Karinthy Gábor, a Fájdalomherceg

Vincze Miklós, 24.hu, 2024. február 5. - a teljes írásnak csak a Karinthy Gáborra vonatkozó részlete

2019-ben megjelent Karinthy Gábor jórészt korabeli újságokban és folyóiratokban rejtőző munkákat, illetve kéziratként fennmaradt darabokat bemutató Összegyűjtött versek című kötete (azóta újabb elfeledett munkái is előkerültek) – ennek kapcsán az elmúlt években újra érdeklődés éledt Karinthy Frigyes idősebbik fia iránt, akinek kevesek által ismert élete igazán meg is érdemli a figyelmet.

A legendás apa árnyékából hirtelen kiemelkedő költőt rövid szárnyalás után legyőzte ugyan a betegség, munkái pedig szinte azonnal feledésbe merültek, pedig "amit Juhász Gyula jelentett Babits és Kosztolányi mellett, azt jelenti Karinthy Gábor egy korosztállyal később József Attila és Radnóti Miklós mellett. A klasszikus magyar líra egyik utolsó csillogása, szívszorító érzésvilággal, drámai erejű szóképzéssel, felejthetetlen sorokkal" – írta róla 1974 elején Benedek István az Egészségügyi Dolgozó című szakmai lap hasábjain.

A Karinthy első, Judik Etel színésznővel való házasságából 1914. december 17-én született fiú tehetségére már gyerekkorában fény derült, a Színházi Élet ugyanis apjának köszönhetően szinte már születésétől fogva foglalkozott vele. 1918 őszén például egy rövid történet tűnt fel róla a lapban: e szerint a negyedik születésnapja előtt álló Gábor az Újságíró Egyesület éttermében azzal mentette ki magát a felnőttekkel való beszélgetés alól, hogy sürgősen haza kell mennie, mert cikket ír egy újságba – mégpedig apja nevén, hiszen az már úgyis be van járatva.

A hat-hét évesen már verseket író, rövidesen Heine– és Rilke-fordításokon dolgozó (ezek számos fiatalkori munkájával együtt elvesztek) fiú tizenegy évesen egy talán mindössze egyetlen számot megélt folyóiratot indított Vakáció címmel, aminek egy tiszteletpéldányát a Színházi Élet szerkesztőségének is elküldte. Az újság az ígéretes ötlet rövid bemutatása mellett egy kitűnő viccet is közölt belőle:

1928 végén, a művészgyerekek által összeállított Kis Színházi Élet című karácsonyi mellékletben aztán egy kitűnő Kassák-parafrázisát is közölték:

A tizennegyedik évét épp betöltő Gábor későbbi visszaemlékezése szerint ekkor már nagyon rosszul tanult, egy-egy tárgyból pótvizsgázni kényszerült, sőt, visszahúzódó volt, igazán pedig csak akkor érezte magát elemében, ha a vele egyidős Szendrő József – a későbbi Jászai Mari-díjas színész, rendező, műfordító, színházigazgató –, majd Benedek által szerkesztett, Devecseri Gábor első szárnypróbálgatásait is rejtő diáklapba, a Hangszóróba írt.

"Az osztálytársaktól elkülönültem. Egy időben sehogy se tudtam fölkelni, mindennap elkéstem az iskolából. Eleinte szidtak, korholtak, kinevettek, de semmi sem segített – aztán megszokták" – emlékezett vissza a halála előtt, ez azonban nem jelentette a gátját annak, hogy mégis kössön néhány szoros, élethosszig tartó barátságot.

Ennek volt köszönhető, hogy tizenhét évesen Devecserivel közös kötete jelent meg – az átkozott költőként emlegetett Somlyó Zoltán előszavát rejtő könyvben mindkettejüktől nyolc-nyolc költemény kapott helyet –, amit az előszót is jegyző Sárközi György rövidesen a Nyugatban (1932/12.) méltatott.

"A kötet versei közt vannak ingadozóbbak is, kialakulatlanabbak is: a két kis költő még nagyot fog nőni, vonásaik megkeményednek, kezük fogása biztosabb lesz, mutáló hangjuk megkapja végleges színét. Készülő emberek és készülő költők: s első jelentkezésük után kíváncsian várjuk, milyen lesz majd a kész ember és a kész költő?" – írta akkor a kritikusként is fontos, később Szerb Antallal együtt Balfon odavesző Sárközi, akinek jóslata rövidesen beigazolódott.

Gábor rövidesen ugyanis leérettségizett, és egyszerre indult el a színészet és a bölcsészettudományok felé. Végül sem a színiiskolát, sem a bölcsészkart nem végezte el, így minden idejét az írásnak szentelhette: költeményeit rövidesen már a legfontosabb irodalmi lapok, azaz a Szép Szó és a Nyugat közölték – a fiatal költőt az utókor utóbbinak a harmadik generációjához sorolja, épp úgy, mint Weöres Sándort, Radnótit vagy épp Vas Istvánt.

