Közzététel dátuma: Aug 05, 2020 4:5:17 PM
Barabás doktor végiglovagolt a városon. Por lepte szarvasbőrrel toldott nadrágját, arca tüzelt a naptól. A katonai lövőtérről jött, hol a bakák hadgyakorlatra készültek. Tizenegykor megállította kövér, kincstári lovát a Novák-ház kerítése előtt, egy fához kötötte, melynek lombjait, ágait a ló lomhán ette.
Az orvos mozgékonyan ment a kerten. Tiszti sarkantyúja csengett, amint fölhaladt az emeleti lépcsőn. Novák messziről hallotta. Fejét fölemelte, a zaj felé fordította. Sohase hitte, hogy ilyen kellemes muzsika a sarkantyú pengése: szebb, mint száncsilingelés a gyermekkori hóban, idillibb, mint karácsonyi csengettyűk ezüstszava, mely valami nem remélt örömet mond az ajtó előtt várakozó kicsinyeknek. Ah, milyen szépen csengett a sarkantyúja.
Kora reggel óta leste ezt mindennap. Ha kissé késett valamiért, elkomorodott. Enyhületet csak az ő megjelenése okozott. És nem volt boldogabb pillanat, mint mikor az orvos férfiasan, marconán s mégis kedélyesen belépett hozzá.
Megnézte a sebet, kimosta, bekötözte, s biztosította őt, hogy nemsokára beforrad a lapockacsont, hátára is fekhet, egy hét múlva már nyoma se marad az egésznek, elutazhat Pepikével Velencébe. Nem élt szenvedélyes kifejezésekkel, mint Fóris, nem használt általános szólamokat, mint Ábris igazgató, nem szónokolt, mint idősb Ebeczky Dezső, s nem vonogatta a vállát, mint Balog, a rendőrtiszt, ki a nyomozást megszüntette. Sohasem ámította. Amit tett, az jó volt és szép volt, emberi volt, az egyetlen, amit tenni lehet.
Már nem sok dolga akadt. Többször mondogatta, hogy rá tulajdonképp nincs is szükség.
Novák esdeklő szemmel tekintett Barabásra. Szorongatta kezét.
Nem tudta eddig, hogy ennyire szerette őt. Talán nem is bízott különösebben gyógyító tudományában. Nem várt tőle csodát. De orvos volt, ki a szenvedéssel hivatásszerűen foglalkozik, kinek az a mestersége, hogy lásson minden csúnyát, förtelmest, hamis káprázatok nélkül szemlélje húsunkat, vérünket, a könnyünket is, mely éppoly mirigyváladék, mint a többi. Előtte semmi sem szégyen, még sírni sem az. Akinek senkije se marad, annak még mindig ott az utolsó barát, az orvos, ki idegenül is ismerős, állati mivoltunk lelkiatyja, kezébe bele lehet fogódzni, s kiáltani, hogy segítsen, nem bírjuk tovább. Maga ez a gondolat is vigasztalta. Az ősi népek bizalma, imádata ébredt föl iránta, melyek az orvost papnak és varázslónak tartották.
Azért egyetlen panaszszó se hagyta el ajkát. Mind a ketten tartózkodtak említeni azt, amit hiába próbált elintézni az ügyvéd és a rendőrség. Elbeszélgettek erről-arról, félóráig. Sajnos, az idő túl hamar elröpült. Barabásnak mennie kellett civilbetegeihez vagy a helyőrségi kórházba. Lova nyerített. Novák tartóztatta egy darabig, aztán látta, hogy az orvos keze mégis a kilincs után nyúl, és mikor sarkantyúinak halkuló csengése elhangzott a kavicsokon, csak az erősítette, hogy huszonnégy óra múlva ismét eljön.
Ez a huszonnégy óra azonban hosszú volt, nagyon hosszú.
Most azt közölte vele az orvos, hogy egy hétre a Balaton mellé kell utaznia hadgyakorlatra, de lehet hogy öt-hat nap múlva már itthon lesz.
