Közzététel dátuma: Aug 05, 2020 3:50:38 PM
Még valami történt aztán, de már csak nagyon kevés, ennek az évnek karácsonyán.
Flóri nénit meghívták az ünnepekre, el is jött, s kedves meglepetésül magával hozta Lenkét, Hilda leánykori barátnőjét, ki azóta szintén férjhez ment egy sárszegi vasúti mérnökhöz, s két gyönyörű leánygyermeket szült neki. Szeles, eleven polgári asszony lett belőle.
Tónika ekkor már oly nagy karácsonyfát kapott, hogy orma a magas gyermekszoba mennyezetéig ért, s angyalfiába sok könyvet, Verne-regényt, laterna magicát és sakkot is. Értelmes, okos fiúcska volt. Matrózruhában ült a szentestén az asztalnál, hol búza állt tányérban, benne faggyúgyertya. Amíg a borlevest kanalazták, Flóri néni simogatta a fiúcska boltozatos homlokát, szöszke haját, s megindultan mondta, hogy "egészen a nagyapja", egészen olyan, mint a másik Antal, szegény, Istenben boldogult.
Karácsony másodnapján Tibor ebéd után lefeküdt, mert fáradt volt. Tónikát is lefektették.
Mind a két férfi aludt. A kastélyban a három nő egyedül maradt.
Flóri néni gyöngyös fekete ruhájában a hintaszékbe ült, Hilda és Lenke könnyű, női cigarettát szívott.
Hilda azt kérdezte Flóri nénitől, hogy Huszár Bandi nem házasodik-e már. Azt a választ kapta, hogy eszébe sincs, az egyelőre csak udvarol, főképp színésznőknek. Lenke sértődve mondta, hogy színésznőknek nem udvarol.
Kodácsoltak, pusmogtak, hihiztek együtt. Ebben a szobában múlt nem volt, csak jelen és jövő.
Szobalány jött be, bükktuskót tett a majolika kandallóba, mely már reggel óta vörös tűzzel lobogott, majd, megtüzesítve parázson a kislapátot, porcukrot szórt rá, azzal füstölt. A levegő fülledt volt, túlfűtött, édeskés.
- Flóri néni - szólt egyszerre Hilda -, táncoltassunk asztalt.
- Megvan még, szívecském? - kérdezte Flóri néni.
Hilda intett a szobalánynak, az behozta. Lenke tapsolt örömében.
- Nini - ujjongott a három nő -, a régi.
És csodálkoztak, hogy még ugyanaz a bambusznád asztalka, melynek könnyű rudain annyi érzés, szenvedély cikázott át, s annyi lélek, annyi bolygó kísértet rázta meg nevekkel teleégetett fedőlapját.
A világítás kedvező volt. Künn már köd szállt, alkonyodott. Barna csokoládészín homály ereszkedett a szobára.
- Alszanak? - suttogta Flóri néni.
- Alszanak.
Megalkották a szellemkört, hárman, csöndben. Tónika a szomszédos gyermekszobában aludt. Ezért még halkabban beszéltek.
Ujjaikat összeértették. Öt percig vártak.
- Nem jönnek - türelmetlenkedett Flóri néni.
- Hűtlenek lettek hozzánk - nevetett Lenke. - Elhanyagoltuk őket. Igen, a szellemek ilyenek.
- Ne nevessetek - feddte őket Hilda. - Így nem lehet. Legyetek komolyak, nagyon komolyak.
Komolyak lettek, nagyon komolyak.
Akkor megkezdődött a lélekjárás. Rögtön jelentkezett Hilda előtt Priluszky, a lengyel lovag, összeverve képzeletbeli sarkantyúit. Minden kérdésére készségesen felelt, udvarolt, fecsegett, mint egy bálban. Őtőle tudták meg többek közt, hogy Huszár Bandi szomorú. Lenke nem értette, miért szomorú.
Vándor Anasztáz is sok érdekest, izgalmast jövendölt, mint régen.
Mikor egészen besötétedett, csak fehér kezeik világítottak az asztalkán, Hilda elővette zsebkendőjét, melyen a grófnő kilencágú koronája látszott, megtörölte vele mindig nedves, csillogó száját, és így szólt:
- Most őt hívom.
