Betegségének ötödik napján, két órával halála előtt, Dódi felült az ágyban, és a barna mackót kérte. A szoba el volt sötétítve, és Dódi, aki a homályban nem látta meg anya fehér ruháját, azt hitte, nincsen senki a szobában. Eleinte halkan kérte, aztán, hogy senki sem felelt, panaszosan és nyöszörögve emelte a hangját. Ezekben a napokban, csak ennyit tudott az egész zűrzavarból, mindent megtagadtak tőle, és ő gyanakodó és kemény lett, és rájött, hogy legjobb mindjárt elkeseredetten sírni és követelni, ha valamit ki akar erőszakolni.
A hangra anya föléje hajolt. Nyitott, rémült szájjal meredt rá, és Dódi egy pillanatig csodálkozva nézte, hogy hullámzik furcsán, csukló rángásokban a nyaka. Háromszor is elkezdte, míg ennyit ki tudott mondani: "Mi - mit akarsz, kisfiam?" - a zokogástól. Dódi nagyon elkomolyodott, és tűnődve nézte őt - vajon miért sír? Aztán türelmetlenül elfordult, és a barna mackót kérte.
Odaadták neki. Megint behunyta a szemét, és nehéz, tompa szívvel simogatta a mackó fejét. Meg is próbálta fogni, körülfogni az ujjaival, de ez nem jól sikerült. Most érezte anya kezét, amint az ő homlokára teszi.
- Anya menjen ki - mondta Dódi.
- Kimenjek? - hallotta a szívszakadó hangot.
Bólintott, anélkül hogy a szemét kinyitotta volna.
Rosszul esett neki, hogy nem magyarázhatja meg, miért kell anyának kimenni, de nem tehette: a Rossz Fiú, akinek oda kell adni a mackót, csak őtőle fogadja el, nem tűri, hogy anyának megmondja, megkérdezze tőle. Addig nem is lehet odaadni, amíg anya bent van a szobában - mihelyt anya vagy apa közeledett, a Rossz Fiú elugrott az ágytól, néhány lépésnyire, elbújt a sarokban vagy a szekrény mögött, és csak Dódi látta őt, kócos, vad hajával, mezítláb, vásottan, röhögve és titokban, anya háta mögött, fenyegetve és szamárfüleket csinálva.
Bárhogy fájt a szíve, Dódi nem mondhatta meg, hogy a barna mackót oda kell adni a Rossz Fiúnak, mert most ebben egyeztek ki. Dódi most már nagyon jól tudta, hogy a Rossz Fiúnak senkivel mással a világon semmi dolga nincsen, csak vele - és hogy se anya, se apa nem segíthet ezen. Mikor először bukkant fel, kint a parkban - milyen furcsa, régen volt az, mikor ő még egyenesen járt a lábán, a parkban, és nem feküdt itt az ágyban - rettenetes, komisz grimasszal, mert észrevette a kis automobilt, akkor még próbált szólni anyának, hogy kergesse el vagy üsse meg, vagy vigye el őt, és zárja be az ajtót. De anya és később apa is azt mondták neki, hogy Rossz Fiú nincsen, ők nem látják. Felkapták őt, és futva behozták a szobába, és az ágyba tették. De a Rossz Fiú pár lépésnyire követte őket, röhögött és nyelvét öltögette apára - és apa arrafelé fordult, és mégis azt mondta, hogy nem látja. Később, mikor kimentek, a Rossz Fiú odajött, öklével mellbe bokszolta, és iszonyú grimaszt csinált rá, amiért szólt. "Te hülye - mondta neki -, nem látod, hogy félnek tőlem, apád is, meg anyád is? Látod, hogy rám néztek, és azt hazudták neked, hogy nem látnak. Így csinálok nekik."
És a Rossz Fiú rettenetes mozdulatokat tett, és csúf dolgokat beszélt, csúfolva apát és anyát, aztán megint erősebben mellbe bokszolta Dódit, úgyhogy a lélegzete elállott. Dódi most már nem mert sírni, és nem merte hívni őket, mert a Rossz Fiú fenyegetőzött, hogy mind a kettőnek lenyiszálja a nyakát, és hasba szúrja őket - mutatott is piszkos, rozsdás kést, amit a zsebéből vett elő.
