a tősgyökeres
Igen, most valami újat kezd a kezdő író: júliusra tehát beiratkozik a népies iskolába, ahol Móricz Zsigmond osztályfőnök úr vezetése alatt káromkodástant, asztamateremtetteológiát, kutyafalógiát, beszéd- és förtelemtant és köpészetrajzot tanulmányoz; rendkívüli tantárgynak heti két órában helyesírásról leszoktató testgyakorlatokat végez. Első írásbeli dolgozatait itt nyújtja be a Nyugatnak.
Népiesch
(Folytatás)*
Turi Dani osztán mégis hazakódócott, de a lelke fenekin, meg a fenekelelkin nagy, nagy keserves fenekedésekkel győzte az életyit.
- Hej, muramista, muramista - ódódzott a nyelvije nekije -, bé tökkel vágtál csülökbe.
Megaztánis a felesége eszmélkedett a jobbérzésébe, és attul úgy, de úgy összefancsorgott a lelke levese, hogy szinte bőrzött. Akkor, mint a kanoroszlány, kibicsakta a nyakát, a szeme is megnyikkant bele - aztán akkor úgy ment Turi Dani, szélesen, peckésen, nagytehetemséggel, úgy ment végig araszolva a nagy utcán. De közben tarajashorgas, úri böfögés nyomta, nyefegette a torkát, azt meg legyűrte keserűen: izgatta, vágta, gyömöszölte, gyomrintotta a nagyérzés, nagyfeneérzés, hogy az erei úgy daggantak a nyakacsiggályán, mint téli teplincze a vágáskor. Az a szeginasszon! Az a szeginasszon!
Eccere Bira jön vele szembe, az meg csak ránézett, megnézte a testivel egészbe, és csak úgy sunysuttyából odapistangolt a nagyerős hím szemébe. Csak úgy, a hóna alól nézte, de a cippes derekát végigriszákolta valami fortymeleg.
- Hej, muramiste, te Bira, merre lófrász? - beszélt Dani, de a szemét már elöntötte a hímes vérharag.
- Merre? - rüstölt a ján, nyelveskésen. - Merre, hát mér, aszongya, kee! Amerre fekete jérce jár: a lábán.
S megrisszantotta újfent a derekahajlását.
Dani akkor nem szólt, hanem eccercsak nagybüszke hímdagadás fogta el: - a két szeme elnyálladt, betaknyadzott a hévtül: kicsurgott a pörses, duzzadt férfiszája: - a nyakaere félméterre kilógott, és úgy megszoringatta zekéjét, hogy kicsattant a golyvás hátulja. Azzal csak félkézbe kapta a jánt, egyet roppantott és megcsóválta a feje fölött. Úgy lett meg a ján, aztán visszaesett, mint a rongy, nyaflán, szétnyúlva, kehesen.
A férfi csak nézte, és már torlakodott a torkában a nagyutálat. Valami erős, mélységes lágyság fogta el, héj, muramiste, muramiste - azzal fogta, béköpött, odapökött az erős, széles tenyerébe egy féllitert, azt hozzácsapta a jánhoz, hogy csak úgy liccsent.
Úgy ment el, mint az Isten.
Kimeresztette a nyakát.
Vitte a nagyerős lelke.
A tábla végébe meg ott állt a walesi herceg felesége, annak a törékeny testét végigbizsenbozsongatta valami borsódzás, babzás: - úgy nézte a férfit, hogy málladt tőle a fehér melle. Különösen a köpést nézte. Ilyen szépet, igazit, hímeset még nem látott. Ilyen igazi, erős férfit.
Az meg csak jött felé.
- Mi járatban erre, Turi uram - kérdingette a hercegasszony csak úgy közömbösen.
- Instállom, usgye, aszongya, butykos, lölkem - mondta Turi Dani makacs-mereven. S egyszercsak, fogta, s akkorát bömbent, ordantott a torkával, hogy a szája kétoldalt kirepedt a füléig. Valami forróság fogta el a hercegasszonyt: - a hímség ilyen förtelemszép nyikkanására. Elszédült, megkábult, összebágyadt, lecsuppant, odariggyent a férfi zekés melletetejére. Először látott igazi férfit. Erős, ősösztönös, nagyszerű, igazi, félliterköpő, füligrepedtszájú, füstös férfit. Az igazit. A nagyot. A kérlelhetetlent. Az ősösztönöst.
