Közzététel dátuma: Aug 05, 2020 3:55:34 PM
Reggel kinyitották a gimnázium nagykapuját. Ábris igazgató már korán bement az irodájába, mint a tanév egyéb napjain.
Jöttek a tanári karnak azok a tagjai, kik még nem utaztak el, pontosabban, mintha összehívta volna őket. Meg akarták tárgyalni az izgalmas, érthetetlen esetet.
Elsőnek Biró Gyurka érkezett magából kikelve, az Ostor új számát lobogtatva, utána Nyerge Lázár tartózkodóan, várva, hogy mi lesz az igazgató álláspontja, később Tálas Béla, porig sújtva a fájdalomtól, némán. Leültek az iroda nádszékeire. Tálas Béla a bőrdíványon egyedül szomorkodott.
Csöndesen beszélgettek egymás között, hogy ne zavarják az igazgatót, ki telefonon "érintkezésbe lépett" a polgármesterrel, a főispánnal, Gergelyt a hivatalos gyászjelentés kéziratával a nyomdába szalasztotta, több dolgot "megfontolás tárgyává tett", azonkívül intézte egyéb teendőit is: pecsételt, láttamozott, pótleltárakat írt alá. Amint panaszkodott: "azt se tudta, hol van a feje".
Biró Gyurka cigarettáját rágcsálta. Nyerge Lázár szivarra gyújtott, s beledugta abba a használt szipkába, melyet felső mellényzsebében őrzött.
- Nyugalom, uraim - szólt az igazgató, ki mindegyikük közt legidegesebb volt, s folyton izgatta önmagát s őket -, nyugalom. Ne vesszük el a fejünket. Én a tragikus eseményt tegnap délután azonnal bejelentettem a minisztériumnak és a tankerületi főigazgatóságnak. Hol is az iktatószám? Csak hidegvér, az Istenre kérem az urakat, hidegvér. Semmi botrány.
Főképp a botránytól tartott, hogy ismét meghurcolják az intézet, a tanári kar hírnevét.
- Nem tudom - mondta félénken körültekintve -, mit csinál majd a sajtó.
A "sajtón" ők nem a két helyi lapocskát értették, hanem kizárólag az Ostort, melyet sohasem említettek név szerint, de annál többet gondoltak rá, titkos rettegéssel.
Biró Gyurka fogadkozott, hogy öklével töri be annak a gazember firkásznak a koponyáját, ha meg meri gyalázni a halott emlékét. Nyerge Lázár, ki éppúgy utálta Bahó Attilát, figyelmeztette kollégáját, hogy a "sajtóval" mégse lehet ilyen hangon tárgyalni, s arra kérte, inkább intézze el szőrmentében. Biró Gyurka máris szaladt hajadonfőtt, de előbb pénzt vett magához.
A főszerkesztőt az "Árpád-kávéház"-ban találta, egy pohár rum mellett. Bahó Attila csodálkozott a fejleményen. Biró Gyurka átnyújtotta a pénzt. Erre a főszerkesztő megígérte, becsületszavára, hogy ezúttal nem cikkezik, noha több adat áll rendelkezésére, s áldozat lemondania ilyesmiről. Elnyomva egy ásítást, részvétét fejezte ki a tanári karnak. Kedvesnek, megértőnek mutatkozott.
Ez a híradás valamicskét megnyugtatta az igazgatót.
Ekkor lépett be Barabás doktor, ki megjött a hadgyakorlatról. Szürke lüszter civiljébe öltözködött. Szomorú volt, nem katonás.
Alig vették őt körül, megint nyílt az ajtó. Fóris Ferenc is megérkezett.
Mihelyt tegnap délután megkapta az igazgató sürgönyét, vonatra ült, s hajnali hatig tartott, míg fenyvessel koszorúzott falucskájából Sárszegre vergődött. Valami agyagszín felöltő borította szikár termetét, mely még szigorúbbá tette. Kezében kézibőrönd. Különben füstölt tót sajtot, ostyepkát senkinek se hozott.
