Közzététel dátuma: Feb 10, 2020 8:24:18 PM
A szelíd, kedves Silvio Pellico, a "Francesca da Rimini" szerzője, írta ki könyve fölé ezt az igénytelen címet: "Börtöneim". Tíz esztendőt töltött Osztrák-olaszországban és később Spielbergben, különféle fogházakban mint Ferenc császár foglya, a múlt század elején. Mindig szerettem ezt a könyvet, halk, elbájoló tárgyilagosságát, úgy számol be embertelen szenvedéseiről, mint akinek nincs más igénye, mint hogy a reakció sziklába vájt pincetömlöceinek és láncainak szerény szakértőjét lássák benne.
Talán szabad - fantasztikus regényről lévén szó, (mert Európa huszadik századának valóságát minden képzeletet felülmúló kalandnak érzem) -, talán szabad a régi mesék száraz és szimpla jelképességével tíz évnek nevezni életemnek azt a tíz hónapját, aminek érdekesebb részéről, az első három hónapról itt beszámolni igyekszem. A "Serafimer Lazaretted" betegágyán sokszor jutott eszembe Silvio Pellico, s erőt véve indulatos természetemen, arra gondoltam, hogy fogadná ő, milyen természetesen és türelmesen a sorsot, aminek Ferenc császár éppen úgy végrehajtó közege csak, mint egy ártalmas daganat. Ráeszméltem, hogy nincs más dolgom, mint figyelni és kivárni, érzelmi széljegyzetek nélkül, ami körülöttem és velem történik - ezúttal, először életemben, nem az "igazság" kedvéért, ami megszűnik és betöretik a fejjel együtt, mikor kimondatott: a valóság kedvéért, ami akkor is valóság marad, ha történetesen nincs módunkban közölni többé. Soha nem voltam oly kevéssé lírai, mint magánéletemnek ebben a legszubjektívebb korában.
Őnagysága szobát vett ki a "Cosmopoliten Panzió"-ban a Nybro-gatanon. Tíz óra felé naponta bejött a kórházba, és késő délutánig ottmaradt. Tőle kérdezősködtem egyet-mást a városról, ahol éltem, s amiről kevesebbet tudtam, mint Tokióról. Ágyamból látni lehetett a büszke aranykupolás tornyot, mely óránként ünnepélyesen és zengzetesen dalolta az idő múlását. Ez volt minden összeköttetésem az idővel, mert piros zsebórám, aminek mutatóit úgyse láttam, elromlott, és az ember idegenben takarékos. Mint szakmabelit, őnagyságát különben szívesen fogadták az orvosok: már az első nap büszkén mesélte, hogy a tanár meghívta műtéteihez, és nagyon kedvesen magyarázott neki.
A rám váró műtétről az első nap senki se beszélt. Megérkezésem után, tompán és közömbösen, azt vártam, rögtön az asztalra fektetnek. Altatót kértem, és nem érdeklődtem. Másnap reggel hatig aludtam, akkor bejött két fehér sapkás sziszter, megmosdattak, és friss ágyat húztak alám, oly módon, hogy fölemeltek, s míg az egyik a levegőben tartott, a másik pedáns ügyességgel kicserélte a lepedőket. Egyik se tudott németül. Nyolcra bejött a kedves, karcsú Kerstin sziszter, üde szagot és mosolyt és reggelit: tojást, vajat és sajtot hozott. Jól beszél németül és angolul, tőle tudtam meg, hogy műtétről most szó sincs, engem éppen úgy meg fognak vizsgálni, mint akármilyen beteget, aki jelentkezik. Csodálkozásomra, hogy hiszen tökéletes és hibátlan diagnózist hoztam, megtudtam, hogy az itt csak formaság - udvariasan és tisztelettel átvesznek mindent, de a házi vizsgálat nem marad el. Tehát az is lehet, hogy meg se operálnak? - kérdem álmélkodva. Ha a tanár úr nem tartja szükségesnek, miért operálnak?