- Te szép, te én uram, mura, mura - nyögte elaléltan, pihegve, mint nyaratszaki csibbe.
Dani meg nézte.
Aztán egyetlen, morczos mozdulásával a körmefeketéjének, felhasgatta végig a hercegasszony hasát. Úgy hagyta ott, kibuggyanva. Az még akkor is szerelmesen tátogott, tinpegett utána.
Úgy ment el döngve.
Vitte a nagylöttyös indulat. A férfit.
Két uralkodó herceg jött vele szembe három bölénnyel. Dani oda se szottyant nekik, áttaposott rajtuk. Belerúgott, átrúgta. Hozzá sziszegett a fogával, keresztül a foga-húsán.
Három másik ember jött.
A tömörkény, meg a gárdonyi, meg a mikszát.
- Mi járatban - mondta a tömörkény. - Mi járatban, gazduram. Itt nem lehet átmenni, gazduram. Dram.
Dani csak nézte. Vérbenyihhant, a szeme.
Nagyot, keserveteset fohászkodott a gyomraveleje. Két kezével odakapott, megfogta, forgatta a népiescht és csak úgy szőrmentében, riszálva, odakente a palánkhoz. Még be is sózta, paprintotta kevéssé. Egyet ropigott a fogával, s leharapintotta a két másik népiesch fejét. Úgy meningélt továbbság, népies irányban.
Folytatás: a Nyugat a Sáraranyt folytatásokban közölte 1909 októberétől 1910 júniusáig. A tizenhét (!) részből álló, végeérhetetlennek tetsző közlés maga is paródia tárgya.
Egyszerre csak látta, hogy Bora kilép azon a kapun, ahol bemenni látta volt. Ez a lány őrá várt, mert sietve jött le az udvaron. Biztosan az ablakon leste őt, s abban a percben jött ki, mikor épp a kapu elé ért a szán. Megint olyan álmélkodva, ábrándosan bámult felé, ahogy meg szokta tenni mindig, ha Danit meglátta; egész lelke mintha bele lett volna téve ebbe a nézésbe. Dani megállította a szánt.
- Bora.
- Mi.
- Gyere csak.
A lány készségesen odalibegett elébe.
Daninak megrémlett, hogy vakmerőséget akar. Nem fogja elfogadni a lány a kendőt. Az egész falu szeme láttára! Már nézője is van a harmadik szomszédból. Egy óra múlva az egész falu tudni fogja. Izgatottság gyűlt fel benne, s szinte ködös lett tőle a szeme. Egy percig belenézett a Bora mély dióbarna szemébe, amely gyújtogató hőséggel volt ráfüggesztve, aztán elszánta magát, egy szó nélkül kivette a selyemkendőt, s a lány kezébe adta.
- Nesze.
Bora elvette. Egy szóval sem tiltakozott ellene. Dani nagyon meglepődött ezen, s összevonta szemét, fürkészve nézett a lány arcába. Nem talált abban semmi különöset; sem csodálkozást, sem zavart, meglepetést, tiltakozást. Bora nyugodtan, természetesen vette az ajándékot, s ajándéknak vette. Csak épp nagy változás történt a kifejezésében. Az ábrándosság tűnt el az arcáról, a pokoli mélység mintha összehúzódott volna a szemében, s rövidmélyű tisztasággá vált volna. Az izgató, titokzatos odaadás helyett rövid, egyszerű megértés tűnt fel rajta. Az alázatosság helyett fölényesség, a rabszolgaság nyomában a parancsoló nő önérzete. De mind az egész csak egy árnyalat, amit a hirtelen vérszerelembe bomlott férfi nem látott, nem is érzett meg. Danit valami zavarta, s ez önmagától eredt, a saját tettének s helyzetének szokatlan voltától. Fonák volt neki a perc, amelyben mindenki megbámulta. Fonák a tett, amely mintha kifordította volna eddigi életrendjéből.