Karinthy mindössze huszonhárom éves volt, mikor megjelent az első és egyetlen önálló kötete, az Étel és ital (1937), amit az olvasók mellett a kritikusok is nagy örömmel fogadtak, Szerb Antal pedig a Nyugatban (1938/5.) kijelentette, hogy "a saját sötét mélységeitől való félelmet középpontjába helyező költő ma még egyenetlen […], vannak versei, amelyek keveset mondanak, de itt-ott, és nem ritkán, az igaz költészet borzongatja az ember hátgerincét kötetének olvasása közben."

Ezzel azonnal a csúcsra ért, ahonnan aztán viharos sebességgel került mélypontra: előbb élete egyetlen nagy szerelme, a nála húsz évvel idősebb, elvált Meitner Margit távolodott el tőle egészen, majd 1938 augusztusában a világa középpontjának tekintett apja is meghalt.

A Pesti Napló (1938. aug. 30.) riportere így írt az apa végső óráiról: "Utolsó napja szép volt, békés és szellemi emberhez méltó. Esett az eső, nem kellett felöltöznie, nem kellett lemennie a fürdőélet kötelességeit teljesíteni, ágyban maradhatott és olvashatott, kedvelt könyvvel a kezében, hiszen ez volt életének egyik fele. Aztán később, délben mégis felöltözött, karon fogta fiát, Karinthy Gábort, a »kollégát«, a költőtársat és kar-karban mentek a egyik kis siófoki kocsmába beszélgetni."

A szokásos nagy beszélgetés után, a hosszú évek óta látogatott Vitéz Panzióba (aminek gazdái Gábor keresztszülei, Vitéz Miklós és első felesége voltak) visszatérve apja lefeküdt olvasni, majd mikor felébredt, fej- és vállfájásról panaszkodott. Gyorsan aszpirint szerzett, majd miután második felesége, az orvos Böhm Aranka unszolására rávette magát, hogy felöltözzön, és este visszatérjenek Budapestre, felállt, és épp cipőjét kötötte, mikor agyvérzést kapott és összeesett. A különböző források egybehangzó véleménye szerint Gábor látta először az eszméletlen testet, amit a panzió inasával ketten az ágyra fektettek. Rövidesen Böhm is megérkezett, aki már tudta, hogy elérkezett a vég.

Talán ez volt az a pont, ami sokat rontott az állapotán, így a szorongó, érzékeny költő mindennapjait fóbiák és hallucinációk kezdték megnehezíteni, amik a második világháború éveiben csak tovább súlyosbodtak. Az általa csak ördöggörcsként emlegetett, valójában a skizofrénia és a depresszió együttese jelentette állapotban aztán egyre mélyebbre merült.

1939-ben behívták katonának, élete szerelme pedig kivándorolt Londonba, ahonnan többé nem is tért vissza.

A honvédség csak rövid ideig tartott igényt rá: "Összeestem, ideggörcsöm volt, szívgörcsöm. (…) Végül adtak egy papírt, amely szerint szívbajom miatt katonai szolgálatra alkalmatlan vagyok" – emlékezett vissza később.

A háború következő évei csak rontottak az állapotán, hiszen a német megszállás és a nyilas rémuralom időszaka, illetve Budapest ostroma mind-mind súlyos sebet ejtettek rajta: "Utcai razzián többször elfogtak, mert sohasem hordtam igazoló iratot magamnál. ’44 decemberében a nyilasok felcipeltek a Svábhegyre, két hétig gyötörtek a Majestic Szállóban. (…) Ezekben az években keveset írtam, sokat éheztem. Sokszor szorongtam, kényszerek kínoztak, hallucináltam is. A nyilas üldözők még évek múltán is fel-feltűntek rémlátásaimban – írta az Utószóban (1972).

A még mindig csak harmincéves költő röviddel a fegyverzaj elülte után, 1945 novemberében a Székesfővárosi Szabó Ervin Könyvtár munkatársa lett. Papíron közel négy évet töltött ott, ennek az időszaknak azonban csak egy részét töltötte valódi munkával – derül ki a könyvtár igazgatója által a fővárosi közgyűlés elé beküldött előterjesztésből, ami nyugdíjat pótló ellátás megítélését kérte.

