Kőszeg Ferenc: Karinthy (K. történetei)

Nyomtatásban megjelent: Magyar Narancs, 2008/46. (11. 13.)

"Szeretett Ferkó unokámnak borús óráinak felderítésére - nagyapa". E dedikációval adta K.-nak a Nevető dekameron új kiadását 1948. június 6-án apai nagyapja. Felderítésre a megajándékozottnak ugyancsak szüksége volt: az előző nap vették ki a manduláját, sem enni, sem beszélnie nem volt szabad. K. édesanyja halkan felolvasott az új könyvből. Így kezdődött K. szerelme Karinthy iránt.

1974-ben a Szépirodalmi Könyvkiadónál ő lehetett a Karinthy Frigyes Összegyűjtött Művei sorozat felelős szerkesztője. A művek sajtó alá rendezésével Illés Endre a kiadó új szerkesztőjét, Ungvári Tamást bízta meg. Ungvári belépését nem fogadta osztatlan lelkesedés. Tévésztár volt, újságíró, rocktörténész, műfordító, esztéta - afféle minden lében kanál, a kiadó tekintélyes irodalmárai nem vették komolyan. Amellett úgy tartották, nem párttag, mégis túlságosan ügyel arra, hogy mindig szélben álljon.

K. aztán jól kijött Ungvárival, aki a szobatársa lett. A legjobb gyerekkori barátjára, Ivánra emlékeztette. Hatodikos korukban Iván azt állította, hogy átúszta a Balatont, síelt a Bükkben, és elolvasta a József és testvérei négy kötetét. Nem kizárt, hogy mindez igaz is volt, K. azonban kételkedett. És irigykedett: egyszer nem találta otthon a barátját, de az ajtórácsba be volt tűzve egy vörös rózsa ezzel a felirattal: "Ez az a rózsa, amely kedvesed keble között hált". Iván 1956-ban kiment Amerikába, Los Angelesben elismert pszichiáter lett, és leszokott a nagyzolásról. Tamás ellenben beszélgetés közben levette a zakóját, felszólította K.-t, hogy tapintsa meg a vállát meg a térdét. - Érzed? - kérdezte. - A síbalesetem után platinalemezekkel pótolták a törött csontot. Érzékelhetően büszke volt a vállába beépített értékes fémre, pedig nem hatodikos volt, hanem negyvenöt éves, az irodalomtudomány kandidátusa. A szobában egy telefonkészülék volt, Ungvári szorosan maga elé húzta, úgyis őt keresték gyakrabban. Ha mégis K.-t hívták, miközben átadta a kagylót, kommentálta a női hangokat - Erotikus althang. Ki ez a nő? Majd a következőnél: - Hisztérika. Szabadulj meg tőle. K.-ék 1974 végére várták az első gyereküket. A két ünnep között sokan keresték K.-t, érdeklődtek, megvan-e a gyerek. Tamás kissé sértődötten adta át a kagylót, már megint nem őt hívták. - Azért mégis jó, ha valakinek gyereke születik - mondta váratlanul. Neki akkor nem volt még. K. kérdőn nézett kollégájára. Tamás sóhajtott: - Körülveszik az embert, odafigyelnek rá...

A Karinthy-sorozat második kötetét (Heuréka) Tamás villámsebességgel állította össze, külföldre készült, addig végezni akart vele. A kiadónak volt egy mechanikus számozógépe, erőteljesen rá kellett sújtani a nyomógombjára, a kéziraton pedig megjelent az egyes szám, a következő oldalon a kettes, és így tovább. A sajtó alá rendezésnek ez volt az egyetlen munkafázisa, amelynek K. a szemtanúja lehetett. Tamás önfeledten nyomogatta a gépet, majd áttolta a hatszázvalahány oldalas kézirathalmot K. íróasztalára. - Leadtam - mondta elégedetten, és elutazott. Hamarosan kiderült, amit K. korábban is sejtett: Tamás nem olvassa, csak számozza a kéziratot. Amelyben szép számmal akadtak olyan humoreszkek, amelyek benne voltak a gyűjteményes kiadás előző kötetében, sőt néhány írás többször szerepelt e kéziratban is. K. igyekezett kollegiálisan, feltűnés nélkül rendezni az ügyet. A kéziratból kiemelte a már megjelent vagy duplán szereplő írásokat, és a kötet mehetett a nyomdába, csak jóval karcsúbb lett, mint az előző. A harmadik kötetet Tamás 1975 októberében adta le, majd ismét elutazott, ezúttal hosszabb időre, Amerikába. Csakhogy a Minden másképpenvan c. Karinthy-kötet (1929), amelyről a humoreszkek zárókötete a címét kapta volna, tárcákat, riportokat, publicisztikai írásokat tartalmazott, meg egy megrendítő nekrológot Tóth Árpádról - csak éppen humoreszkek nem voltak benne. Ezt már nem lehetett elsumákolni, Ungvári elérhetetlen volt. Illés Endre elégedetten nyugtázta K. szemfülességét, kajánul többször is visszatért arra, hogy Ungvári egy nekrológot is a humoreszkek közé sorolt volna. Ungvári ennek ellenére folytathatta a sorozatot, és végül könyvtárosok, mindenekelőtt Czigány Edit odaadó segítségével nagyszámú kiadatlan Karinthy-írást publikált.

