Közzététel dátuma: Aug 05, 2020 4:3:32 PM
Vasárnap volt.
Novák, mint a legtöbb ideges ember, félt az ünnepnapoktól, melyeken megáll a kattogó munka, s a hirtelen támadt csöndben még inkább érzik az élet hiábavalósága.
A kerítés előtt elvonultak azok a boldogtalanok, kik egy előre elhatározott napon felöltözködnek kevésbé vásott ruhájukban, és kötelességül tudják, hogy mulassanak: mesterlegények, kiknek gallérjukból hosszan nyúlik ki gugás nyakuk, s parasztlányok, kik mellükön aranypénzeket viselnek. Nem bírta őket nézni. Bement a hátsó kertbe, hol csak az eget látta meg a lombokat, melyek itt Sárszegen is szépek, hol semmi se szép.
Csakhogy a zsibbadt vasárnap után következett a hétfő, mely hasonlított hozzá. A vakáció végtelen két hónapján minden nap egyforma.
Ügyvédje egyetlenegyszer értesítette, hogy mi van a nyomozással, azóta nem jelentkezett. Barabás doktor egy hete nem jött. Valóban fölösleges volt. Sebe már begyógyult, alig fájt.
Csak a levélhordót várta még unalmában. Eléje sétált a kapuig, hogy előbb vegye ki kezéből postáját.
Az utolsó levelet két héttel ezelőtt kapta, legnagyobb szenvedése idején, a grófnőtől, ki pár sorban közölte, hogy Hilda és Tibor egy kis falusi kápolnában csöndesen megesküdött. Erre se felelt. Állnia kellett dölyfét, melyet magára erőltetett. Pedig már nehezére esett. Szerette volna még egyszer látni leányát.
Naponta tízkor érkezett a levélhordó. De az nem hozott már levelet, melyeket visszaküldjön vagy széttépjen. Hilda nem írt, Tibor hallgatott. Csak nyomtatott köriratok jöttek, magárjegyzékek, sorsjegyreklámok, a postai küldemények salakos csapadéka. Meg egy képes levelezőlap, Budapestről. Glück Laci, aki "Budapesten is gondolt szeretett tanárjára", "tiszteletteljes üdvözletét jelentette". Novák ennek megörült. A kép az Arany-szobrot ábrázolta.
Eltette zsebébe.
Pepike friss kávét pörkölt a konyhában. A kávé kék, szívdobogtató köde felhőkben lengett a verandán.
Novák, hogy valamit tegyen, leült a harmóniumhoz. Fújtatta, nyitogatta sípjait, szent énekeket játszott, melyeket tanulóifjakkal együtt énekelt a templomban: a karácsonyi dalt a Kisdedről: "Mennyből az angyal..." és a húsvéti dalt az Ember Fiáról: "Föltámadt Krisztus...", a Születés és Halál misztériumát. Köszöntést vittek pásztorok annak, ki vigasságot hozott az embernek, szent asszonyok járultak sírjához, gyolccsal, jószagú füvekkel. Búgott a harmónium, oly különösen, hogy Pepike ámulva állt meg a küszöbön.
A rekkenő meleg tetőfokára hágott. Künn a levegő állni látszott, várakozva. Novák is mozgásra vágyott, testi, lelki mozgásra, hogy valami már történjék, akár jó, akár rossz. Hirtelenül gondolt valamit, vette kalapját, botját.
Elhatározta, hogy most azonnal elmegy Lisznerékhez.
Pepike marasztalta:
- Hová mégysz el ebéd előtt? Egykor eszünk.
- Addig itthon leszek.
Az ajtóban ismét megállította:
- Tóni.
- Mi az, lelkem?
Pepike nem mondta meg azt, amit mondani akart. Köténye szélével törölgette szemét.
- Mit sírsz? - kérdezte Novák bosszúsan. - Te mindig sírsz. Ne sírj örökösen.
Már künn volt a kertben, de akkor visszajött. Körülnézett a verandán. Pepike még mindig ott várt, s ő erre egy belső sugallatnak engedelmeskedve hozzálépett, megölelte, s először, mióta él, megcsókolta az öreg leány konyhatűztől kipirult orcáját.
- Mondom - ismételte -, egykor itthon vagyok.
Az utcán zsibongott agyveleje. Célját még nem tisztázta. Csak e találkozás szükségszerű gondolata gyökeresedett meg benne, végképp. Föltárja a helyzetet az apának, vagy csak a fiúnak, vagy mind a kettőnek egyszerre? Részvétet akar majd kelteni, vagy megtorlást követelni? Mit tudta, mit bánta. Mindenesetre el kell mennie, mert a benne feszülő összevisszaság szétrepeszti.