Reggeli után, amit nagy nehezen megettem, körülnéztem cellámban. Tiszta, nagyon egyszerű kis szoba. Csak ha szükségem van valamire, derül ki, hogy minden tárgy modern és praktikus. Az éjjeliszekrény négyfelé nyitható, a kerekeken járó ágyat fel lehet emelni, mögöttem a falon telefonhírmondó.
Tízre egy bentlakó német orvossal, vizitútján, benyit Söjkvist asszisztens úr, nagy örömmel fogadom, pompásan beszéli a nyelveket, egyébként is európai jelenség, humora van, és érti az allúziókat. Bejárta a világot, Pesten is volt már, mulatok, ahogy kimondja: "Márgitsziget" - a paprikás csirke tetszett neki, de a leveseket túl zsírosnak találta. Állapotomról kevés szó esik, inkább csak tréfálunk. Mintha csakugyan látogatásról volna szó. Szinte meglepődik, mikor rosszul leszek, és a lavór fölé hajolok. Na, mondja csaknem megbántottan, úgy látszik, rossz hatással vagyok önre, már megyek is.
Fröken Kerstin kitárja az ajtót. Nagy darab szolga jön, emelőt dug az ágyam alá, húzni kezdi. Az ágy kigurul a folyosóra, végigrobog a földszinten, beáll a liftbe, leszalad a pincébe. Végighúznak az alagsoron, az egyik szoba előtt letesznek. "Oogen", olvassa a szolga az ajtóról, robinzonjeleimre, amiben a német "Augen" szót ismerem föl. Kezdődnek hát elölről a vizsgálatok. Mint öreg, kiszolgált frontharcos, nagyot sóhajtok, tudom, hogy most ácsorogni, várni kell, aztán mereven ülni sokáig, figyelni a jeleket, tűrni a tükröket. A mellém tolt ágyban a már ismert világosszőke haj, sovány, intelligens vonású fiatalasszony. Látom, hogy újonc, drukkol, emelkedni próbál, szeretném megnyugtatni, de nem tudok svédül. A szobából internacionális hang, ez mindenütt egyforma: felcsukló gyereksírás, a kicsike biztosan megijedt a villogó tükörtől. Összenézünk betegtársammal, ránevetek, ő is elmosolyogja magát, legalábbis úgy érzem. Hozzászoktam, hogy rekonstruáljak minden fényjelet, kiegészítsem emlékeimből - kezdem megszokni ezt a furcsa háromnegyedhomályt, amiben élek, szinte már kellemes. A formákat elég jól látom még, képzeletem megtölti őket, mint festő az üres keretet. Hangból és mozdulatból következtetek rá, milyen lehet az arc, amivel szembekerülök. Környezetem néha csodálkozik, hogy én, aki színeket és árnyalatokat nem tudok már megkülönböztetni, észreveszek futó grimaszokat, amik ép szemnek elkerülik a figyelmét. Magam is csodálkozom, egyszer átvillan rajtam a jeges rémület, talán már meg is vakultam. Amit látni vélek még afféle álomszövedék csak, szavakból és hangokból építem vissza az eltűnt valóságot, mint ahogy az elalvás pillanatában használja fel lelkünk a becsukódó szem előtt ugráló phosphenákat, hogy élethez hasonló képeket állítson össze belőlük. Ott állok, valóság és képzelet küszöbén, s kezdem nem tudni, merről jöttem - testi szem és lelki szem összefolyik, s már nem biztos, melyik irányítja a másikat.