A Heuréka megjelenése után a Népszabadság gúnyos glosszát közölt: a Tanár úr kérem ébredező diákja ahelyett, hogy Magyarország déli határáról és Szerbia elfoglalásáról képzelegne, Dániáról és Norvégiáról beszél. K. átkozta magát, biztos volt benne, hogy 1948 és 1952 között egy különösen éber szerkesztő úgy vélte, Szerbia emlegetése Tito és az imperialisták malmára hajtaná a vizet, neki pedig elkerülte a figyelmét, hogy ezt a rontott szövegű kiadást ragasztották fel kéziratnak. Ungvári azonban leintette: az ultima manu elvét* követte, állította magabiztosan, ez a szöveg a Karinthy életében megjelent utolsó kiadásból származik, ilyen értelemben válaszolt a glosszaírónak is. Ügyes, gondolta K., de nem hitt a kollégájának, inkább elment a Széchényi Könyvtárba, hogy megnézze az emlegetett 1937-es kiadást. Nem volt szerencséje, a kiadás eltűnt a könyvtár állományából.

A rendszerváltás után Szalay Károly "felfedezte" az ismerttől eltérő szöveget, Karinthy és a cenzúra c. cikkében (Demokrata, 2004/22.)* tudatos hamisítással gyanúsította Ungvári Tamást és K.-t*. A közelmúltban K. megpróbálta végre tisztázni, mi történt. A Széchényi Könyvtár 1982-ben beszerezte az eltűnt 1937-es kiadást, és abban - láss csodát - Szerbia, Bosznia helyett valóban Dánia, Norvégia olvasható. Azóta a két szöveg párhuzamosan élt*. 1943-ban, 1948-ban, 1954-ben a Szerbia-változat jelent meg, a Magyar Klasszikusok sorozatban viszont (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1962) a Dánia-Norvégia verzió. Szalay, a jeles Karinthy-szakértő éppenséggel ismerhette volna ezt a kiadást, hiszen ebben az időben a Szépirodalmi szerkesztője volt.

A Szépirodalmitól való távozása után K. alig találkozott Ungvárival. 1983-ban Tamás betévedt az Erkel könyvesboltba. Kicsit zavarba jött, hogy volt kollégáját könyvesbolti eladóként látja viszont. Akkoriban halt meg furcsa körülmények között Elbert János, Tamás unokatestvére. K. megkérdezte, igaz lehet-e a szóbeszéd, hogy Elbert kettős ügynök volt, a KGB gyilkolta meg. Tamás legyintett: - Kettős ügynök? Olyan gyáva volt, hogy egy színdarabról nem merte megmondani, jó-e vagy rossz. Mindenre azt mondta: érdekes. Engem hívtak, hogy agnoszkáljam a holttestet. Le volt takarva, csak a cipője látszott ki a lepedő alól. Ő az, mondtam. Néztek rám csodálkozva. Megismerem a cipőjét. Még jobban csodálkoztak. Ez volt a cipője. Nem volt másik.

1990-ben A védelem tanúja címmel Tamás könyvet írt Elbert János rejtelmes haláláról. Van benne egy szép mondat: "Ez volt az én öcsém, a mindenekelőtt gyáva, a mindenekfelett hős". K. belátta, 1983-ban Ungvári nem merhetett nyíltabban beszélni egy olyan lefeketedett alakkal, amilyen ő volt akkor.

K. politikusi visszavonulása után Ungvári szép cikket írt róla a 168 Órában. Elment volna nekrológnak is.