Közzététel dátuma: May 18, 2019 11:59:52 AM
EGYETLEN kedvencem nincs, SOK kedvencem viszont igen, mohó ember vagyok, az egész költészeti svédasztalt rákotrom a tányéromra, és behabzsolom. Mégis, ha egynek kell lennie, legyen Kosztolányi boldogverse, mely az evilági tökéletességet kísérti, amit ember el nem érhet, vagy mégis, vagy mégse, vagy mégis, vagy mégse...
Adott a legszebb időjárás, egészség, kényelem, tisztaság, finom pipaillat, viszonzott szerelem, sokszorozódás egy gyermekben, bódítóan tömény természetes díszlet. A nyár nem égető hőség, nem izzadás, a pipa nem ínyrák, a szerelem nem párbaj, a gyermek nem gond, a virágot nem kell locsolni, a darázs nem csíp. A kockázatok és mellékhatások jelenleg szunnyadnak. És a férfi különösebb erőfeszítés nélkül férfi, nem küzd, nem osztogat és nem kap véres csapásokat, nem pénzt keres, nem lohol, hanem pusztán őrködik, jelenlétével vigyázza családját, és ez elég. Paradicsomkert.
Aztán Kosztolányi egy laza mozdulattal kifordítja a verset, akár a kesztyűt, kiderül, a visszája is színe voltaképp. És a boldogvers ellenállhatatlanul fájdalmassá válik a múlt idő nyelvtani jeleitől, és így válik még boldogabbá, hiszen ki ne vágyna úgy meghalni, hogy közben élete legteljesebb pillanatát élje újra. A boldogpillanat mulandó, mert egyszer elveszi tőlünk a halál. A boldogpillanat örök, mert végül visszakapjuk a halálban.