Közzététel dátuma: Feb 10, 2020 8:26:13 PM
(Intermezzo)
Vakító fénnyel nyirkos éjszakámban
Csillárok íve gyúl ki hirtelen...
(Egy ifjúkori versemből)
Igen, ez az a vakító fény, nem is lehet máshonnan, ennek az ifjúkori emléknek távlatából került elő és annál ragyogóbb, minél sötétebb volt nappalom és ébrenlétem. A muzsika is erősebb, mint imént a hallból, álomfülem is pótol valamit a régi valóságból. És minden olyan felfokozott és mámoros és dobogó, mint akkor, tizennyolc éves koromban, annak az estének hangulatában, mely a "Hangversenyen" című verset inspirálta, mintha nem is emlék, az a múlt volna még egyszer. De nem is hangverseny, inkább operaelőadás, méghozzá valószínűen "Lohengrin", a nászinduló vagy a búcsúzó ballada? Lehet, hogy mindkettő egyszerre. A színpadon tumultus, tarkaság, jelmezes karok, a zenekarban diadalmas fortissimo. Maga a páncélos és fehér palástos lovag azonban nincs a színpadon, nem is lehet, hiszen itt ül, helyemen, a páholyban, várja, hogy sor kerüljön rá. Úgy látszik, csakugyan magam vagyok Lohengrin, legalábbis a színész, aki ábrázolja, izgatottan nézegetem a maszkom egy kis tükörben, azzal a kínos szorongással, mint mikor felolvasást kell tartanom, és mindjárt a pódiumra megyek. Mennék is, csak tudnám, miről kell beszélnem, és ragyogó jelmezem ellenére csak ne lennék mezítláb... és csak tudnék gondolkodni, ne suttogna mellettem valaki, a páholy sötétjében, makacsul és egyhangúan, édeskés orrhangon... miért is suttog, hiszen úgysem értem a szavakat a harsogó zenekartól? És udvariasnak kell lennem, nem szólhatok rá, hogy hagyja abba, pedig mindjárt csöngetnek, hogy menjek a színpadra, és tartsam meg a felolvasást... ugyan mit fogok felolvasni az üres papírról, amit elfelejtettem teleírni? Mindegy, hiszen az elragadtatott hangulat majd csak kisegít... viszont vigyázni kell, nagyon vigyázni... azonkívül pedig most már nem is mondhatom le az egészet, az a dolog ott van a színpadon, talán az első felvonásban felejtettem ott, meg kell találnom óvatosan, anélkül hogy észrevenné... Remélem, hogy ott van, akarom, hogy ott legyen, biztosan a padlón fekszik valahol, talán félrerúgták, de nem gurították le a rivaldába, azt észrevettem volna. És még jó is, hogy mezítláb vagyok, majd felolvasás közben óvatosan tapogatódzom és keresgélek a lábujjaimmal, rá fogok ismerni a puha, gumiszerű anyagra, még nem lehet nagyobb, mint egy tyúktojás vagy labda. Óvatosan tapogatódzom majd az asztal alatt, és ha megtaláltam, észrevétlenül felcsempészem, vagy megsemmisítem... De jaj, mi lesz, ha mégsem találom. Ha csakugyan lesodorták azóta a zenekarba... mehetek utána, sohasem találom meg...
