Közzététel dátuma: Feb 10, 2020 8:15:25 PM
Grand Hotel, Saltsjöbaden. Tíz napja üdülök itt, a parkra néző földszinti szobában. A hallon át a tengerpartra jutni, futó férfialak áll ott alacsony talapzatán és lent a vízen enyelgő najád. Vitorlák és motorcsónakok szeldelik a kora tavaszi hűvösséget, szemben az öböl kanyarulata, fönt, a hegyen a csillagvizsgáló kupolája.
Apró lázaktól eltekintve egész jól vagyok, csak hangulataimmal bírok nehezen. Olyan érzékeny lettem, mint egy csecsemő és olyan érzelmes, mint egy kis cseléd - úgy árad belőlem a részvét emberek és állatok és növények és minden élő és élettelen felé, ami élőt utánoz, mint az influenzás nátha. Idegeneket ért apró balszerencsék, amikről jelenlétemben beszélnek, váratlanul könnyeket buggyantanak szememből - tegnap este félre kellett fordulnom, olyan szánalmas tekintete volt egy kis porcelán kutyának, amit a szerencsegépen nyert valaki, a folyosón.
Ebéd előtt lejárok a Röden Stugan-(Vörös Kunyhó)ról elnevezett kis cukrászdába feketézni. A Fröken egymás után rakosgatja elém a kannát, tányért, ibriket, gépiesen mondogatom a kevés svéd szavak egyikét, amit tudok: "tak" (köszönöm). És tak és megint tak és tak-tak, míg rajta nem kapom magam, hogy úgy ketyegek, mint egy ébresztőóra. Szegényes társalgás, úgy érzem, muszáj valahogy felvennem az érintkezést ezzel a szőke Solveiggel, aki talán már fel is ismerte bennem az ő hazatért Peer Gyntjét, csak nem tudja közölni velem. Magyarázok kézzel-lábbal, angol és német szavak nyakát csavarom ki. Mutogatok az ablakra és a szívemre, jelezni akarom, milyen csodaszép a tavasz, a tenger, a jachtok és a hegyek. Fröken gondolkodik, "hjasszo!" mondja beszippantva a levegőt, egy csodálkozó, kurta kis sóhajjal, ahogy itt szokták - aztán a folyosó felé int, ahol egy kis ajtó fölé az a nem van kiírva, amihez tartozom. Dühösen fizetek, és édes anyanyelvemen végre kereken és folyékonyan fejezem ki véleményemet az esze tokjáról - ezúttal nem azzal a céllal, sőt isten mentsen tőle, hogy megértsen.
Este tizenegykor még egész világos van. Itt is, a városban is, ahol nyolctól kezdve azért ég a sok villany - soha ilyen gusztusos, tarka és takaros várost és ilyen tündéri ragyogását a zöldeknek és kékeknek és pirosnak. Autón jöttünk ki, előbb körülvittek egy kicsit a kertek közt és a csatornák mentén. Végre távlatból is láttam a városháza arany kupoláját, amit annyit néztem, sóváran, a kórház ablakán át - és láttam közelről békésen pihenni az urak palotáit és a munkások barátságos házait. Az egyik csatornán különösen megszerettem a kék és sárga vitorlákat, faragott szentekkel elöl: ezeket parasztok eszkábálják össze, fát hoznak le rajtuk, messziről a városba - a fát kirakják a partra, s ha kell, egész nyáron várnak türelmesen, míg akad rá vevő, ők maguk ott laknak a bárkán, sajtot esznek, és pálinkát isznak, nagyon csendesek és bizonyára nagyon boldogok. Igen, mindenki boldog itt, ezért járnak-kelnek és ülnek padokon és merengnek, áthajolva a korláton, a kék vizekbe, olyan nyugodtan. Eleinte azzal torkolom le magam, hogy ez is csak olyan káprázat, mint mindig, ha idegen nagyvárosban járok - csak azért olyan más, olyan valószínűtlen, olyan játékos, mert nem ebbe születtem bele - játékutcákon játékemberek járnak, főzőcskét esznek, és játékpénzzel fizetnek érte. De aztán eltűnődöm, s néhány telivér svéddel való beszélgetés után kezdem kevésbé viszonylagosnak érezni nyugalmukat. Ez a nép százhúsz esztendeje nem viselt háborút - megszokta, hogy a dolgok értékét annyira becsülje, amennyit a beléjük fektetett anyag ér, erőben és tartósságban -, a kőből épült ház ezer évre szól s a húsból és csontból épült test száz évre s nem addig, amíg bombának és tűzcsóvának tetszik. Természetes állapotnak tartják a boldogságot s a boldogtalanságot természetellenesnek.
Egy reggel ott sütkérezem a parton. Karcsú, szőke leány szaladgál izgatottam a közelemben, keres valakit, kérdezősködik. Egyszer csak megfordul, és szelesen felém fut. Felállok, bizonytalanul.
- Onkel! Onkel!
Sírva és nevetve esik a nyakamba, összecsókol. A hall ajtajában ekkor jelenik meg szürke porköpenyben egy őszülő hölgy. Az édesanyja. Huszonöt éve nem láttam Gizi nővéremet, hajszínén kívül keveset változott. A reggeli vonattal érkeztek Oslóból. Sógorom és druszám, a volt hajóskapitány, tréfás üdvözletét küldi, és hogy vigyázzak az ő kincseire, akik háromnapos látogatásra jöttek le hozzám.