Megérezte, hogy nagy hibát követett el. Szinte meglepetve bámult a lány arcába, s ráemlékezett, hogy ezt még sohasem csípte, nem csókolta meg. Ehhez a lányhoz eddig egy ujjal sem ért, meg sem érintette. És a rövid pillanat alatt, amit szemébe függesztett tekintettel, merev, félszájra vonuló mosollyal átélt vele szemben, szinte megbénult öntudattal, akarattal, biztosan tudta, hogy rosszat tőn magának, amikor nem pofonnal kezdte meg a dolgot - hanem ajándékkal.
Szeretett volna rákiáltani, de restellt. Úgy érezte, hogy a lány okos, ravasz szeme - milyen más ez most, mint az elébb - átlát rajta.
Megrántotta a gyeplőszárat, s a lovak megindultak.
És rettenetes izgatottság gyúlt ki benne, amint eltávolodott a lánytól; vissza akart nézni, mit csinál az a cafra. Sorra mutogatja a kendőt? Tán már a vállára is terítette... Az utca túlsó során gyalog jött szembe rá Takács Gyuri. Hm. Ez is látni fogja egy perc múlva...
Megint mogorván bámult a rúd végére, a ló lába elé odaguruló, havas, piszkos rögökre, s a lelkében egész földindulás reszketett. Nagy akarások és fölgerjedt érzések háborogtak benne; restellte magát, s a szívét szorította valami megalázottság; érezte férfiatlanságát, s jóvá akarta tenni. Dühödött volt, Borára dühöngött, utálta, leköpte, legyúrni, sárba taposni kívánta. S forrott, mint a megbomlott föld mélye, és tüzet vágyott okádni.
A falubeliek, amint elnézték őt komoran ülve a nagy gubában, szemére nyomott süvegben, nem is gondolták volna, hogy ez a Turi Dani egészen más ember, mint az, aki reggel kihajtott a mezőre.
[...]
A grófnő oly tisztán olvasta az arcát, mint a könyvet, csak az utolsó gondolatát nem sejtette.
Kis ideig elnézte a parasztot, aki most festői szép pózban állt előtte. Tetszett neki. Mint egy kép.
A paraszt letette az írást, s oldalra fordítva fejét, szótlanul odanézett a grófnéra.
Ez pedig fölállott, s megindult, hogy megtegye.
Fölvette a tollat, tintába mártotta és sietve odaírta a szerződés végére, a Turi Dániel gyatra, nevetséges betűi alá, hogy:
"Az egész összeget átvettem." És a nevét.
Turi Dániel nem látta, mit ír az asszony, mert egyebet látott.
A lehajló asszony teljes magamegfeledkezésében állt előtte, s meglátta az egész asszonyt.
Minden vér a fejébe tódult, úgyhogy fekete lett az arca a vérömléstől.
Megértette az asszony titkát. Lehet már a hangja akármilyen; megértette, mit szánt neki, mit vár tőle a nőstény.
Pedig a grófnő gúnyosan, megvetéssel szólt:
- No, Turi Dániel!... A kiskaraiaknak nem lehet többet panaszuk a hazaárulóra!...
Felsóhajtott: másképp remélte ezt a jelenetet!
Letette a papírt az asztalra, s rápillantott a férfi arcára.
És megrémült.
A paraszt olyan szemmel nézett rá, irtóztatóbb nem lehet a vérebé, a téli farkasé...
Az asszony megdermedve állott. Ruhájához akart kapni, hogy összefogja; megérezte, egész testében érezte a megbőszült fenevadat.
Nem bírta fölemelni a kezét, ott állott védtelenül, kiszolgáltatva a tajtékzó kannak.
És ez fölemelte a karját, kinyújtotta, torkon ragadta őt, a ruháját, s egyetlen moccanással lábujjhegyig szakasztotta rajta a zöld selyemleplet.
[...]
A gróf már nem tudta, nem káprázik-e a szeme. Megremegett kezében a fegyver, s szégyenkezés kezdte környékezni.
Ez a paraszt! Ez a barom!