Ő már mindenről tudott. Megérkezte után bebarangolta a várost, látták a főtéren, a kültelkeken, szinte egy időben, mintha egyszerre több példányban forogna közkézen. Köpenye lengett utána, a garabonciás felleghajtójára emlékeztetve. Künn a tarlókon fekete szemüvegét orrára illesztve álldogált, mint madárijesztő, úgyhogy a verebek elrebbentek mellőle. Hallgatólag a vádat képviselte mindenki ellen.
Az intézetbe érve átkutatott mindent. Itt a szünidő ellenére is élénk élet folyt. Diákok suttogtak folyosók mélyén, nyájösztönnel összebújva. Ifjabb Ebeczky Dezső, Petőfi és Jámbor, már gyászszalaggal karjukon, az iroda előtt várakoztak, hogy az igazgatónak, a tanári karnak fölajánlják szolgálatukat a temetés rendezése körül. Egy tanteremben, melynek ajtója nyitva maradt, a diákdalárda a gyászéneket tanulta, s látni lehetett, amint a zenetanár fölemelte kezét és sípjába fújt. Gergely lótott-futott.
Fóris elsősorban az "esemény színterét" óhajtotta megszemlélni. Odaintette az iskolaszolgát, fölvezettette magát az első emeleti tanári szobába, melyet tegnap délután a rendőrség lepecsételt, de a helyszíni szemle megtörténte után kinyitottak. A tanári szoba előtt ráordított néhány ott ácsorgó kisdiákra, hogy takarodjanak, nem cirkusz ez, sajnos, nem cirkusz, aztán bement. Úgyszólván semmit se talált ott. A küszöböt, a padlót azóta fölsikálták, csak a falon, a vaskályha mellett látszott egy nagyobb nedves folt, meg a székek álltak rendetlenül, a takarítás nyomául. Ezeket azonnal helyükre tétette Gergellyel, úgy, ahogy voltak, mert az aszimmetria izgatta szemét. Aprólékosan elbeszéltette magának, hogy történt.
- Megölték őt - sivított, mint a vészmadár -, a diákok ölték meg.
- Bocsánatot kérek - mondta az igazgató. - Ne heveskedjünk. Az most már úgyis hiábavaló. Szegény, önkezével vetett véget életének, egy könnyelmű pillanatban. Öngyilkos lett.
- De miért? Azért, mert itt szabadon garázdálkodhatnak a zsiványok. Azért, mert itt mindenki védtelen. Azért, igenis azért, mert itt teljesen fölbomlott a fegyelem.
- Kikérem magamnak - pattant föl a kis ősz igazgató, sarkára állva. - Ilyesmit ne tessék állítani, tanár úr. Mindig tudom, hogy mit kell tennem - és az asztalra csapott.
Fóris az erélyes hangtól meghökkent. Pislogott kifelé, a piszkos utcára. Orrcimpái dagadtak.
Csak ennyit jelentett ki, békítő szándékkal:
- Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát.
Ez a rosszul alkalmazott közmondás zavarba hozta az igazgatót és mindenkit. Nem tudták, jól értették-e és ha jól értették, kire, mire kell vonatkoztatni. Tépelődve hallgattak. Fóris közmondásai butítólag hatottak környezetére.
A pillanatnyi csöndet fölhasználta az öreg Tálas Béla, ki eddig egy szót se szólt a bőrdíványon. Maga elé meredve mondta, mintegy önmagát kérdezve:
- Miért is tehette?
Különbözőek voltak a vélemények. Már nem beszéltek sem a diákokról, sem megveretéséről, sem az Ostor támadó cikkéről, mely közvetlen okozója volt halálának, hanem mélyebben levő okokat keresett mindenki. A vita megélénkült:
- A leánya miatt - szólt Biró Gyurka -, nyilvánvaló, hogy csak a leánya miatt. Nagyon szívére vette. Egészen leverte a lábáról. Azóta nem lehetett szavát venni. Az vitte sírba.
