Osvát Ernő a halottaságyon

Csak sárga volt, ezüst volt és piros volt:

e három együtt: sárga és ezüst

s piros, amikor a kórházi ágyon

mezítelen, sovány testét övig

a szolga föltakarta lassan. Arca

nagy sárgasága. Szép ezüstfeje,

gazdag díszében, régi kincseinknek

ezüstbányája. És a szív piros.

Még csöppeket sírt a tapasz alatt is.

Egy falikarra nézett a szeme,

üvegesen, mint Rippl-Rónai

képén*, a furcsa fölfelé-tekintés

igaz pózában. Ezt figyeltem én,

kiváncsian, nyakam előrenyújtva,

mint a tanítvány, ahogy ő szerette:

szemrebbenés nélkül és komolyan,

hogy majd lerajzoljam magamnak egyszer,

s másoknak is hitet tegyek felőle.

De oly sokáig néztem azt a villanyt,

oly mozdulatlan, hogy mozogni kezdtem,

belefáradtam s csöndesen kimentem

az őszi éjbe. Ott az ég alatt

vad vágy fogott el, hogy megint legyen,

és úgy akartam ezt, de úgy akartam,

amint akarta anyja hajdanában,

ki kínban-vérben a világra szülte.

És mint az anyjának fájt egykoron,

hogy szétnyíló öléből földre jött,

úgy fájt, hogy a lelkemből kiszakadva

eltávozott és nincs és sohasem lesz.

Osvát Ernő: a Nyugat szerkesztője, kritikusa: >>>

Rippl-Rónai képén: Rippl-Rónai József festő és grafikusművész (1861-1927), aki maga is részese volt a Nyugat mozgalmának, a húszas évek elejétől kezdve megfestette a folyóirat meghatározó személyiségeinek portréit, köztük Osvát Ernőét is.