A Fővárosi Közlönyben (1949. május 28.) feltűnt részletek szerint "kinevezése óta betegsége miatt csupán néhány hónapig teljesített szolgálatot. Nevezett a tiszti orvosi megállapítás szerint súlyos öröklött idegbajban szenved s szolgálatképességére belátható időn belül kilátás nincs. Karinthy Gábor néhai Karinthy Frigyes nagynevű magyar írónak egyenes leszármazottja. Édesapjának a haladó szellemű modern magyar irodalomban elért érdemeire, valamint súlyos betegségére való tekintettel, azzal az előterjesztéssel fordulok a t. Közgyűléshez, hogy […] a kormányhatósági jóváhagyást követő hó 1-től kezdve, életfogytiglan havi 300 forint […] nyugdíjat pótló ellátást engedélyezni szíveskedjék."

Karinthy gyermekkori jóbarátja, a pszichiáterként, íróként, illetve művelődéstörténészként egyaránt jelentős Benedek István (Benedek Elek unokája, Benedek Marcell fia, 1915-1996) Beszélgetés ideges emberekről című könyvében a nyugdíjazás közvetlen okát is elmesélte: "Könyvtárakban mindig sok sérült lélek talál menedéket, gondolták: fel se tűnik ott a fájdalomherceg különcsége. De feltűnt. Tétlensége nem, egyre fokozódó bizarrériája szemet szúrt. Amikor egy könyv kölcsönzése helyett a sarokba térdelt imádkozni, mégis jobbnak látták nyugdíjazni."

Az 1946-ban apja első teljes életrajzát könyvként kiadó Gábor ekkoriban egészen visszavonultan élt – csak féltestvérét, a Ciniként ismertté vált Ferencet (1921-1992) engedte közel magához –, otthonát pedig Benedek szerint kizárólag a munka miatt hagyta el.

1948-ban egy költeményéért a Rádió nagydíját kapta, rövidesen azonban kiderült, hogy nem is ő, hanem Benedek küldte be a pályázatra. Ennek fényében talán még meglepőbb, hogy a visszahúzódó költő személyesen is elment a díjkiosztóra, ahol a nem sokkal korábban vallás- és közoktatásügyi miniszterré vált néprajzkutató, Ortutay Gyula épp a beszédét tartotta.

A meglepő jelenetre Devecseri később az Élet és Irodalom hasábjain (1965. január 2.) így emlékezett: "Gabi belépett, leült mellé, és megrángatta a kabátját:  – Hogy kerülsz ide? – Beszédet tartok, Gabikám – nézett le a szónok, és folytatta mondatát. De Gabi nem hagyta: – Úgy örülök, hogy itt látlak. – Körülnézett. – Mert nem mindenki rokonszenves – tette hozzá. – Te mi vagy itt? – kérdezte meg. – Elnök voltam – csitítgatta Gabit suttogva Ortutay Gyula. – És most mi vagy? – Miniszter. – Ortutay befejezte a beszédet. – Most pedig – mondta –, átadom a díjakat. – Hát akkor én angolosan távozom — harsogott az első díj nyertese immár az ajtóból és elhagyta a termet."

A Fájdalomherceg ugyanebben az évben Badacsonyba költözött, ahol négy évet töltött. 1949-ben még aktívan foglalkoztak vele a lapok – akkor mutatták be ugyanis Szellemidézés a Newyork kávéházban című, apja munkáiból összeállított rádiójátékát – majd szinte nyom nélkül eltűnt a művészeti életből.

Állapota csakhamar rosszabbodni kezdett, egyre gyakoribbá váló hallucinációi, fóbiái, valamint kényszerképzetei miatt előbb egy budapesti intézménybe, majd 1952-ben a lakóit többek közt mezőgazdasági munkákkal, illetve állattenyésztéssel lefoglaló, az intaházai (ma a vasi Mesteri része) Batthyány-Strattmann-kastélyban létrehozott munkaterápiás elmegyógyintézetbe költözött. Ennek igazgatója Benedek István volt; az ő hathatós közbenjárása kellett ahhoz, hogy Karinthy Gábor ide kerülhessen. Itt viszont életeik végleg összeforrtak, hiszen az orvos innentől nemcsak legközelebbi barátja, de orvosa és gondozója is volt.

Ezek az egykori főnemesi otthonban töltött évek hívták életre Benedek István Aranyketrec című regényét (1957), amiben talán a legjobb mondatot találjuk arra vonatkozóan, hogy a könyv egymást követő fejezeteiben Fájdalomhercegként emlegetett költő mit is érzett ebben az időszakban – a regény szerint Karinthy egyszer ugyanis kijelentette: "Amíg az ember lelkén ott ül az ördög, addig nem tud sem alkotni, sem szeretni, sem szabadon élni."

Az orvost 1957-ben internálták, a következő évben azonban ő is, Karinthy is visszatérhetett Budapestre. Ekkor közösen megvásárolták a Sas-hegyen, a Vas Gereben utca 13./B szám alatt álló villát, amin Benedek, annak felesége, illetve a Karinthy egészen utóbbi 1974 novemberében bekövetkezett haláláig osztoztak. 