- Föltétlenül - mondta magában -, föltétlenül.
Amíg így töprengett, a sarkon eléje áll egy ember, ki valamit mormogott, feléje hajolt, s egyre közeledett hozzá.
Novák hátrált. Nem ismerte ezt az embert. Valami merénylőnek gondolta. És nyugodt, közönyös arca még inkább megriasztotta.
- Mi tetszik? - kérdezte tőle.
- Szabad - rebegte -, szabad?
- Mit?
- Tüzet - felelt az ismeretlen, s rámutatott Novák kezében égő virzsíniájára.
Csak most látta, hogy hová jutott. Egy szegény asszony tepsiben tojással kent nyers kalácsot vitt a pékhez. Az élet ment a maga útján.
Nyilvánvaló, hogy ez tovább így nem tarthat. De otthon lesznek-e Lisznerék? Nem csodálkoznak-e, hogy betoppan hozzájuk, nem ijednek-e meg? És lesz-e elég lelkiereje, hogy keresztülvigye tervét, melyre egy hónapja készül? Úgy érezte, most majd lesz.
- Föltétlenül - biztatta magát hangosan -, föltétlenül.
Ekkor valaki hátulról megérintette vállát. Nyerge Lázár volt, a kollégája.
Novák úgy bámult rá, mintha nem ismerné.
- Meg se látod a szegény embert - szólt Nyerge Lázár. - Nagyon el vagy merülve.
- Bocsáss meg - mondta Novák -, útra készülök.
- Mikor utazol?
- Holnap. Holnapután. Holnap - maga se figyelt szavaira. - Isten veled - mondta Novák.
Nyerge Lázár utánanézett, követte szemével, míg el nem tűnt.
Novák majdnem szaladt már, hogy izzó akarata teljesüljön.
Vargainas a kezében cipőket lógázott, fütyült ajka piros fütyülőjével, oly bántóan, hogy Novák szerette volna befogni a fülét. Mikor eléje ért, elhallgatott. Az inas nézte a furcsa urat, aztán szemébe vihogott. Mit vihogott ez a suhanc?
Végre ott volt, ott volt már Liszner Kálmán fűszerkereskedésénél.
Belépett az üzletbe.
Semmi se volt úgy, ahogy elképzelte.
A bolt sokkal kisebbnek tetszett, mint azelőtt. Először a bolti bejárótól balra lévő ajtót kereste, mögötte a benyílót vagy raktárt, de nem találta, helyette egy fal meredt rá, parajzöldre festett, meglehetős piszkos fal. Ebben szándéka megkoppant. A világítás a déli naptól is rikítóbb volt, nem az a délután három órai vagy esti fél nyolci, melyet éjszakáin látott. Sok minden nyugtalanította ezenkívül. A sürgő-forgó segédek s maga az öregúr is, ki papírzacskóból mazsolát öntött a mérlegre, fakóaknak, szürkéknek, jelentékteleneknek rémlettek az álomalakokhoz viszonyítva, melyek még ebben a pillanatban is élesebben döbbentek eléje.
Ide-oda tekingetett, egyensúlyozta magát, próbálta meglelni helyét a valóságban.
Liszner Kálmán csak később vette észre:
- Á - szólt a kereskedő széles kedvességével -, van szerencsém. Mivel lehetek szolgálatára? Rég nem láttuk itt a tanár urat.
- Csakugyan.
- Újabban nem is vásárolnak nálunk. Talán nincs megelégedve a tanár úr?
- Dehogynem.
- Mert már egy hónapja nem jött a szakácsné.
- Lehet. Nem tudom.
- Gyönyörű szalámink érkezett, tanár úr - mondta a boltos, s feléje emelt egy kettészelt szalámirudat, hogy megszagolja.
- Szép.
- Gyönyörű szalámi - felelte a kereskedő.
Íme, ez nem tudott semmit. Föl kell őt világosítani.
Novák így szólt:
- Pár szót szeretnék váltani önnel.
- Kérem - és a kereskedő közeledett.
- De nem itt. Talán másutt.
- Akkor tessék fölfáradni - s fürgén nyitotta az ajtót, mely azonban jobbra volt a bejárótól, és kalauzolta a homályos csigalépcsőn, mely fölött a gyömbér és bors szaga csavargott.