Nyerge Lázár, mint Csajkás Tibor nevelője, nem engedhette, hogy felelősséget hárítsanak rá:
- Szó sincs róla. Tavaly is ilyen volt. És mindig. Emlékeztek a konferenciákra? Folytonos különvélemény mindenki és minden ellen. Szegényt, magunk között szólva, a diákok sem igen kedvelték. Mitőlünk pedig, kik szerettük, húzódozott. Régibb keletű dolog ez. Azt hiszem a felesége, a boldogult felesége.
Biró Gyurka a város legfrissebb híreit ismertette.
- Azt beszélik, hogy anyagi zavarokkal is küszködött.
- Ő? - szólt közbe Nyerge Lázár, lenézően. - Ugyan kérlek. A háza tehermentes. Négy magyar hold gyümölcsös - tette hozzá csemcsegve, mintha kásás körtét enne. - Sokat megér ma. Aztán, hányadik fizetési osztályban is volt?
- Hetedikben - felelte az igazgató.
- A hetedikben - ismételte Nyerge Lázár, szivarját szívogatva, s arra gondolt, hogy ő már a hatodikban van. - Évi 4800 korona alapfizetés, 600 korona lakbér. Felül van az 5000 koronán. Szép kis summa. Különben az idén ő is a hatodikba került volna. Nem várta meg.
- Kire marad a háza? - kérdezte Biró Gyurka.
- Hát a leányára - mondta Nyerge Lázár. - Ha nem végrendelkezett másképp.
- Nincs végrendelet - jegyezte meg röviden Barabás doktor, ki fölkelt, a beszélgetők közé vegyülve. - A rendőrség megállapította. Semmi írást se hagyott.
Nyerge Lázár megoldotta a kérdést:
- Ingerlékeny volt, kérem, ideges. Én már évek óta figyelem. Önmagával meghasonlott ember. Tegnap déltájban is láttam. Egyedül ment. És beszélt. Magában.
- Mit? - kérdezték.
- Ezt mondta: "föltétlenül". Egészen hangosan. Úgy, ahogy most én.
- És mire értette ezt?
- Fogalmam sincs - szólt Nyerge Lázár.
- Furcsa, furcsa.
Furcsállták.
Ábris igazgató bólintott:
- Sokat dolgozott.
- Ki beszél a sírnál? - kérdezte Nyerge Lázár.
Barabás az igazgatóra pillantott.
Most mindenki az igazgatóra nézett, de az kitért a megtiszteltetés elől:
- Én a magam részéről beszélhetek. De, nem tudom, nem vállalná az urak közül valaki?
Nem óhajtotta magát exponálni.
Barabás, Biró Gyurka, Nyerge Lázár Fórisra mutatott. Szinte egyszerre indítványozták:
- Beszéljen Fóris.
Fóris, ki az előbbi szóváltás emlékét el akarta simítani, nem tiltakozott ellene, s mikor az igazgató is fölszólította, hátravetette önkívületes fejét, s határozottan mondta, úgy hogy lázas szemgolyói csillogtak:
- Majd én beszélek.
Ezzel majdnem mindent elintéztek, de azért délig együtt maradtak.
Barabás elmesélte, hogy a boncolásnál az orvos a tüdejét, szívét épnek találta, száz évig élhetett volna.
- Nyomban meghalt? - kérdezte Nyerge Lázár.
- Nyomban. Az öntudatát föltétlenül elvesztette, mert a golyó az agyat roncsolta szét.
- Szóval nem szenvedett sokat?
- Semmit. Azt hiszem. Semmit.
Nyerge Lázárnak ez is eszébe jutott:
- Pepikére nem hagyott valamit?
- Erről nem tudok - felelte az orvos.
Körbe-körbe jártak a gondolatok. Kérdéseket adtak föl maguknak, melyekre nem mindig tudtak válaszolni. A vita, mint történni szokott, holtpontra jutott, anélkül hogy meggyőzhették volna egymást.