Ezeknek a föld alatti vizsgálótermeknek is inkább érzem, mint látom komor hangulatát. Cipelnek jobbra-balra, ültetnek furcsa székekbe, forognak a korongok, villog a tűzsugarú lámpa, kérdeznek és felelek. Itt aztán igazán "eset" vagyok csak, semmi más, ez a fiatal orvos nyilván soha még a nevem sem hallotta. Nem fűződik hozzám egyetlen képzet se. Se jó, se rossz. Viselkedésemen dől el, rokonszenvesnek tartson, vagy ellenszenvesnek. Igyekszem szabatos lenni, nem mondok egy szóval se többet, mint ami a tárgyra tartozik. Mégis meghökkenek, mikor kérdésemre, mit talált? csodálkozva néz rám - mi köze ehhez egy közönséges "eset"-nek? Kissé gúnyosan biztosít róla, hogy a leletbe pontosan bevezetett mindent, biccent, és a következő beteget kéri.
Dél van, mikor a kanyargós folyosókon át visszagurítanak. Istenem, húsz órája élek itt, jaj, mégis milyen megnyugtató, otthonos érzés, mikor felismerem szobám ajtaját! - otthon! de milyen viszonylagos fogalom ez! az odaragadt bacilus nyilván otthonának érzi a száguldó puskagolyót, mint ahogy otthonunknak érezzük az öreg földet. Nekem most ez a szoba az otthonom, távol, északon, amiből semmit se láttam, és kényelmetlenül igyekszem másra gondolni, ha eszembe jut, fogom-e látni egyáltalán?
Nem is az egész szoba, csak az ágy, nem is az ágy, csak az a vacok, amit párna és lepedő között kiástam magamnak, hogy kényelmesen tudjak feküdni, oldalt, ha jön az émelygés és szédülés. Asztalkám már meg van terítve. A tejszínnek mindig örülök, de ez a furcsa szürke dolog gyanús - no persze, puding. Puding ám, de halból és közepén az elmaradhatatlan lekvár. Hát ezt majd máskor.
Őnagysága csak háromra jön le, műtétet nézett végig, ami hat óráig tartott egyfolytában. Természetesen agyműtétet, ebben a kórházban nem is operálnak mást: az agysebészet négy világközpontjának egyike ez a stockholmi. Mint elítélt a SingSing siralomházban, mégis úgy érdeklődöm a "kolléga" esete felől, mint akinek semmi köze az egészhez, hiszen kegyelmi kérvényemet beadták... Tudákos szakkifejezéseket használok, olvasmányaimból. Ahelyett, hogy azt kérdezném, amit szűkölve és vinnyogva kérdez tőlem a tudatom küszöbe alatt, ott, valahol a daganat mögött meghúzódó, összenyomott, megfélemlített vacogó Élőlény: hogy ordított-e és igyekezett-e menekülni a tátott koponyájú vadállat, hogy csurgott-e a vér és a velő a nyitott agyból, hogy nyitott szájjal és fennakadt szemekkel elájult-e végre, hörögve, a kínpadra feszített áldozat - ehelyett úgy érdeklődöm, mintha egy precíziós fizikai kísérletről vagy órajavításról volna szó. Aha, igen, értem, értem, szóval az elülső agylebeny volt gyanús... a ventrikulográfia odamutat... húszéves lány? hm, elég fiatal. No és - megtalálta pontosan? Hát képzelje, mégse ott volt... ezer eset közül egyszer ha előfordul, hogy a végső lokalizálás tévesnek bizonyul. Úgy látszik, van egy ritka lehetőség, mikor a töltött agykamrák eltolódása kétféleképpen értelmezhető... Képzelje, kinyitja a burkot, és nincs semmi... az agyvelő sima és fehér... Ejha! no és Oliv... ? Egy arcizma se rándul, még csak a szájába se harapott, nincs az a sebész, aki ilyenkor el ne káromkodja magát... Zavartan fordultam el, ilyen pechem van, az első műtétnél, amit mutat nekem: a világhírű sebész tévedett... No és!... szóval, kiderült, hogy nincs