Úgy látszik, utóbbi történt, különben mit keresnék itt New Yorkban? ahol most vagyok először, ha nem ide vezettek volna a szálak, boldogtalan detektív, ami vagyok, abból a városból, ahol Lohengrin voltam, ami lehetett Budapest, Bécs, Berlin, nem tudom. Erről tudom, hogy New York, különben nem szédülnék oly keservesen a felhőkarcoló ötvenedik emeletén, valahol, ahol ülök egy kis szobában és tárgyalok - miközben a szoba folyton inog és hintázik, ami nem nyugtalanít, mert tudom, hogy a felhőkarcolók felső emeletei így szokták, csak kellemetlen -, tárgyalok ezzel a kreol bőrű, udvarias, de erőszakos, hatalmas fickóval, akiről nagyon jól tudom, hogy Al Capone vagy efféle, csak nem áruljuk el egymásnak. Nem áruljuk el, nagyon vigyázni kell, a dologról is burkoltan és ravaszul beszélünk, diplomatikus gonosztevők módjára. Én elmélkedem és fecsegek, ő hallgatag és gúnyos, mint aki birtokon belül van, hagyja erőlködni a másikat. De biztos, hogy őnála van, ő lopta el, tartogatja valahol, valami páncélszekrényben, nem semmisítette meg, őrzi... És a gazember úgy tesz, mintha a Lindberg-bébiről volna szó, és mintha nem venné észre az ellentmondást, hogy én egy daganatról beszélek, ő meg egy bébiről. Persze csak körülírásokkal mindketten, de hiszen nyilvánvaló, ha én jól körülírt, kitapogatható képződményt mondok, ami semmiképpen nem rákos, az nem egy csecsemő, mégis mindig visszatér rá, igen ám, de nem hasonlít az ezredesre, mégsem lehet az. Nagy baj kezd lenni, mert folyton "tapping"-et mondok, és szorongva érzem, nem ez az a szó, hiába, nem jut eszembe a "kidnapping" kifejezés, és ő nem segít ki, pedig ő csak tudja. Reménytelenül igyekszem meglágyítani, szavalok neki, hogy mutassam, milyen szép a magyar nyelv, Reviczkyből szavalok, még énekelek is érzelmesen. Pálinkát tölt, ez azt jelenti, hogy befejezte, nem tárgyal tovább, nem vezet nyomra. Hetykén koccintok, de a pálinkának nincs íze.
És nincs íze a finom egzotikus ételeknek, amikkel itt Ankarában (mert Ankarában vagyok) kínálnak, a tiszteletemre tartott banketten, ami nem nagyon előkelő ugyan, kis csapszék söntésében vagyunk, négyen-öten egészben, de hát ez Balkán. Nincs íze, pedig folyton eszem, habzsolok, piláfot és más töltött dolgokat, hurkát és valami idegen, nyúlós anyagot, ami ugyan hús, mégis édes. Hiába habzsolok, nincs íze, és a gyomrom üres marad. Szerencsére a piros fezes helybeli szerkesztő dévajul kacsint, és hív az ankarai éjszakába, zegzugos sikátorokon lopózunk, elragadtatva ismételgetem, hogy Ankara egészen olyan, mint Velence... Biztat, hogy csak menjek bátran előre, és megyek is... és már feltünedeznek, elcsapnak mellettem az éj titokzatos hölgyei... Gyönyörű kígyózó alakok regényes selymekben, gyorsabban loholok, az egyiket végre utolérem, csábító idomai már megigéztek, mohón előrehajolok. Átkozott dolog, feredzse takarja el az arcát, csak szemei csillognak. Megyünk egymás mellett egy darabig, mormogva suttogok, várom a hangulatot, de rémülten veszem észre, hogy késik, a nőnek nincs íze, pedig... Egy homályosan pislákoló laterna alatt türelmetlenül letépem a feredzsét... aztán még beszélgetünk egy ideig, vontatottam, közönyösen - de már tudom, hogy vége mindennek, hiszen ez a nővéremhez hasonlít, aki néhány éve halt meg, altesti daganatban. És már nem szólítok meg senkit, biztos vagyok benne, hogy mindegyik őhozzá hasonlít, a feredzse alatt...