Barabás látogatása után mindig kissé jobb hangulatban volt, jelenléte fölvillanyozta, derűs, kellemes érzéseket keltett benne s önbizalmat. Mekkora a világ. Sárszeg ezen csak kis pont. Vannak fővárosok, hol az ilyen gyötrődés érthetetlen volna. Bécsben látta magát, mint fiatalembert, látta öreg egyetemi tanárját is, s játszadozott a gondolattal, hogy mellette marad, mint tanársegédje, fehér köpenyben áll a laboratóriumban, előtte húsz gázláng, s ő lombikban valami folyadékot melegít.
Háza előtt a tűzoltóbanda indulót muzsikált. Követte a pattogó zenét, de a vidámság egyszerre csupa ájulat lett, s a trombiták megint végletekig csigázták kétségbeesését.
Amint a nap előrehaladt, állapota fokozatosan rosszabbodott. A beteg nagy, párnás karszékében üldögélt, két könyökét a karfához nyomva, anélkül hogy hátát a támlához értetné. Egy fénysávot nézett a padlón, mely a csukott ablaktáblán beesett. Akkor elszenderedett.
Napközben rövid ideig aludt, öt-tíz percig. Álmai szaggatottak voltak, gyötrők. Emberek üldözték, futottak utána, ő pedig verekedett, letaposta támadóit, de mikor a földön hevertek, s rájuk pillantott, egy oly alakot látott, hogy megijedt tőle és fölébredt.
A fénysáv még mindig a padlón imbolygott, csak kissé távolabb, minthogy azóta a nap folytatta útját. Alkonyodott. Pepike előtte állt, vagy vele szemben ült egy széken, és Novák, mihelyt kinyitotta szemét, az ő jó arcát vette észre.
Unokanénje szelíden mosolyogva szólt hozzá:
- Aludtál.
- Igen - mondta Novák zavartan, s egy mozdulatot tett, hogy elhárítsa, ami még előtte volt -, aludtam.
- Csak aludjál, Tóni. Az jót tesz.
De az álom nem tett jót, még jobban kifárasztotta.
Majd ozsonnára, vacsorára hívták.
Aztán Pepike így szólt:
- Most pedig feküdj le. Pihend ki magad. Már este van.
Novák vetkőzött, csak azért, hogy ne bolygassa meg a ház rendjét, s magával is elhitette, hogy semmi különös dolog nem történt. Jobb lett volna pedig továbbra is a karosszékben üldögélni, ébrenlét, álom között. Félt az alvástól, főképp attól az alaktól, ki pár nap óta visszatért álmában, s nevezhetetlen rémülettel töltötte meg. Mellén ilyenkor egy oroszlán feküdt, tépte körmeivel a húsát. Inkább virrasztott.
Hátára még mindig nem tudott feküdni. Jobb oldalára heveredett, ezt azonban elunta, bordái kifáradtak. Felült az ágyban.
Éjszakái így múltak.
Egy ilyen éjszaka felötlött benne egy terv, mely eleinte rendkívül furcsának, kivihetetlennek tetszett: az, hogy egy délután minden bejelentés nélkül betoppan Liszner Kálmán fűszeresboltjába, és beszél a fiával, Liszner Vilmossal.
Később ezzel a tervvel megbarátkozott. Minden éjszaka, mikor nem tudott aludni, valamit toldott hozzá. Megszokta, kiszínezte. Már nem tartotta oly kalandosnak, oly megvalósíthatatlannak.
Nyilvánvaló, hogy eddig helytelen taktikát folytatott. Nem szabad elkerülnie ezt a családot, oda kell menni a bűnbarlangba, hiszen neki nincs szégyellni valója, legfölebb őnekik. A részletek, melyeket az álmatlan képzelődés s a szenvedés koholt, egyre nőttek, oly világosan álltak előtte, mintha egyszer már meg is történtek volna. El tudta volna játszani az egészet, akár egy színész.
Az éjszaka mélyén dolgozott zakatoló agya.
Egy délután - maga se tudta miért, de mindig a délutánhoz ragaszkodott -, pont három órakor, mikor a számlapokon derékszöget alkotnak a mutatók, váratlanul belép a boltba. Megjelenése ünnepi lesz, de egyszerű. Vili épp ott áll egy zsák szárazbab mellett. Mikor észreveszi őt, el akar iszkolni. Ő egy taglejtéssel megállítja, a földhöz szögzi:
- Liszner - szól neki.
- Édesapát tetszik keresni? - rebegi a diák, megszeppenve. - Édesapa nincs itthon.
