Versek

A szinte még gyerekfővel írt Vérmező, 795. május csillogó szenvedélyessége hamarosan kiszorul Karinthy lírájából;a gördülékeny pátoszt csak az ígéretes korszak és az ígéretes életkor egybefonódása lobbanthatta ki – ez teszi a verset a magyar líra egyik legszebb zsengéjévé. Az első verseskötet publikálását (Nem mondhatom el senkinek, 1930) megelőző húsz év számra kicsiny verstermése az egész Karinthy-oeuvre műfaji és hangulati változatosságát tükrözi: a vékony kötetben versnovellák vershumoreszkkel, verskiáltvánnyal váltakoznak. Élete utolsó éveiben az alig negyvenöt éves Karinthy váratlanul gazdag öregkori lírát teremt. A magyar költészet ez idő tájt lezajló korszakváltásával együtt haladva, de a maga külön útján, köznapi hangú, elbeszélő jellegű verseket ír, kényelmes, lazán ritmizált, hosszú sorokban. Ezeknek a látszólag kedélyesen beszélgető költeményeknek szinte az egyetlen témájuk a halál. A szűkölő halálfélelem. Az elszámolás a teljesített és nem teljesített feladatokkal. Számvetés a pályatársakkal meg az új nemzedékekkel, akiket már új eszmék vezetnek, gőzök bódítanak, és ki tudja, érdekli-e őket, amit az öreg író „kiárusít”. És végül leszámolás a korral, amelynek az ifjúkori reményeket megcsúfoló iszonyata nagyon is a korhoz tapadó közege a halálfélelem kortalan emberi szorongásának. Kései verseinek kötetkiadását – igazolva a versek sugallta előérzetet – Karinthy már nem érte meg. Az Üzenet a palackban nem sokkal a halála után, 1938-ban jelent meg.