Hiszen nem is ezt akartam én, más dolgom van nekem és hiszen ez nem is Ankara, ez a régi múzeum, régi spanyol múzeum, Madridban vagy Sevillában, de mégis az Alhambra lehet, az ám - milyen sajátságosan van berendezve, régiségtár, természetrajzi múzeum, fegyvertár, ásványtár, képek, minden együtt, zsúfolt rendetlenségben, ami azonban nagyon kedvemre van, zavartalanul turkálhatok, az őr se zavar, néhány ládát kinyitok, kotorászok a selymek, finom szövetek közt, kirakok könyveket, poros iratokat az íróasztalom lapjára... Bizony, évek óta zaklat a gondolat, hogy rendet kell csinálni az iratszekrényben és az íróasztalfiókban... most nekifekszem, ezt el kell végre intézni. Iskolafüzetek kerülnek elő, nini, hát mégis megvan még a herbárium, amire oly büszke voltam, szép fehér itatósok közé préselt halványrózsaszín kökörcsin levelestül... Kökörcsin, más növények, kacskaringós piros meg kék ágakkal-bogakkal... hiszen ez mégse a herbárium, nagy csalódás, hogy örültem pedig, mikor megtaláltam... de nem az, viszont mégis jó, erről is azt hittem, elveszett, a Szobota anatómiai atlasza, és amit növényzetnek láttam, az a vérerek bonyolult, színes képe, még a lüktetését is látni, milyen finom tipográfiás munka, úgy látszik, vékony üveghálózattal csinálják, de tényleg lüktet, és néhol csomóba verődik... Igen ám, az atlasz megvan, de hová lett... hová lett a... mégis át kell vizsgálnom a szekrényeket és az ásványokat és a fegyvereket, itt kell annak lenni, csak ne jöjjön az őr... sajnos, múlik az idő és mindig csak képek, megint képek... grafikai gyűjtemény, úgy látszik, igen, biztos, hogy az, ezt a rajzot megismerem: ez Goya műve, szinte szívdobogást kapok, hogy az eredetit láthatom, kétségtelen, jól ismerem - "A király gyümölcsöskertje", ez a címe, és óriási tölgyfa terpeszkedik a közepén, és az ágakról, százával, akasztott emberek lógnak, szánalmasan vékony, egyenes tartásban, fürtösen.
Borzalom borsódzik a hátamon, nem merek az akasztott ember arcába nézni, pedig meg kell néznem, így, mikor még él, és ajkait görcsösen húzza szét, mint a hal - bele kell néznem, hiszen írnom kell róla reggelre, kilencre meg kell írnom a riportot, borzasztó, nem csalhatok, nem írhatom másképp, mint ahogy a valóságban történt. Pillanatra ujjongó felszabadulás, hiszen ez talán nem is valóság, hiszen álmodom, nagyszerű! Csak álom az egész, a gyötrelmes detektívhajsza, szerte a világon, hogy a daganatot megtaláljam, nincs is daganat, nem kell tovább keresni, és az akasztott ember sincs, tehát nem kell róla írni, nem kell az arcába nézni! Még egy kicsit ődöngök itt, ezen az érdekes óriási téren, a tömegben, már nem félek, akármi történik, hiszen úgyis csak álmodom, és mindjárt fel fogok ébredni, nem is siettetem, érdekel ez a másik, idegen nagy város, bár egy kicsit hideg van.
De nem ébredek fel mégsem, és megint elfelejtem, hogy csak álmodom, és egyre nyugtalanabbul forgolódom, nyugtalanul és dideregve, a tömegben, oroszul nem tudok, és a németet nem értik. Nagy kár, pedig most végre nyomon vagyok, egyenesben vagyok, bár nem értik a szavam, látom és tudom, a mozdulataimból és a hangjukból, hogy éppen arról van szó, azért gyűltek össze, ezt akarják elintézni, a szónok is, az emelvényen, erről szaval, a szél idehozza a csikorgó, kemény, ostorpattogáshoz hasonló szláv szavakat. Hiába, nem beszélhetek, senki se ért, gúnyosan félrelökdösnek a durva arcú, kiálló pofacsontú, rongyos figurák - nem mondhatom el nekik, pedig ha tudnák, hogy én vagyok az, rólam van szó, velem kapcsolatban szaladt össze az egész forradalmi népgyűlés, nem