- Kit?
- Apust.
- Azóta még nem idézted?
- Nem - rebegte Hilda.
Ez fölizgatta őket. Szíveik dobogtak.
Az asztalka felé hajolva figyelt a három női fej, melyben kifürkészhetetlen gondolatok nyüzsögtek. Most közülök már csak egy volt fekete, egy szőke, a harmadik, Flóri nénié, kissé deres.
Csakhogy várakozásuk kissé eredménytelennek mutatkozott. Több mint negyedóráig álltak ott elcsigázva az idegességtől. Ujjaik a fáradtságtól tétován zongoráztak az asztalka lapján, anélkül hogy jelet kaptak volna onnan.
Hilda szeme parázslott a sötétben.
- Hagyjuk abba - mondta Lenke. - Úgyis hiába.
- Nem akar veled beszélni - állapította meg Flóri néni.
- Talán nem talál ide - gondolkozott Lenke. - Keresi szegény az utat. Azok - mondta a szőke asszony tompán -, akiket még nem idéztek, nem ismerik az utat.
- Várjunk - biztatta Flóri néni -, várjunk.
Hilda könyöke reszketett, mintha erős villámáram rázná, ujjaiból szikrák bizseregtek.
Egyszerre kiáltott Flóri néni felé:
- Itt van.
- Honnan tudod?
- Érzem. Ő, ő. Alig bírok állni a lábamon. Ő az, ő.
- De nem vagy rosszul, édesem?
- Nem - lihegte -, nem.
- Szólítsd meg - susogta Flóri néni.
- Kedves - kezdte Hilda rekedten, de torkán elakadt a hang, nyelve kiszáradt.
- Miért nem beszélsz?
- Várjatok.
Az asztal mereven állt.
- Nem akar jönni - szólt Lenke. - Valamitől fél. Valami bántja.
Hilda összeszedte minden akaraterejét. Önkívületben szólt, reszkető hangon, túlszárnyalva félelmét.
- Kedves - mondta. - Kedves szellem. Apus - mint régen.
Most az asztal megrezzent.
- Itt vagy? - kérdezte Hilda.
A szellem jelezte, hogy ott van.
Már a tanácsokat közölte Hilda, valamivel bátrabban:
- Ha akarsz beszélni, akkor koppants kettőt. A kettő azt jelenti: igen. Ha nem akarsz beszélni, akkor koppants egyet. Az egy azt jelenti: nem.
A szellem gondolkozott. Úgy látszik, ennek a kiváló matematikusnak időre volt szüksége, míg elvégzi ezt az egyszerű számtani műveletet. Azt mondják, hogy a szellemek valami növény- vagy ásványszerű, tengő, lefokozott életet élnek.
Mindhárman lefelé néztek.
És az asztal lába fölemelkedett. Egyszer. Még egyszer. Kétszer.
- Akar beszélni - szólt Hilda, és körültekintett a szobában, mintha túlvilági vendég lépne be oda.
Köhögött.
- Mért nem szólsz hozzá? - unszolta Flóri néni.
- Mit kérdezzek?
- Akármit.
De nem jutott eszébe semmi, sokáig.
Flóri néni szeme megnedvesedett, Lenke remegett.
Hilda végre csak ennyit mondott:
- Haragszol, apus?
Az asztal egyet koppantott.
- Nem haragszik - sóhajtott Flóri néni, s könnye végiggördült arcán. - Nem haragszik.
Hilda szemét lesütötte, lámpalázzal küszködött.
- Most pedig - szólt Hilda -, mondd meg, szellem, kedves szellem, felelj arra, apus, hogy ott, ahol vagy - és itt megállt -, ahol most vagy - megint megállt -, boldog vagy-e? Ha igen, akkor koppants kettőt. Ha nem, akkor csak egyet, apus.
Az asztal ismét nem válaszolt.
De aztán az egyik lába hatalmasan magasba lendült, úgyhogy majdnem feldőlt, s a szellem erősen, határozottan kettőt koppantott, ezáltal közölve leányával, hogy ott, ahol most van, a végtelen térben és időben, a világűrben és semmiségben, valahol a Vénusz és Szíriusz között, már boldog.