- Az nem baj - mondja Novák. - Nem hozzá jöttem, hanem - és ezt a szót majd megnyomja - önhöz.
Vili erre nem tud mit felelni. Ötöl-hatol, sápadozik, sapkáját lekapja. De megeshet, hogy nem lesz rajta sapka. Akkor csak meghajlik.
- Igen - ismétli Novák -, önhöz jöttem, Liszner Vilmos, csak önhöz. Bemehetünk ide?
Egy helyiségre mutat, melyet, minthogy még nem volt náluk, sohase látott, de pompásan el tudott képzelni: a földszinten van, afféle benyíló vagy raktár, a bolti bejárattól balra, s félig kibontott, gyalulatlan faládikák állnak benne, forgáccsal, ásványvizes üvegekkel, kosarak, asztal, rajta - esetleg - egy dugóhúzó.
Máris magukra maradnak, négyszemközt, egyedül. Ó, egészen egyedül. Az ajtó bezárul mögöttük, magától.
Vili hellyel kínálja, gyorsan széket hoz, lefújja róla a port, aztán megtörli tenyerével. Ő nem ül le. Áll, egyenesen, mint a számonkérő végzet. A pillanat rettenetes.
Novák nem sokat teketóriázik: tüstént rátér a dologra, mintegy megrohanja vele.
- Ön volt az.
- Nem.
- De ön volt.
- Nem, kérem.
- Mit tagad? Láttam az arcát. Akkor, azon az éjszakán mindent láttam.
És oly közel megy hozzá, hogy arca az arcát érinti, s úgy tekint rá, mint egy álomalak.
A diák nem állja tekintetét, megretten, fejét elfordítja. Szeretne kirohanni a rémülettől, itthagyni ezt a szűk vallatószobát, mely irtózatosabb annál a nagy, sötét teremnél is, melyben a rendőrtiszt kihallgatta, s gázlángok égtek. Megadja magát.
Novák csak most beszél majd igazán:
- Van-e fogalma, hogy mit tett, szerencsétlen? Ön megalázott egy felnőtt embert, aki barátja volt és szerette, meggyalázta őt - így mondja majd, ez jobb lesz -, meggyalázta őt, nem mások, hanem önmaga előtt, ami még fájdalmasabb. Szenvedést okozott neki. Testi és lelki szenvedést. Megbántott valakit, aki ezt nem érdemelte. Tönkretett engem, Tibor. Azaz mit beszélek? Tönkretett, Liszner. Látja, összevissza forognak számban a szók. Nem csoda. Azóta beteg vagyok.
Vili hátrál a fal felé, egy kis tapétaajtóhoz lapul. Fél ettől a betegtől, ki nem tudja, mit mond. Novák azonban követi, hogy rémítse:
- Ön is beteg azóta. Tudom, hogy beteg. Látom. A lelke beteg. Azért jöttem, hogy meggyógyítsam.
De a fiú nem szól semmit. Csak bújik, oson, valami zugot keres, hogy elrejtse benne a fejét. Nem, az anyja keblét keresi, az anyja szoknyáját keresi, az édesanyja szoknyáját.
Novák tovább üldözi:
- Mit fél tőlem? Hisz én nem bántom már. Nézze, nincs nálam semmi. Se görcsös bot, se bikacsök. Még a sétapálcám se hoztam ide. Fegyvertelen vagyok - és magasba emeli két kezét.
Erre a fiú könnyezni kezd.
- A büntetéstől fél - súgja Novák lassan -, a detektívtől, az öt évi súlyos börtöntől? Attól ne féljen, kedves fiam. A megbocsátást hozom, a jóságot. Itt ezennel becsületszavamra fogadom önnek, hogy a följelentést ügyvédem, dr. Ebeczky Dezső úr által még ma visszavonatom. Vili - mondja neki életében először -, Vili.
Itt a fiú hirtelen földrerogy. Nyöszörögve kéri, hogy bocsásson meg igazán, hálálkodik, porban kúszik feléje, lassan, mint a bibliai tékozló fiú az édesatyjához, s átöleli Novák térdét.