És pirult a grófnő helyett és a grófnőért.
Ha igazán találkoztak, jóisten, micsoda kiábrándulás érhette azt a szegény asszonyt. Hiszen őbenne is nagyra nőtt a távolban az asszony szuggesztiójára ez a paraszt. Túlnőtt a paraszton, el az emberig, túl az emberen, fel a ködökig.
S itt van előtte egy kicsinyes, ravasz, komisz kutya. Fegyvert erre?
Korbácsot! Végigvágni a képén! Pofon ütni kétszer és kirúgatni a huszárral. Leeresztette a fegyvert.
- Mit akarsz itt?
És a paraszt lenyelte a hangsúlyt, mint nagyapja a huszonötöt a deresen.
A gróf föllélegzett, s egész megenyhült az arca.
Pillanatokig hallgatott, és érezte, élvezte a megkönnyebbülést.
Aztán ridegen kiáltott rá a parasztra:
- Mars!
A fegyvert leeresztve tartotta, de fenyegetően; nem gondolt többé arra, hogy használja, de jelezte, hogy kész volna rá, s már csak külsőleg volt haragos, csak a vonásai fenyegettek, a lelke szórakozott volt, és szeretett volna rohanni az asszonyához, és rettegetten gondolt rá, hogy rögtön látni fogja.
Ebben a pillanatban, mikor szórakozottabb volt, mint valaha, úgy tűnt fel neki, mintha szörnyet villámlott volna. Sötéten és zölden villámlott meg a másik ember szeme, s leütött a mennykő is.
Turi Dani lángot vetett, az arcába ugrott, szembe, vadul, vicsorgón, s mint az éhfarkas ragadta torkon s tiporta a hóba.
Arccal vágta le a testét és arccal gyúrta bele a hóba, és vasmarokkal szorította a torkát, és a boldogtalan tetemet hagyta, hogy gyászosan vonagoljon, rugdosson, vergődjön, kinyúljon. És irtózatosan rövid volt a küzdelem. A büszke emberállat, olyan rövid ideig tombolt a markában, mint egy tyúk a gazdaasszony kezében. S a paraszt, aki a vértolulásos szenvedély irgalmatlanságában is tisztán figyelte a nagy test vonaglását, türelmetlenségében már meglazította ujjai kapcsát. S ahogy újra megmozdult és újra kapálni kezdett sarkával az égre, eleresztette a jobb tenyérrel, hogy balba fogja a nyakát, a jól megfogható gégéjét, és a jobb öklével üthesse-vághassa, és ütötte-vágta, ütötte-vágta.
És olyan volt, mintha megbomlottak volna az izmai, és szabályosan kezdett sújtani a csontos bunkóval a puha, szakállas és véres és szétlapított fejre, és ütötte-vágta, és cafatokban verte le róla a húst, és mállasztotta le a lógó porcogóst. És ütötte-vágta, és amikor ez is kevés volt, felugrott, két karba kapta a lábszáraknál fogva és úgy csapta a kapuállványhoz a fejét, hogy szétment és újra kanyarított a nyomorult tetemmel és paskolta vele a kőfalat, mintha az volna az ősi ellenség, amit egy hitvány húsostorral, nyavalyás szétfolyó húsoszloppal kellett volna szétvernie.
És mikor már rongy volt, alaktalan, haszontalan tömeg volt csak a kezében, és mikor eldobta a hóba, hát keveselte a munkáját, ökölbe szorította az öklét, és fújt és toporzékolt és nem bírta kilihegni a vad tüzet.
Felkapta a puskát, s kezébe szorította a csövét, s haptákba állott mint a katona, és őrt állott meredten, mint egy véres akasztófa.
A karja ki volt rúgva, mint egy acélrúd, és az arca dermedt volt, és isteni dühödés tüzében égett.
És most érezte a legfőbb gyönyört, amit ember érezhet. Egyszerre érezte minden erejének tűzokádását.
Megbánás, szánalom, emberi erkölcs holmi párája, sisteregtek el a levegőbe.
Égett, messzelövellő hősugarakkal szinte felolvasztotta a hóba fagyott világot.