is daganat? Dehogyisnem, várjon csak. A tanár pillanatig gondolkodik, aztán nyugodtan bevarrja a burkot, visszateszi a kivágott csontkorongot... Közben intézkedik... Beteget vigyék vissza a röntgenszobába, agykamrákat nem kell újra tölteni... még egy felvételt kérek, félóra múlva folytatjuk a műtétet. Elszörnyedek. Az istenért, tanár úr... félóra múlva? Bizony, most a halántékát kell kinyitnom, tudniillik most már bizonyos, hogy ott a daganat. De hát... nem lehetne holnap... vagy mikor ez a seb begyógyult?... Mosolyog. Kedves kollegina, tudnia kellene, hogy ha egyszer egy olyan agyvelőt, amiben daganat van, megbolygattunk, akkor már ki kell vennem a daganatot, különben... Ha rögtön nem találom meg, és nem távolítom el a baj okát, az a lány huszonnégy óra alatt halott... Nem vitatkozom tovább. Félóra múlva hozzák vissza a beteget, a tanár habozás nélkül belefog az újabb műtétbe. Tenyérnyi korongot vés ki a koponyából, a bal halántékon. Visszafojtott lélegzettel lestük, mi lesz... szentisten, ha itt se talál semmit... Ő teljesen nyugodt, mint aki kétszer nem tévedhet, csak egyszer. Elzárja, kihajtja a csonthártyát, elcsípi az összes ereket... belevág a dúrába, szétnyitja, belevilágít... Fölébe hajolunk. A sima, fehér agyvelőrészen, pontosan a kifaragott nyílás közepén óriási, kerek, vörös daganat, mélyen belesüppedve az agykéregbe... mint egy gránátalma...
- Szóval, mégis megtalálta.
- Azért tartott ilyen soká... A második műtét, amíg kiszedte, maga négy óra volt.
- A lány?
- Alszik. A tanár meg van győződve róla, hogy túléli... Most már én is.
Délutánra újabb vizsgálat volna, de kikönyörgöm, hogy holnapra halasszák. Ellenben a fürdőt nem lehet elkerülni, megint elcipelnek, ágyastul. A lécespadlójú fürdőszoba nem túl meleg. Két öblös fakád áll benne, mint nálunk a szőlőkben. Kövér, kedves néninek adnak át. Csak nem?... De igen, ő fürdet meg, már tépi is le rólam a köpenyt, belefektet a kádba, húzza rám a vizet, erőteljesen csutakolni kezd. Igaz. Svédországban vagyunk, ahol nem számít a meztelenség. Fürdetéshez asszonyok jobban értenek, ez a szempont valóban fontosabb, mint a konvencióké. Egy perc múlva behunyt szemekkel adom át magam, ahogy ötéves koromban tettem... még az is jólesik, hogy az erélyes nénike dörmög és haragszik, miközben a hajamat szappanozza, biztosan rosszul tartom szegény, zúgó fejem. Egyébként is folyton beszél, pedig tudja, hogy nem értek egy kukkot se.
Visszakerülök a szobámba, leveleket nyújtanak át. Az első postám, Pestről, ahol három nap óta már tudják, hogy ma itt leszek. Dénes mulatságosan tájékoztat az ottani dolgokról. A sorok között valami gyanús nekem, ahogy felolvassák - felolvastatom az őnagyságának adott tájékoztatást is. Diadalmasan állapítom meg a burkolt célzásokból, hogy az ügyvédi eljárásokat elhalasztották, de a biztosítótársaság nem tréfál: két elmaradt részletre hivatkozva, újabb orvosi vizsgálatot követel. Dénes majd elintézi, nem lesz semmi baj. (Illetve, baj lett ugyan, de nem velem - a biztosítótársasággal, ami pár hónap múlva felszámolt. Talán jobb lett volna, ha nálam biztosíttatja magát.)
Öt órakor nyílik az ajtó. Hárman lépnek be. A délelőttről már ismert kedves, elmés Söjkvist, egy fiatal szemész és egy magas, vállas, szőke hajú és szőke arcú, százszázalékosan északi férfi.
A tanár.