Továbbra is ki-ki a maga nézetét hangsúlyozta, s igyekezett érvekkel alátámasztani, hogy magyarázza elhunyt kollégája rettenetes elhatározását:
Fóris folyton a diákok ellen dörgött, Biró Gyurka a leányát vádolta, Nyerge Lázár a boldogult feleségét okolta, az igazgató pedig a túlfeszített munkára hivatkozott. Mindenki azt hitte, hogy neki van igaza.
És nem is ok nélkül.
Mindenkinek egyszerre igaza volt.
Csak Tálas Béla nem vett részt a vitában. Ő, ki a sír előtt állt, az aggastyán közönyével és bölcsességével hallgatta, amit beszéltek, s botjával a padló fakockáit mozgatva, föl-fölsóhajtott.
- Szegény, szegény Tóni. Ez bizony befejezte.
Délben fölkerekedtek, hogy a gyászháznál a tanári kar részvétét hivatalosan kifejezzék.
A testet az öngyilkosság után ott hagyták a tanári szobában a rendőrség megérkeztéig. Gergely késő éjjel egy zörgő parasztkocsin szállította ki a boncterembe, lópokróccal letakarva. Az iskolaszolga rágyújtott makrapipájára, s míg volt gazdája csöndesen feküdt, nézte a csillagos eget. Reggel ugyanezen a parasztszekéren vitte haza a Novák-féle házba, melynek verandáját már fekete leplekkel vonták be. Gyászhuszárok dolgoztak.
Pepike tett-vett az elhagyott házban. Kalapácsot, szöget hozott a vállalat embereinek, segített eltolni egy asztalt, egy széket. A tükrökre fátyolokat borított, hogy a halott meg ne lássa magát, s vissza ne jöjjön. Minden ablaktáblát becsukott, a kis utcára néző ablakra leengedte a függönyt, úgyhogy a ház teljesen el volt zárva, s a külső nagy fény ellenére félhomály borongott benne. Mécseket gyújtott. Gyászruhát nem kellett öltenie, mert ő mindig feketében járt. Fekete mamuszai nesztelenül csusszantak a padlón.
Ideje se volt tépelődni, hogy miért történt, hogyan, mi marad neki az örökségből. Ő most nem sírt. Hozták a koporsót, egy szürke, aranycirádás érckoporsót, melynek födelére már rá volt írva a halott neve, életéve, egy örökkévalóság idejére. Pepike megmosta a holttestet, szőke, kócos haját kifésülte, ráadta kemény ingét, nyakkendőjét, ünnepi szalonkabátját. Gergely segítségével beemelte a koporsóba, melyet Barabás rendeletére, a nagy melegre való tekintettel, nyomban lezártak, s bevitték a dolgozószobába, hol már fölállították a ravatalt.
Mire a tanárok a kertbe léptek, gyertyák csillogtak a házban. Némán állott az egész társaság a hinta körül, Ábris igazgató az élén. Pepike behívta őket a verandára, ott kicsit leültek. Nem beszéltek.
Estefelé érkezett meg Novák István, Novák Antal testvérbátyja, selmecbányai bíró. Zömök, alacsony ember volt, mint az öccse, nagykoponyájú, barnaszemű, szőke, igen hasonlított hozzá, csak haja volt deresebb, s az orra valamivel fehérebb.
Hilda későn kapta meg a sürgönyt. Sokáig utaztak Tiborral, az Alföld örökös pipacsai, katángkórói között. Éjszaka lett, mikor megjöttek. Ők is a verandára mentek be. Hilda Flóri néninél hált, mert itt félt. Tibor szállodában váltott szobát. Senkivel sem érintkeztek a városban, csak Flóri nénivel, ki gondosan eltitkolta előttük az Ostor kirohanását, s valami általános és regényes ködöt borított a tragédiára.
Másnap délután volt a temetés, tikkasztó hőségben. A halottaskocsi nagy kerekei forogtak a nyári porban.