Aztán, mikor látta, hogy Dódi nem hív senkit, csendesen és figyelmesen nézi őt, eltette a kést, és kegyesen érdeklődni kezdett, hogy mije van Dódinak. Dódi aggódva nézte az arcát, kémlelte, vajon tud-e a fehér egérről. De a Rossz Fiú, úgy látszik, akkor még nem tudott róla, és Dódi csendesen, lesütött fejjel, engedelmesen elősorolta, hogy a sarokban van egy másik pléhautomobil, egy krampusz, egy képeskönyv, egy szerecsen katona. A barna mackót egészen halkan mondta akkor, remélve, hogy a Rossz Fiú talán nem hallja meg; aztán dobogó szívvel, de mozdulatlanul nézte, behunyt szemmel, hogy kotorász az a sarokban, széthányva a holmit. Erős, barna, meztelen lábán megfeszültek az inak, ahogy leguggolt, egymás után emelgette ki a skatulyából a tárgyakat. Mindent összepakolt egy csomóba, és az ajtó felé rohant. Dódi rémülten látta, hogy a szerecsen katona feje lefelé lóg a csomagból, a fejébe fog menni a vér. A szerecsen katonának, akire úgy vigyázott, akit esténként be szokott takargatni, vizet ad neki, ápolja, borogatást tesz a fejére. Halkan utánaszólt a Rossz Fiúnak, de az, hogy mutassa, mennyire rossz, odacsapta a katona fejét a falhoz, Dódit még egyszer mellbe bokszolta, grimaszt vágott és elrohant.
Ezután, csak zavarosan emlékezett rá, de úgy látszik, ezután jött csak a doktor bácsi, a borogatás, a mérés, az orvosság. A doktor bácsinak már nem is szólt a Rossz Fiúról. Az első szónál észrevette, hogy a Rossz Fiútól éppen úgy fél, mint apa és anya, restelli, hogy fél tőle, jókedvet és fölényt és bátorságot tettetve mindjárt másról kezd beszélni, mihelyt az szóba kerül - cukorról meg borogatásról meg orvosságról. Úgy tesz, mintha nem tudna róla, viccel, ezzel akarja elütni gyávaságát és tehetetlenségét. És Dódi csendesen, tűnődve megértette, hogy a Rossz Fiú ellen senki nem segítheti őt, és hogy neki kell vele mindent elintézni: neki kell megakadályozni, hogy a fehér egeret meglássa, megtudja, hogy van. Annyit el tudott érni amellett, hogy nem engedték őt ki az ágyból, hogy a fehér egér itt volt vele, a paplan alatt, hozzásimulva a melléhez, csendesen pihegve és dobogva. Hangosan nem mert szólni hozzá, csak az egyik ujjával simogatta, azt is úgy, hogy észre ne lehessen venni.
Ezen a délután megint megjelent az ágy mellett, odalépett, abban a pillanatban, mikor a doktor bácsi kiment a szobából. Egy szót se szólt, gúnyosan, vásott arccal, hallgatva nézett Dódira, a körmeit rágta. Dódit kínos, halálos aggodalom fogta el - homályos remegéssel sejtette, hogy gyorsan cselekednie kell, el kell terelnie a Rossz Fiú figyelmét valamivel, nehogy eszébe jusson. Ekkor egy fonott nyelű ostor volt mellette az ágyban, amit nagyon szeretett, és eddig még nem tudott szólni róla. Most próbálta meggyőzni magát, hogy az ostor nem kell neki. Csúnya ostor, rossz, mérges - ismételte gépiesen néhányszor, magában. Aztán elszánta magát - kiemelte, és gyengén a Rossz Fiú felé lökte. Még mosolygott is, halványan és ravaszul, hogy kedvet csináljon neki.
- Ustor - mondta félénken hízelegve -, szép ustor.
De a Rossz Fiú nem nyúlt az ostor felé. Kieresztett hasával, lábait lóbálva, orrát piszkálva, makacsul hallgatott. Dódi szíve nehezen szorult össze. Még odébb tolta az ostort, el is eresztette.
- Ustor - bólintott okosan -, szép ustor. Nem kell Dódinak.
A Rossz Fiú azonban félrelökte az ostort, szipákolt, és szemtelenül beleröhögött a Dódi arcába.
- Fehér egér - mondta.
Dódi megdermedve, kábultan hallgatott.
- Na, mi lesz? - mondta a Rossz Fiú, és egészen közel jött.
- Ustor - ismételte, de csak a szája mozgott, hang nem jött a torkából.
- Eh, eriggy már vele! - kiabált a Rossz Fiú gorombán, összetörte és elhajította az ostort. Aztán röhögve leült az ágy szélére.
- Mit adsz a fehér egér helyett? - kérdezte.
Dódi szíve hevesen kalimpálni kezdett, összehúzott szemmel gondolkozott.
- Barna mackó - mondta halkan. Ekkor volt, hogy anya fölébe hajolt. A Rossz Fiú abban a percben elugrott, és a sarokban várt. Intett, hogy kérje el azonnal a mackót, aztán küldje ki anyát.
Dódi még egyszer megfogta a mackót.
- Csúnya mackó - mondta magában -, csúnya, rossz mackó.
- Hát még mi van? - kérdezte a Rossz Fiú.