Ő ezt nem engedi. Int, hogy keljen föl. De bárhogy tiltakozik, nem bírja lefejteni magáról a reá fonódó eleven indát, mely körülkacsolja, összeforrad vele, a szeretet rabságában, mintegy mindörökre. Ekkor kezét diákja rövidre nyírt fejére teszi, melynek szúrós bizsergését is érzi, s érez még valami mást is: keze fején egy könnycseppet, egy forró, égető könnycseppet, mely Liszner Vilmos szeméből hull oda.
Novák kaparászott paplanán. Keze fejét tapogatta. Nini, azon csakugyan valami nedvesség volt, egy könnycsepp, mely a bolond álmodozás alatt tulajdon szeméből pottyant rá.
Lehet azonban, hogy nem így történik.
Vili ellenszegül, makrancoskodik, konokul tagad, vagy botrányosan viselkedik, még ott a boltban is megkísérli a merényletet, melynek csak a kereskedősegédek gyors közbelépése vet véget. Novák ezt is vállalta, az új botrányt, csak hogy a régi emlékétől szabaduljon. Akkor majd dulakszik vele, kiabál, az asztalt csapkodja. Aztán előfordulhat, hogy volt tanítványa nem lesz otthon, csak édesatyja, az öreg Liszner Kálmán. Ezzel az eshetőséggel is számolt.
Egy este majd - s itt az estéhez ragaszkodott, szintén nem tudta miért -, zárás előtt, úgy fél nyolc tájt majd elmegy boltjuk előtt, büszkén, fölemelt fejjel. Az öreg Liszner künn áll a fűszerkereskedés ajtajában, alázatosan köszön, de Novák ezt csupa szórakozottságból nem veszi észre. Már továbbhalad, mikor a fűszeres utánalopódzik. Félénken szólal meg:
- Ezer bocsánat, igen tisztelt tanár úr.
- Parancsol? - mondja Novák ridegen.
- Csak esedezem. Beszélni szeretnék önnel.
- Velem? - kérdezi Novák tettetett tájékozatlansággal.
- Ha lehetséges.
- Tessék.
- De talán tiszteljen meg. Méltóztassék itt fönn, a lakásomban.
Novákot bevezeti lakása legszebb szobájába, hol minden ragyog valami narancsszín, forró fényben. Egy óriás lámpaernyő csapja lefelé a sugarakat. Virágos selyemszövettel behúzott, igen puha pamlagon ülnek, melyen török párnák dagadoznak. Egy kalitkában kanári énekel. Üvegszekrények kincseket rejtenek, s üvegeik reszketnek a kanári éles csattogásától. Selyem imaszőnyegek rohannak végig a szobákon. Soha ilyen fényes lakásban nem járt. Még Ebeczky Dezsőé se fogható hozzá, pedig az igazán szép.
A boltos, szegény, nem bír szóhoz jutni. Arcán látszik, hogy mindent tud, és fia gonoszsága, valamint a miatta való hercehurca tíz évvel megöregítette. Nem is ember már, csak roncs. Dadog, de ő nem segíti ki, gyönyörködik zavarában.
Az öreg Liszner sopánkodik:
- Jaj, mennyit vártam erre a pillanatra. El se tetszik képzelni. Arról gondolkoztam éjjel-nappal, hogy egyszer, valamikor mégis szembekerülünk, s elmondhatok mindent, azt, ami atyai szívemet nyomja. Minden áldott nap készültem önhöz. Föl a gimnáziumba, a lakásába. De féltem, hogy terhére leszek, vagy nem is fogad, vagy beenged, és aztán ajtót mutat. A történtek után ezt se veszem zokon. Hisz ami történt, az égbekiáltó. Engem sújtott le leginkább.
- Nem értem önt - válaszolja majd Novák foghegyről.
- Ó, én elégtételt kívánok szolgáltatni önnek, mélyen tisztelt, nagyon szeretett tanár úr, a legfényesebb elégtételt, melyet egy ember, egy apa adhat. Még nem tudom, milyen formában. De készen állok mindenre. Csak a föltételeit várom.
- Nekem nincsenek föltételeim - felel Novák, hogy egészen megsemmisítse, vidám könnyedséggel. - Úgy látszik, valami tévedésről van szó.