Közvetlenül utána hárman mentek: középütt Novák István, ki annyira hasonlított öccséhez, aztán a két nő, jobboldalt Pepike, baloldalt Hilda.
Pepike folyton nedvesedő szemét, sírástól pirosló orrát itatgatta a feketeszegélyes zsebkendővel.
Hilda nagyon bő gyászruhájában lépkedett, mely jól illett viaszhalvány, finom arcához. Sem a kék, sem a fehér nem állott oly jól neki, mint a fekete.
Szemrebbenés nélkül állta az érdeklődést, mely az úton tolakodóan követte. Az emberek, kik a járdán levették kalapjukat, utánafordultak, az alacsonyabbak ágaskodtak, hogy lássák.
Még egy nő ment, hátuk mögött, kövérségétől nehezen vánszorogva. Mari, a szakácsnő, ki most kimozdult konyhájából, fölvette egyetlen selyemruháját, s mellére tűzte azt a násfát, melyet még boldogult asszonyától kapott.
A halottaskocsi jobb felén a tanárok haladtak. Elöl Ábris igazgató, Fóris Ferenc zárkózottan, Tálas Béla, ki vizenyős tüdejével sem akart kocsira szállni, és lihegett, Nyerge Lázár leverten, Biró Gyurka karját lógázva, lehajtott fejjel, s törzsorvosi díszegyenruhájában Barabás doktor, kinek sarkantyúja halkan pengett.
A másik oldalon diákok kísérték ki, az érettek, nem sokan. Ebeczky Dezső, Huszár Bandi, Petőfi, Jámbor, meg Urbán Elemér, kit az utolsó pillanatban kerítettek elő valahonnan.
Sok kocsi követte a koporsót. Azokban társadalmi személyiségek foglaltak helyet, a polgármester, nejével, több fiatal városatya, hivatalnok, mind Novák Antal volt tanítványai, kik eljöttek leróni az utolsó adót. Legvégül lassan egy csinos hintó haladt, melynek sötét függönyét lebocsátották. Flóri néni ült benne, ki már nem tudott gyalogolni, s két napja ájuldozott a fájdalomtól. Tibor támogatta őt, oda-odanyújtva neki egy szagos üveget, mikor Flóri néni köszönet helyett némán megszorította a kezét.
A hosszú menet nem messze a gimnáziumtól, Liszner Kálmán fűszeresboltja előtt egy pillanatra megakadt, mert a tömeg egyre nőtt, s a kocsik összetorlódtak. Itt a boltnál egy kézikocsi is állt, melyről az inas gyalulatlan faládákat rakott le, ásványvizes üvegekkel. Az öreg Liszner intett, hogy hagyja abba. Keresztet vetett, s mint jó katolikus, elmondott magában egy imát, a halott lelke üdvéért.
A tűzoltóbanda, mely május elsején az ébresztőt játszotta, Chopin gyászindulóját fújta. Lassan kiértek a temetőbe.
Itt mindenkit valami enyhület fogott el. A fák hűvösebbé tették a levegőt.
Hilda széttekintett a sírok között. Már látta a márványangyalt, mely ott búsult mostan is, két szomorúfűz között. Nehéz gyászfátyolát hátravetette kalapjára, hogy izzó arca szabadon maradjon.
Csengett a kápolna lélekharangja.
A gyászhuszárok a halottaskocsi üvegszekrényéből kiemelték a koporsót. Tálas Béla azt mondogatta, bárcsak ő volna fiatal, váratlanul elhunyt kollégája helyében.
Novákék családi kriptáját már reggel kifalazták a kőművesek. Ide, a kibontott téglák mellé, a nyílással szemben álltak a családtagok.
Hildát Novák István fogta karon. Flóri nénit Tibor vezette. Pepike egyedül maradt.
Vastag deszkát vetettek át a gödör két peremén, hogy azon járni lehessen. E köré sorakoztak félkörben a tanárok meg a diákok.