Dódi gondolkodott. A park jutott eszébe, a fák. A kis pad, amire a homokjátékot felrakta egyszer, a szűrőn átcsurgatta a homokot, vizet hozott a kiskannában, ráöntötte a homokra, és gombócot csinált. A gombóctól maszatos lett a keze. Csúnya homokgombóc - mondta. Odaadta a gombócot.
- Hát még mi van?
Mi van még? Egyszer a nagy házak között sétált Mártával. Márta húzta a kezénél fogva. Nagy, fényes ablakok voltak. Az egyik ablak mögött paprikajancsi. Azt sokáig nézte, aztán csak úgy ment el, hogy megígérték neki. De a paprikajancsit, odaadja. Hát még mi volt? Egyszer sok fehér hó volt mindenütt. Akkor bársonykabátot adtak rá: a nyaknál bársonyszegélye volt, azt ügyetlenül megsimogatta párszor, jó puha volt simogatni. Hát ő nem simogatja többet, simogassa a Rossz Fiú. Mi volt még? Egy nagy, zöld fa, telerakva gyertyákkal, sziporkázó csillagokkal és cukorral. Fújják el inkább a gyertyákat. A cukor úgyis rossz, mérges, megfájdul a gyomra tőle. Nem kell a cukor se, meg a csokoládé se. Rossz csokoládé, keserű.
A park se kell, a fák se kellenek. A kocsis se kell, a villamos se kell, a cirkusz se kell. Mindent odaadott, engedelmesen, szótlanul. Egymás után hordott el mindent a sarokból - az utcát, a körutat, az ablakot. A ház előtt a rendőrt, a házmestert, az állatkertet, egymás után. Elefánt, zsiráf, zebra!
Elefánt... zsiráf... zebra...
Egyszerre megint anyát látta, nyitott szájjal, fuldokolva. A könnyek egymás után, zizegve szaladtak le az orra mellett. Dódi összehúzott szemmel figyelte, hogy indul meg a csepp, lassan kanyarodik, nő. Az orr szélén egyszerre meglódul, eliramodik, vígan és cikcakkban leszalad, mint a gyík. Utána akart nyúlni, hogy megfogja, de megijedt, hogy a fehér egér akkor kiugrik a hóna alól, ahol szorongatta.
- Mi kell neked, édes kicsi fiam? - hallotta még egyszer anya furcsa, idegenszerű hangját. - Hozzam a képeskönyvet?
Dódi konokul hallgatott. Hiszen a képeskönyvet már odaadta. Lassan kaparászott kezével a paplanon. Szeretett volna mondani valamit. Ekkor megint megpillantotta a Rossz Fiút. Valamit integetett. De Dódi nem értette meg mindjárt. Aztán egyszerre tudta már, mit akar tőle.
- Csúnya anya, rossz anya - mondta magában. Aztán hangosan megszólalt.
- Nem szeretem anyát!
Nehéz, hörgő kiáltást hallott. Anya arca egészen közel jött, szeme ijesztően nagy lett. Úgy látszik, meg akarta ölelni. Dódi behunyta a szemét, és kezével lökte el magától.
- Nem szeretem anyát - mondta még egyszer hangosan.
Az ágy fölött egy másik fej jelent meg.
- Nem szeretem apát - mondta Dódi. Érezte, milyen hatással vannak szavai, kietlen, furcsa, tűnődő élvezettel figyelte, hogy zokognak mind a ketten. Most egy percig úgy tűnt fel, hogy a Rossz Fiú végre meg van elégedve vele. Még egyszer, hangosan ismételte:
- Nem szeretem anyát se, apát se. Menjenek ki.
És mikor csönd lett, egyszerre eszébe jutott, hogy még mit adhat oda.
- Itt van a Dódi keze... - mondta... Abban a pillanatban érezte, hogy a keze eltűnt, nincs sehol. A Rossz Fiú lihegve, most már mohón és vadul rakott föl mindent a csomó tetejére.
- Itt van a Dódi lába - mondta Dódi -, nem kell neki láb. - És már nem érezte.
- Itt van a haja meg a foga meg a szája meg a fülei, nem kell Dódinak - mondta. - És itt van neki a szeme, az se kell neki - mondta, és abban a pillanatban sötét lett.
Most csendesen és némán állt és figyelt és várt. De a Rossz Fiú még mindig nem ment el. Dódi eltűnődött, azután egyszerre csendesen mosolyogni kezdett. A fehér egér, ami az imént a torkában kalimpált, most ijedten leszaladt a mellébe, érezte, hogy kaparászik és dörömböl. Megfogta, megsimogatta, és csendesen, szelíden odatette a Rossz Fiú kezébe. Az nagyot kiáltott, mohón elkapta, és elszaladt vele. Dódi még utána nézett, csendesen - aztán üres tenyerére pillantott még egyszer, tűnődve.
Valaki megfogta a kezét, egy idegen bácsi, és vezetni kezdte. Dódi engedelmesen megindult, és nem kérdezte, hová mennek.