagy karriert csinált. Szocialistákkal barátkozik. Valami radikális polgári mozgalmat szervez.
- A szegény embereket védi. Nem csoda. Ő is szegény fiú.
- Igen, de gazdagon nősült.
- És Ebeczky?
- Az is ügyvéd. Az apja irodájában. Együtt nyúzzák az embereket.
- De a te irodád is jól megy.
- Na - felelte Bandi.
- És a többiek, a többiek? - tudakolta Tibor melegen és őszintén, a múltba tekintve. - Kicsoda is? Kertész Béla?
- Katona. Főhadnagy.
- Oláh Gyuszi?
- Színész.
- Komikus?
- Hősszerelmes. Ádámot játssza Sárszegen. De azért most is oly bolond.
- Varjas Jóska? Az a morc fiú.
- Az pap. Tiszteletes. Református lelkész, Erdélyben.
- Mondd, mondd kérlek. Jámbor?
- Fogorvos. Mit nevetsz? - kérdezte Bandi, mert Tibor elnevette magát.
- Azon, hogy Jámbor fogorvos. Nem furcsa?
- De furcsa.
- Fogakat húz - kacagott Tibor.
És már együtt kacagtak mind a ketten, Tibor és Bandi.
Tibor még sohase volt ennyire diák. Folytatta a gyóntatást.
- Petőfi?
- Meghalt.
- A szabadság lánglelkű apostola?
- Meg, szegény. Már régen. Pesten. A műegyetem előtt elgázolta egy villamos.
- Szegény Petőfi. Hát Urbán Elemér?
- Kaptafakészítő.
- Ne mondd. Van ilyen is?
- Hogyne. Ha van kaptafa, akkor valószínűleg van kaptafakészítő is. Legalább azt hiszem.
- Még, még - unszolta Tibor, ki élvezte az élet tragikus és kedves ötleteit, a kiszámíthatatlan változatosságot. - Beszélj, Bandi. Édeset még? - és töltött. - Zöldy? - kérdezte, rátekintve. - Nem tudod? Olyan kedves fiú volt. Az, aki pápaszemet viselt, és folyton röhögött. A csillagász.
- Á, a csillagász. Az újságíró.
Mindenkiből lett már valami: mindenki választott magának egy foglalkozást, mellyel az életét eltöltse, kenyerét megkeresse.
- Nézd - szólt Tibor, homlokára ütve bűnbánóan, mint aki valakit elfelejtett. - Vili, Vili, Liszner Vili - kiabált.
- Vili, kérlek, sokáig ott volt Sárszegen. De aztán az apja kiküldte Németországba, valami gazdasági akadémiára.
- De leérettségizett?
- Persze. Pesten. Magánintézetben. Az öreg kivette a bukszáját.
- Nem fut többé?
- Fut még. Pesten is. De - szólt Bandi vontatottan, és rázta fejét - nem hallani róla.
- Én se hallok róla semmit - mondta Tibor maga elé meredve. - És a barátja? Farkas Cézár?
- A Próféta? Kérlek alássan, abból pénztáros lett. De utóbb valami kellemetlensége akadt az adóhivatalban. Tudod, ilyen kellemetlensége - és tréfás mozdulattal jelezte a pénzkezelést. - Két hétre le is csukták, csak vizsgálati, aztán én húztam ki. Nem lehetett ellene bizonyítani. Czeke Bélus járt akkor nálam az érdekében. A gyógyszerészsegéd. Nem ismerted?
- Nem. Hanem Bahó Attila?
- A főszerkesztő úr? Kitoloncoltatta az új rendőrkapitány.
- Ideje - szólt Tibor. - Gazember - s most valami kellemesebbet akart fölhozni, még mindig turkálva emlékezetében elkallódott, meghalványodott emberek után. - Voltak még, voltak még. Latky Aladár?
- Nem tudok róla.
- Paróczay?
- Ki az? - kérdezte Bandi.
- Velünk járt. Az ujjait mozgatta a szeme előtt. Ott ült baloldalt, a negyedik padban, a középen.
- Ja - szólt Bandi. - Várj csak, várj - ismételte, mint aki nagyon gyors járművön visszautazik Sárszegre, s most lelkében ott jár, kutakodik, benyit a nyolcadikba, végigmegy a gyalulatlan lécpadlón, és keresi Paróczayt, ki a negyedik padban ül baloldalt, a középen, csak aztán térhet vissza ebbe a társalgóba, hogy barátjának rendelkezésére álljon. - Emlékszem - mormolta, és megállt lelkében, már a társalgóban, mert visszatért ide. - Emlékszem. Azt nem látom. Már évek óta. Elment valahová.
- Hová?
- Nem tudom.
- És Kovács Sándor?
- Eltűnt - mutatta Bandi -, eltűnt.