Átment a legfelsőbb emberi izzáson:
Gyilkolt.
És százszorosan érezte azt az emberin felüli lelkiállapotot, amely már ott a lépcső csúcsán elfogta. Mi keresnivalója van még ezen a földön?
S agyában oly tisztán szikrázott ki a gondolat, mint az isteni kijelentés a Sinai hegyen.
- Faltam, öleltem, öltem.
S azzal a gőggel mosolygott, amivel a földön csak neki volt joga elnézni az élet és az emberek és önmaga fölött. Csak neki, aki annyit rabolt az élettől, amennyit embereknek ezrei nem is álmodnak meg.
[...]
Miskároló
A gazda hatfele indult korpára malacnak. Még kissé tugymékolt a ládarekeszben, csetvett, pisztomált, mint akinek nem sietős.
- Mi a fenét miáskol annyira? - vetette az asszony, zsőrhetnékje támadván, igaz is, mit kell neki reggeli-reggelvén, hogy éppen annyira... de csak úgy, inkább tisztességadásból. Láthatná, pitymázik a napocska. - Mit nem lel?
- Ezt az izé miskároló csaklit, te, hogy a hernyó nyüvessze... Hová a kórságba kajta-bajtátok?
- Ott nézze kend, ahol van, nem ahol nincs - bökte az asszony a szemivel a ládafenekére. Ott is volt. - No, leli?
- E a, e hát - biccent a hitese, s már fente a lábszíjhoz, s rakta csak úgy hanyagul, kenyér meg pityóka közé, a déli elemózsiához. Mint akinek odakell csak, arra.
S már dübörgött-loholt kifele. Az asszony nem szólt, csak úgy gondolvást hagyintott utána, minek a neki. A tehen már nedvedzett idén, kétszeris, az emse még tyúknyi, nem kell annak még miskárolás.
Az meg csak ballagott, hunnyogva-hüppenve, agyarán a pipával. Igaza van a csoroszjának, gondolta magának, a nap is hányja bogarát, odafent jó kis szellő vakaródzik. Jó is lesz az, a repcének, majd ha dűlni kezd.
Eközben az útra ért, ahol ágadzik. De nem a rétság fele fordult, mint különben. Átbakkant, jobbra, a márgafőd irányában.
Ott vót a kis kulipintyó. A haragosáé.
Az ablakon át meg is látta mingyárt. Otthon volt, pöszmét sajkált. Bérnapszámra kellett volna, de nincs munka. Csak úgy, az ajtórúd mentén tisztelt be hozzá.
- Aggyisten - löttyintette a kalapszederjét.
Az csak morgott valamit. Ültek, pipáztak.
Déltájra megmukkant az ember.
- No.
- Hát így.
- De nem a, a má nem.
- Nem-e? Hát márgakubikus kend, vagy cservesz? Az anyád...
Pipázott, felállt, egyet bökött, a bicskával, szépen egyenesen. A hasa alá annak. Meg se nyiffant az ember. Lehuppant, lassan. A fejőszékre buggyant a béle, rángott egy párat. Aztán nem izgett többet.
A másik próbálta a miskárolót, csukódik-e. Csóválta fejét.
- Kijár a szöge ennek - mondta -, a fene vigye. Be kell kalapálni.
Indult a kovácshoz.
Az ágadzásnál érték utól a magyar csendőrök.
- No, gyüjjön kend, gazda - szíveskedtek neki. Az már értette. Ment szépen.
A kovács előtt vitték. Ott megállt egy szuszra. Az egyik csendőr, szikár, csutkás, nagycsontú ember, szöszmételte, hogy akar valamit.
- No, mi ké?
- Hát csak, ha nem törvénytúlsó... Mert be kéne adódjék ez a miskároló itten... Kijár a szöge ennek.
A nagycsontú bólintott. Ő is ipari munkás volt, állatszámadó.
- Hát csak adja kend. Majd béviszem.
- Úgy a. Aztán szójjanak majd az asszonynak. Hogy vigye haza. A Sándornak kell majd, jövő ilyenkor. Disznóra. Isten mint nap.
S ballagtak tovább, a törvény felé.