Nem a szalonba mentek, csak abba a nagy, világos diákszobába, melyben Vili tanulni szokott.
Liszner Kálmán várta, hogy a tanár beszélni kezdjen. De az nem beszélt. Nézdelődött, mint a holdkóros.
Kopott egy otthon volt, ahhoz képest, fakó, polgári és rideg. Hol a narancsszín, forró fény, a lámpaernyő, a török pamlag, a vánkosaival? Aztán a cifra kajdács meg a sáfrányszín kanári? Az üvegszekrények, selyem, szőnyegek, arany, ezüst s a kincsek, a kincsek? Sehol semmi.
Mások vannak itt, más tárgyak, melyek jelentősen és végzetesen feszülnek feléje, apró-cseprő holmik, de milyen fontosak. Tintafoltos diákasztal, egy csavar valami rongyba burkolva, nyilván a kerékpár egyik alkatrésze, véső, több olajozó, mellettük a kerékpárhoz való légszivattyú s egy vítőr. Vívókesztyű a földön. Aztán az ablakhoz támasztva áll a kerékpár, benne a bikacsök, s egy sarokban a bot, a görcsös bot.
Novák többször végigjártatta tekintetét ezeken a tárgyakon, szinte áhítatosan. És valami rettenetes durvaság szorította torkon, az, ami azon az éjszakán. Szava megszegett.
- Nagy rendetlenség van itt - mentegetőzött a kereskedő.
- Az nem baj - válaszolta Novák, alig magánál. - A nagy rendetlenség - tette hozzá gépiesen -, az nem baj.
Most már az öreg Liszner is furcsállta a hosszú előkészülést. Figyelte vendégét, megkérte, hogy beszéljen.
Novák, miután lélegzett egyet, ezt mondta:
- A - és itt még egy lélegzetet vett - fia nincs itthon?
Azt akarta mondani, hogy "kedves fia", de meggondolta.
- Nincs, kérem alássan.
- Elment?
- Elutazott.
- Mikor?
- Ma délelőtt. Ha előbb tetszik jönni, csak egy órával, még itt találja a tanár úr.
- Hová?
- Budapestre. A Hűvösvölgybe. A sógoromhoz. Tetszik tudni, az atlétikai versenyek miatt. Azt csak a versenyek érdeklik. Tudom, hogy nem érdemli meg, hogy felküldtem. De hát...
- Igaz.
- Szóval az én rossz fiam miatt fáradt ide? Kérem, kedves tanár úr - mondta a boltos, miután Novák még sokáig nem felelt kérdéseire -, köztünk nincs semmi félreértés. Ne is legyen. Vili megbukott. Nem tudott, hát megbukott.
- Valóban nem tanúsított kellő előmenetelt.
- Glück Laci is mondta. Egy betűt se tudott.
- Sajnálom, hogy így kellett cselekednem.
- Megérdemelte - erősítette a kereskedő -, megérdemelte. Ismerjük mi, kérem Novák Antalt - és bizalmaskodva rátette kezét Novák Antal karjára. - Novák Antal szigorú tanár, de igazságos tanár. Akit ő elbuktat, az megérdemelte. Ismerjük mi azt a Novákot - veregette vállát, és hamiskásan mosolygott.
- Bizony, kénytelen voltam vele.
- Szóra sem érdemes. Mással is megesett ilyesmi. Egy évet vesztett. Nem a világ. Esztendőre javítóérettségit tesz. Erre van joga?
- Van, van.
- Szerencsére nincs még szüksége kenyérre. Dolgozik helyette az a bolond apja. Majd esztendőre, esztendőre. Ha az Isten megsegíti. A tanár úrtól pedig nagyon kedves, hogy eljött ide, az én szerény lakásomba...
Folyton az öreg Liszner beszélt, agyba-főbe dicsérte őt, ami jólesett neki. Sokáig hallgatta. Vigasztalgatta magát, hogy botránya még nem nyilvános. Abból, hogy Vili apja sem értesült az ő megveretéséről, azt következtette, hogy sokkal kevesebben tudják, mint rémlátásában elképzelte, s szégyellte, hogy minden ember arcán gúnymosolyt, célzást les. Elégedetten fogott vele kezet.
Liszner Kálmán bácsi a boltban még egyszer megjegyezte:
- Gyönyörű szalámink érkezett, tanár úr.
Megint Novák orra alá tartotta.
Ezúttal Novák meg is szagolta, s ezt mondta:
- Gyönyörű.
- Nem tetszik?
- Majd máskor - szólt.