[Karinthy], aki a „mindennek kellett volna lenni” érzetével, „roppant gőggel”, „teljes programmal” indult a literatúrának, a totális írói kiterjeszkedést (az extenzitást) és a változatok halmozását (a variabilitást) vélte üdvözítőnek. Nem véletlen, hogy számos művét, köztük a legjavához tartozókat, ciklikusan írta, új szerkezetekbe ágyazta, fehér foltjaikat új és új írásokkal tüntette el, Az Így írtok ti – nemcsak mint mű, hanem mint gondolkodásmód, célképzet – ekként nőtte be egész munkásságát, miközben az író nem győzött tiltakozni a már nála is híresebb, személyétől függetlenedő irodalmi produkció szerinte túlzott és egyoldalú sikerei ellen. Ha részint kételkedünk is szavaiban, paródiáinak diadala „kétségbe ejtette”, s a végül már vagy ezeroldalnyi szövegegyüttest mindenestül szívesen kihajította volna az ablakon. Az Így írtok tivel vetekedő népszerűségű halhatatlan könyve, a Tanár úr kérem (1916) szerencsére „nem osztódott”, nem vesztette el arányait. Több változatban eltervezett és rengeteg részletben kimunkált enciklopédiája szintén az extenzitás és a variabilitás jegyében alakult.
[…]
A [paródia] kifejezés […] görög eredetű: „paródeo” annyit tesz, mint hasonlóan, de „torzítva előadni a dalt”, azaz gúnyosan utánozni valamely művet, illetve műformát, olyan tartalommal töltve meg azt, amely csúfolódón rámutat a forma hordozta szokásos, elismert értékek kétes voltára. A modellül szolgáló eredeti mű (művészeti jelenség, kulturális divat, siker vagy kudarc) külsőségeit látványosan fönntartja, miközben a külsőségeket alkalmazó, fenntartó szemlélet benső gyarlóságát, ürességét leleplezi. A klasszikus paródiából tehát mindmáig megőrződött az alapvető komikum, amely a méltóságteljesség, hitelesség látszatát keltő vagy azt magára öltő jelentéktelenségből fakad.
Mindebből az következnék, hogy a paródia – mintája nélkül – nem hordoz önálló művészi információt, csakhogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Amit ugyanis a paródia „földolgoz”, transzponál – valamilyen műtárgy, műalkotás –, az maga is földolgozó, transzponáló alakzat, s ha a paródia valóban paródia, nem pedig pastiche ([pasztis], stílusutánzás, stílusgyakorlat) vagy puszta élcelődés, akkor kettős torzkép: megjelenít valamit a modell, a modell szerzője és a valóság közti viszonyból. […] A paródia tehát a művészi önkifejezés – más ábrázolási módszerekkel egyenrangú – válfaja is.
[…]
A paródia története tollharcok története. Az irodalmi új és avítt küzdelmében a gúnykép kölcsönösen használható fegyver. Jól megfigyelhető, amint nagy figurák úgy „köszönnek be” az irodalmi életbe, hogy bravúrosan elsajátított reprezentatív műformákban érvényesítenek másfajta személetet, másfajta mondandót. Alexander Pope Fürtrablásában (1712-1714) a vergiliusi eposz tökélye (egyúttal a korabeli szokások üres tökélye) fölött győzedelmeskedik az emberi érzék és érzelem, Henry Fielding Joseph Andrewsában (1742) pedig a szentimentális sikerregények kulisszái között zajlik e sikerregények erkölcsi tanításainak vaskosan ellentmondó cselekmény. (A Joseph Andrews első kiadásának alcíme: Cervantes modorában elbeszélve…) A két mű paró-diadal: az írók magukra veszik mintájukat, hogy annál látványosabban kibújjanak belőle.
Természetes hát, hogy a paródia a mindenkori pályakezdők bemutatkozó grimasza, sportnyelven szólva kötelező gyakorlat, amely jelezni hivatott, hogy a szabadon választott már más modorban következik. A még gyermek Puskin például nem átallotta mentora, Gavrila Gyerzsavin udvari költő legdagályosabb ódájának karikírozásával mulattatni kortársait. […]
[…]
A paródia a maga módján műkritika, bírálat, amelynek azonban – a valódi kritikai műfajokkal szemben – lélektani, kultúrszociológiai előnyei vannak: a vélemény megérzékítésében közvetlenebb, nyersebb, szélesebb olvasói (nézői) körben hatásos, ám a vélemény fogalmi kifejtése alól, a fogalmi ítélet alól mentesül. Játékosságával, azzal, hogy „nem kell komolyan venni’, éppúgy kibújik jelentésének felelőssége alól, mint más komikus műfajok, mondjuk, a hatalom, a cenzúra ítélete alól. E paradoxiája magyarázza népszerűségét is: a publikum élvezi, a parodizáltak sértődöttségét pedig gyakran felülmúlja azok megbántottsága, akik kimaradtak a játékból. A parodizáltak kínjai mintegy a művészcéh beavatási szertartásához tartoznak.
[…]
Az irodalomtörténet számos nagyságát parodizálták konzervatív oldalról is s az új irodalom berkeiből is – a különbség nem a gúny élességében mutatkozott, hanem abban, hogy a paródia szerzője az elrajzolt motívumok mögött érzékeltetni tudta-e egy új szellemiség jelenlétét. (Épp ezért fájlalta például Karinthy, hogy az olcsó élcelődéseken lényegesen túlemelkedő Ady-paródiát – a költő magánemberi pozőrségétől idegenkedve – nem sikerült rajzolnia.)
Forrás:
Reményi József Tamás és Tarján Tamás kísérő tanulmánya az Így írtok ti Matúra Klasszikusok sorozatbeli kiadásához. Ikon Kiadó, Budapest, 1994 4., 9., 10. és 11. oldal