az akasztás volt a fontos, hanem a nagy újság, a kinyilatkoztatás, a közhírrététel, hogy megvan, megtalálták, az öntudatos munkásság feltörte a féltett és rejtett kincstárakat, és most birtokába veszi... Rendetlenül zakatol halántékom, türelmetlenül topogok a hidegben, gyerünk már, gyerünk már, fejezze be a nagyképű a szónoklatot... És csakugyan, ordítva és lázadva lódul már a tömeg, szétszalad a térről, a Kreml előtt futunk, aztán mellékutcákba szóródunk, egy csoport mindig eltűnik a kapuk alatt... Az emberek tanácstalanok, néhányan megállnak, veszekednek, nem erre kell menni, a régi parlamentbe vitték, dehogy, ez a központi bizottság dolga, biztosan átadták a palotában... Gyanús lépcsőkön botorkálunk lefelé, most hárman vagyunk, egy micisapkás, hórihorgas szenesember és Vedres, a Galilei-körből, aki később influenzában meghalt. Vedres fölényesen magyaráz, bennfentes, húsz éve él itt, bízzam csak rá, ő jobban tudja ezeknél. A daganatot bevitték a leltárba, de persze iktatni kell, lajstromozni, bízzuk csak rá magunkat, öt perc alatt bevisz, ismeri a titkos ajtókat. Ott is állunk, egy vasajtó előtt, most mindjárt beengednek, látni fogom - ám az ajtó nem nyílik, Vedres bosszúsan toppant, ördög vigye, tizenkettőkor bezárták, nem lehet semmit csinálni, csak holnap van hivatalos óra. Hacsak... hacsak nem megyünk fel a permanenciába, egy Szergejelev van ott, akit ismer, az talán tehet valamit, hogy még ma... de mégis érzem, hogy benne vagyunk a bürokratikus labirintusban, sohasem találjuk meg, amit keresünk.
Vagy már meg is találtam, inkább arról van szó, hová rejtsem, hogy ne tudják meg, hogy szabaduljak meg tőle? Ki tudja, ki sejti - ha sejtenék! hogy a nehéz, otromba csomagban, amit napok óta cipelek, újságpapírba csavarva, mint egy dinnyét, a világ legnagyobb gyémántját rejtegetem, hússzor akkorát, mint a Kohinoor vagy Orlov. De persze nem lehet értékesíteni, kutya nagy darab üveg, ki hiszi el nekem, hogy gyémánt? Feldarabolni nem tudom, műszerem nincs hozzá, egyben senkinek sem kell, mihez kezdjek vele? Már megpróbáltam elhagyni, "véletlenül" letettem, ottfelejtettem, mindig utánam hozták. Lopakodva nézek körül, látja-e valaki, beleereszteném a csatornába. Nem, odaát figyelnek. Viszem tovább, keservesen.
Nagyon keserves. Mindenki hazament már, az utcák üresek, úgy látszik, az egész város kihalt, de kihaltak az erdők és mezők is. Nagy körökben kering a hold, a zene is elhallgatott. A Tejúton túl, ez az a Tér, amiről Arrheniusban olvastam, ködfoltok, spirálgomolyok, igen, ez a Táguló Világegyetem. Ha egyszer tágul, egyre nagyobb lesz, egyre gyorsabban szalad szét, hol teszem le ezt a terhet, vagy hol találom meg azt, amit keresek, feltéve, hogy amint látszik, kiszabadult a vonzás köréből?
És még sok más város és vidék és ködfolt és spirálgomolyok...
És ekkor egy éles, világos szó, hangosan mondom ki, tagoltan, hogy el ne felejtsem, hiszen vizsgáznom kell, talán már holnapra kiírták, és az érettségi biztost nem ismerem. Szerencsére eszembe jutott a Tétel. "Ko-po-nya", szótagolom.
És íme, hozzák, hosszú sorban hozzák a koponyákat, és gurítják le, a völgybe. Kupacok alakulnak, némelyik akkora már, mint maga a hegy. Okosan, fölényesen bólintok, mint a jó tanuló, akit nem lehet tetten érni. "Koponyák hegye" - súgom magyarázva, valami rossz tanulónak, akit nem is látok. És művelten hozzáteszem: "Golgota".
Úgy bizony, golgota és nem "tapping" és nem is "kidnapping", kedves Al Capone barátom.
És most, ha ordítok, csakugyan fel fogok ébredni, mert a hátgerincemen fekszem kifeszülve, és nem bírom tovább.