Jámbor reszketett. Most látta, hogy a tanárok is meghalnak. Ezt a tapasztalatát egy életre eltette magának.
Egy Miatyánkot mormolt a tömeg.
Még el se némultak az imádkozó ajkak, egyszerre fölbukkant a deszka melletti földpúpon, melyet dobogónak használt, Fóris Ferenc. Beszélni kezdett, élesen, szaggatottan:
- Fekete lobogó int a gimnázium homlokáról, mely azt hirdeti, hogy legkedvesebb kartársunk, legjobb barátunk, az intézet büszkesége, a szorgalom és kötelességteljesítés mintaképe, dr. Novák Antal, főgimnáziumi rendes tanár, meghalt. Ez a lobogó azonban nemcsak gyászt és szomorúságot hirdet nekünk, kik őt szerettük és becsültük. Ez a lobogó vádol is: vádolja a háládatlan társadalmat, vádolja mindazokat, kik közvetlenül vagy közvetve, bűnös módon okozói voltak az ő korai és tragikus halálának.
Hilda szája vonaglott.
Az életét adta volna, ha most sírni bírna. De nem bírt sírni. Csak szédült, torkában egy golyót érzett, fulladozott. Sóhaj emelte mellét, egyre gyakrabban nyelt. Szeme mégis száraz maradt.
Lebámult a gödörbe.
A kripta ezen a fényes alkonyon szivárványosan tündöklött. Egymás mellett voltak a koporsók, szürke és barna szemfödőikkel, mint viharvert gályák, melyek hosszú életek után befutottak, megpihentek ebben az örök kikötőben. Legalól dédszülei meg öregszülei, a vasgerendán néhány távolibb rokon, fönn pedig egy föléjük, újonnan vont sínpáron egyetlen koporsó, melynek fehér selyem szemfedőjére még jól emlékezett, az édesanyja koporsója. A könnyű bodrok a kripta zárt levegőjében tíz év alatt sem fakultak meg. Báli frissességgel borultak arra az asszonyra, ki úgy szeretett zongorázni és énekelni.
Fóris pattogó hangon, de elérzékenyülve befejezte gyászbeszédjét. Hogy könnyezett-e vagy sem, azt nem lehetett látni, mert a fekete szemüveg takarta szemét.
A diákdalárda rázendített a gyászénekre. Kihallatszott Huszár Bandi baritonja, Ebeczky Dezső átható tenorja.
Elkövetkezett az a pillanat, mikor vége minden szertartásnak, művészetnek, s csak egy marad, a durva emberi kötelesség: a test eltakarítása.
Két gyászhuszár megragadta a koporsót, vitte, lefelé.
Flóri néni jelenetet akar rögtönözni. Színésznői mozdulattal fölfelé emelte karját, hogy még egyszer intsen. Hilda azonban megvetően lefogta karját. Szemöldökét összemorcolta.
Apját a fehér szemfedős koporsó mellé helyezték, hogy a hitvesek, férj és feleség egymás mellett nyugodjanak.
Ebeczky Dezső kivált a tömegből, s egy rögöt hajított utána, mely, minthogy kitűnően célzott, épp a koporsó födelén porzott szét.
Máris dolgoztak a kőművesek: vakolókanalaikkal híg habarcsot loccsantottak a téglákra, aztán bűvészgyorsasággal rátaposták a nehéz földet.
A kripta olyan volt, mint annak előtte.
Hilda indult elsőnek. Flóri néni azon a lefüggönyözött hintón vitte magához, melyen jött. Pepike a gyászházba ment vigyázni. Tibor mindjárt a szertartás után szállodájába robogott egy bérkocsin, melynek födelét lehajtatta.
A tanárok a diákokkal jöttek. Ebeczky Dezső a temető sövényén letépett egy virágot. Nyerge Lázárnak vitte:
- Solanum nigrum - mondta neki.
Nyerge Lázár bólintott, hogy az.