Élete utolsó másfél évtizedében már nem igazán írt – összesen két vers került ki a keze alól –, és az utcára is alig lépett ki. A szintén a saját apja legendájának árnyékában élő Kosztolányi Ádám (1915-1980) szerint "álomvilágban élt, ami talán nem lett volna baj, ha álmai szépek lettek volna. De többnyire lidércesek voltak" – idézte Kovács M. Dávid az Indexen.

Karinthy Gábornak élete során számtalan verse tűnt el nyomtalanul, állapota pedig nem tette lehetővé azt, hogy újra belevesse magát a rendszeres írásba. Halála előtt egy évvel, 1973-ban, hosszú próbálkozás után Benedek azonban sajtó alá rendezhette a Bánat című kötetet, amiben a legjobb versek mellett két esszé, illetve néhány műfordítás is helyet kapott.

Az élete során kötetben megjelent kilencvenkét vers jó része itt jutott el a szélesebb közönséghez, így az életmű fontos mérföldkövének számított, bár ezt maga Karinthy talán már nem értette, és nem is adott neki lökést a folytatáshoz.

Benedek a következő év elején, az Egészségügyi Dolgozóban (március 1.) így írt erről: "A kötet megjelenése már régen aktuális volt, de a költő — éppen betegsége miatt — hallani sem akart arról, hogy versei megjelenjenek. Most sem ő szorgalmazta a megjelenést, de közömbössége a világ dolgaival szemben már oly fokú, hogy amikor öccse indítványára ismételten kértük hozzájárulását, nem állt ellene. Az a reménységünk, hogy régi verseinek felelevenítése, a kötettel kapcsolatos munkálkodás, a megjelenés öröme és a »sikerélmény« kissé kiemelt fásult közönyéből — hiú reménynek bizonyult. Eltűrte, hogy kiadják verseit, de még arra sem volt hajlandó, hogy újra átolvassa őket; udvariasan örömet mutatott és konvencionálisan megköszönte a gratulációkat, de csak jó modora gátolta abban, hogy ránk ripakodjék: »Mit háborgattok? Takarodjatok innen…«"

Majd az egészségi állapotával kapcsolatban kijelentette: "Felköltözött velünk együtt Budára, itt jól érzi magát, korábbi gyötrő hallucinációi megszűntek. Nem csinál semmit. Ismerősei, akik időnként találkoznak vele a kertben vagy a lakásban, nem értik ezt, ha szóba elegyednek, kedvesen és konvencionálisan elbeszélget velük, mindenre pontosan emlékszik, régi költőkről, versekről okosan beszél, klasszikus verseket fejből hibátlanul idéz… miért nem csinál semmit? Ideje van, írhatna, olvashatna — nem teszi. Csak sétál, magába merülten. Ha nem térhet ki a találkozás elől, illően viselkedik, de lehetőleg elkerüli a találkozást, csak öccsét és családját látja szívesen. Egyszer nekidurálta magát és írt egy kissé zavaros verset a tavaszról, sok szép sorral és költői gondolattal, de helyenként érthetetlen asszociációkkal. Aztán kipréseltünk még belőle öt szép sort. Mint Nizsinszkij, a balett-táncos, aki A rózsa lelkével meghódította a világot, aztán mintha megbénult volna, sohasem táncolt többé, de mondják, hogy egyszer felpattant és kivágott egy piruettet – azóta ismét semmi… ilyen ez az öt sor. Karinthy Gábor ma hatvan éves, testileg egészséges, lelkileg – a maga bezárt módján – kiegyensúlyozott, orvosi nyelven szólva „panaszmentes”. Elvben nem volna lehetetlen, hogy egyszer csak fogja magát és folytatja a versírást. De nem hiszem, hogy erre sor kerül."

A Bánatnak nem igazán volt már nagy sajtóvisszhangja, bár ennek ellenkezője sem változtatott volna azon, ami alig öt héttel Karinthy a hatvanadik születésnapja előtt történt: apjához hasonlóan ő is csak lehajolt, hogy felhúzza a cipőjét, mikor elvesztette az eszméletét. A mentők november 10-én agyvérzéssel szállították kórházba, ahol szerdára virradóra elhunyt. Hamvasztását a Farkasréti temetőben tartották.

Neve az életművet összefoglaló kötet 2019-es megjelenéséig csak két történésnek köszönhetően maradt a köztudatban: jórészt róla szólt ugyanis Karinthy Márton épp húsz éve megjelent Ördöggörcs című kötete, 2016-ban pedig a család és barátai emléktáblát állíttattak az egykori szülőház falán.

Ez az Összegyűjtött verseknek köszönhetően a közelmúltban változni látszik, arra azonban nem igazán látszik esély, hogy Karinthy Gábort végre mindenki a helyén kezelje a magyar irodalomban.

Eredetileg a 24.hu oldalán: >>>