Itt megfeneklettek. Nem volt több. Végigpörgették az emlékezet rózsafüzérét.
Egy kicsit vártak. Életek hevertek előttük, s érezték az évek múlását, azt a filozófiát, melyet a vidékiek embereket szólva-dicsérve, csöndesen tűnődve szívnak magukba.
Tibor tölteni akart.
- Parancsolsz? - kérdezte.
- Most adj a másikból. Egy kis keserűt.
Ittak, lassan ittak.
- És a tanárok - villant föl Tibor -, a tanárok, Bandikám. Azokat se hagyjuk el. Úgy élek itt - kezdte, és nem folytatta. - Nem hallok semmit. Nyerge Lázártól már rég nem kaptam levelet. Él?
- Él és virul. Kosztosokat tart ma is. Vett egy szőlőt.
- Szőlőt? Hála Istennek. Mindig szőlőt akart venni. Ábris igazgató?
- Igazgat. Nyolcvan éves. Második gyermekkorát éli. Te, az öreg már egészen népiesen beszél. Vén korában kiüt belőle a paraszt. Az apja béres volt.
- Mulatságos. Tálas Béla?
- Az meghalt, mindjárt az érettségi után, ősszel. Tüdőtágulás. Nem is hallottad?
- Nem. Fóris dühöng még?
- Ó, nagyon csöndes ember lett belőle. Nem tudod? Megvakult.
- Borzasztó.
- Szemidegsorvadása volt.
- Azért hordta azt a fekete szemüveget?
- Titkolta. Utolsó időben már semmit se látott, de nem akarta elismerni, diákok fogták karon, ők vezették az iskolába. Végre is nyugdíjba küldték, erőszakkal.
- Még ott van?
- Elköltözött fatornyos hazájába, a Felvidékre, az apjához. Megtanulta a kosárfonást. Kosarakat fon.
- Biró Gyurka?
- Az, kérlek, teljesen elzüllött. Megint megnősült, elvette egy vasúti kalauz leányát. Az is otthagyta. Kivándorolt Amerikába.
- Nagyon derék ember volt - szólt Tibor.
- Nagyon szerencsétlen ember - mondta Bandi. - A nők tették tönkre.
- Igyál még, édes Bandikám, igyál.
- Adj még egy kicsit.
Tibor fölállt, hogy töltsön egykori vetélytársának, kivel testvér lett az emlékekben. Nagyon szerette most őt. Bandi is szerette most.
Amint azonban rátekintett az éles villanyfényben, Tibor halántékára mutatott.
- Tiborkám - szólt csodálkozva - hó.
- Tudom - mondta Tibor, megsimítva ritkuló, szőke haját. - Kopok - tette hozzá, mély közönnyel, hidegen.
- Múlik az idő - sóhajtott Bandi is, arra a sok nőre gondolva, ki körülvette, és elment. - Érzem. Nem vagyok már a régi.
- Dehogynem. Te a régi vagy. De én. Jobb volt akkor - mondta Tibor.
- Miért? Nekem mindegy - és Bandi ásított. - Le kell feküdnöm. Holnap ötkor megy a vonatom.
- Maradj - tartóztatta Tibor, megragadva kezét. - Bandikám, igyál még. Édeset? Keserűt?
- Talán egy édeset. Akkor lefekszem.
- Igyál. Emlékszel? Mit is akartam mondani... Mennyi bolondság volt. Tálas órái. Az erdő. Majális. Igyál. És a sárkány. Maradj. Emlékszel, mikor fölengedték?
- Hogyne, én is tartottam.
- Emlékszel? Mekkora sárkány volt. Maradj. Milyen hatalmas, gyönyörű sárkány. Hogy röpült. Emlékszel?
- Aranyosra festették a harmadikosok.
- Azok, a harmadikosok. Három méter hosszú volt a szárnya - mondta Tibor, lehunyva szemét. - Az aranysárkány. Maradj, maradj. Emlékszel? Mi lett vele. Vajon megvan-e még?
- Alig hiszem - szólt Bandi álmosan, és itta az utolsó pohár édeset. - Az ilyen papírból van. Egy nyár, két nyár és vége. Hamar elrongyolódik.
Bandi fölment az emeletre, a vendégszobájába. Az ablak nyitva volt. Behallatszott a tó zúgása. Kis szél borzolta a nádast, hajtotta a hullámokat.
Lefekvés közben Tiborra gondolt, érthetetlen szeretettel, s azon tépelődött, miért szerette. Aztán eszébe jutott Hilda, ki vacsora után ránevetett, s ő nem viszonozta. Bizonyára ezért szerette. Akivel jót teszünk, azt később megszeretjük.
Hajnalban kocsija végigzörgött a gazdaságon, vonatra ült, s otthagyta Tibort és Hildát.
Ilyen látogatások csak ritkán élénkítették magányukat: eseményszámba mentek.