- Nem, nem. A tanár úr nemes jóságával megszégyenít. Vili gazságát én sem akarom megtorlatlanul hagyni. Elengedték a rendőrségtől, bizonyítékok híján fölmentették, a rendőrtiszt semmi terhelőt nem talált ellene, én azonban a magam részéről nem tartom elintézettnek az ügyet. Keresztény ember vagyok. Vezekelni kívánok. Mit tegyek a fiammal? Rendelkezzék.
- Tegyen, amit akar.
- Elkergessem innen? Kitagadjam? Igen, kitagadom. Egy krajcárt sem adok neki, és vagyonom reá eső része, ez a sok minden itt: az üvegszekrények s benne az arany evőszerek, az ezüstcsészék, a cseh poharak, minden, minden az öné.
- Ostobaság - utasítja vissza Novák.
- Bocsásson meg. Nem akartam megsérteni. De mit csináljunk? Gondolkozzunk, talán ketten kitalálunk valamit. Megkövesse önt nyilvánosan? Kész rá. Ez se helyes? Igaz, hiábavaló. Akkor idehívom, s megkérem önt mint barátomat, mint mindenki által tisztelt, érdemekben gazdag pedagógust, hogy csak egy szót, egyetlen szót intézzen hozzá.
Anélkül hogy Novák megadná beleegyezését, az apa megragad egy keze ügyében levő rugalmas acélkorbácsot, melyen több folt barnul, és végigvág vele az asztalon, oly erősen, hogy az majdnem összeroppan.
Ez a jel.
A falban dörömbölve nyílik a rozsdás vasajtó. Pincegádor látszik, lefelé vezető lépcsőkkel, nyirkos fallal, mint föld alatti cella, melyben titkos foglyot őriznek. Rocska rémlik a homályból, melyben a disznóktól otthagyott moslék possad. Azt kap a fogoly, minden másnap, különben koplal azóta.
Sietve jön a jelre, engedelmesen és gyáván, a rab: Vili.
Csont és bőr. Mozdulatai bizonytalanok, a korbácsra sunyít, melyet ismer, mint a vert eb.
- Ide - ordít az apja, s Vili már az asztalnál van. - Te gyalázatos, aljas. Te hóhér - és acélkorbácsával végigsújt arcán, oly hatalmasan, hogy homlokbőre kireped.
Vili ezt szó nélkül tűri, mint aki már megszokta. Kétoldalt pántlikázik le a vére, csöpög az álláról, anélkül hogy hozzáérne, letörölné. Ezt se meri.
Minden ízében remeg. Nem is az acélkorbácstól, hanem Novák jelenlététől, s az fáj neki, az ütésnél is jobban, hogy tanárja rá se tekint.
- Küldje vissza - szól Novák keményen, kérlelhetetlenül -, nem akarom látni.
Az acélkorbács még egyszer az asztalra csappan, mire a rab visszahúzódik odújába.
- Még mindig ennyire haragszik rá? - kérdezi az apa.
- Nem. Nem haragszom. De uram - mondja a boltosnak -, ismétlem, nem értem önt, hogy mit akar. Nekünk semmi közünk egymáshoz. Az egész dolog értelmetlen.
Erre faképnél hagyja az öregurat, mardosó lelkiismeretfurdalásával, a legnagyobb büntetéssel sújtja őt, azzal, hogy nem fogadja el bűnbánó szavát. Liszner Kálmán könyörögve néz feléje, várja, hogy kezét nyújtsa, de ő csak kalapját billenti meg.
- Jó estét.
Aztán fennhéjázóan kilibeg innen, elhagyva az átkozott házat a bosszú édes beteltségével, mert megalázta az apát, sokkal jobban, mint ahogy a fia megalázta őt.
Ezt is végigképzelte sokszor, még részletesebben, és különösebben, ezerféle változatban: néha úgy, hogy ő az apával együtt közösen fenyíti meg a fiút, közösen tanácskozva a büntetéseken, néha úgy, hogy bemegy a diák családilag berendezett kínzókamrájába, s titkon ételt csempész oda, a magáéból, néha pedig azzal a fordulattal, hogy először összetűz az öreg Lisznerrel, ki belátja az ő igazát, s végül testestől-lelkestől pártjára áll.
Közben, míg ezeket a szálakat gombolyította a képzelet sohasem ürülő orsójáról, elaludt. Akkor igazi álmában ismét megjelent az az alak, kit nem szeretett látni: a rém.