Noémi most huszonegy éves.
A kései alkonyatban sokáig sétálgatunk újszülött unokahúgommal, a ligetben és a töltés szélén. Sajnos, egy szót se tud magyarul, édesanyja nem számított rá, hogy valaha szükség lehet arra. De német és angol dadogásomat lassan folyékonnyá élénkíti az ő mohó kíváncsisága.
Nini, kis norvég rokon, mit meséljek neked déli hazámról, hogy ábrándjaidra is vigyázzak, hisz annyit álmodoztál róla, Magyari Imre nótáit hallgatva, estefelé a rádióban?
Egyet-mást sorsunkról is beszéltek otthon és rólam is, akinek legutóbbi kalandját ismered, és nyomait még láthatod rajtam.
Nini, kis norvég rokon, azt kérdezed, boldog és büszke vagyok-e most, hogy újjászülettem, újra kezdhetem az életet a Kanaánban, ahol kincseimet összegyűjtöttem? Vagy talán megtörtnek és rokkantnak érzem magam, hajótöröttnek, akit egy irgalmas hullám partra vetett, megajándékozva őt a maradék élet alamizsnájával?
Akár így volna, akár úgy, köszönöm a részvéted, kicsi Nini. Mert egy kicsit így is megérdemlem és egy kicsit úgy is. Ha elszánt volnék és bizakodó, nem volnék boldog, hidd el - de ne hidd azt se, hogy boldogtalanná tenne a tudat, ha hajótörött vagyok.
Meglehet - de nem attól, ami most Stockholmban történt velem. Valamivel régebben esett meg velem és velünk...
Csodálkozol... Igen, mindketten csodálkozunk. Te a nyugalmamon, hogy hajótöröttnek nevezem magam éppen most, mikor megmenekültem... viszont mégsem átkozom sorsomat, körültekintve a kopár szigeten, amiről máris láthatom, hogy számomra lakatlan és elhagyatott... Én pedig... én pedig azon... miről is van szó?... bocsáss meg, hadd szedem össze gondolataimat... egy kicsit szórakozott vagyok, érhető, ugye, alaposan összeráztak ezek a szigorú hullámbácsik.
Aha, tudom már. Te elképzelted, kedves kis Nini, te látni vélted a büszke hajót, ahogy dagadó vitorláival szeli a felhők szövetét, láttad a hajóorr smaragd színű szentjének körvonalait. S hallottál róla, hogy bukdácsol, kínlódik a kitörő viharban, hogy szalad zátonyra, hogy süllyed árbocrúdja a láthatáron... Nos hát igen. Ez a hajó a mi hajónk volt, az én hajóm volt, s azt sem tagadom, sok drágasággal megrakottan futott célja felé. Hol is volt a cél, minő Jóreménység fokán? Úgy volt bizony, hogy sok aranyra és gyémántra cserélik be az értékes holmit, drága terűt, amivel boldog és hetyke kereskedő, útnak eredtem ezen a hajón, magam kormányosa, magam kapitánya.
Ennek bizony vége, kis rokon, sok szép holminak, színes kristályüvegnek, gomboknak és kösöntyűknek, illatos rózsaolajnak, ezer tarka csecsebecsének és csereberének, ami gazdaggá tett volna, ha elérjük Afrikát... Merőben úgy fest, hogy alaposan vége - azonkívül, igazad van, ez a sziget számomra csakugyan...
S hogy mégis ilyen derűs és mosolygós vagyok? Látod, kis Nini, ennek az az oka, hogy ahonnan elindult a hajó, a föld, vagy ha úgy tetszik, egész világrész, amiről tikkadt szomjúsággal álmodozol itt a sziklafalon, már régen nem volt Kanaán, aminek vélnéd... Pedig sok millió ember él ott, gazdagok és szegények s a drága szép természet, erdők és mezők, hegyek és völgyek bőven ontották kincseiket... És mégis... és már régebben... s talán nemcsak én... éreztük, hogy ez a hajó nem biztonságosabb, a mélyében morajló tűztengeren lebegve, mint maga a tűztenger... s hogy nyugtalanító ajándék minden pillanat, amit ott élek, bőségben és drágaságban is az volna... Tudod, mit mondok?... Ha nem is tudatosan, lelkem mélyén jól éreztem már odaát (s talán azért bíztam magamat a habokra), hogy egy óriási Robinson-szigeten élünk mindannyian. Mindannyian, külön-külön, elhagyatva és egyedül, s hogy nem arról van szó, vajon eléri majd megrakott hajóm a vágyak partjait, hanem arról, lesz-e kegyes a tenger kidobni az elsüllyedt hajóról egy deszkaszálat, amiben megkapaszkodhatunk? Mert tengerrengés volt odaát, a szárazföldön, tengerhajózók népének leánya, kis Nini, ha nem is vette észre mindenki - a nagy becsvágyak hajója régen elsüllyedt, s akik azt hitték, hogy még mindig a víz színén szalad ez a hajó, halottak voltak már régen, üveges szemükben balga gőggel üldögélvén a bársonypamlagon, lent a tenger fenekén. De látod, én nem haltam meg, a roncs kidobott magából, és jól sejtettem, hogy ami ezután jön, nem a legtöbbnek elérése, hanem a legkevesebbnek kivárása, amivel újra kezdhetem az életet. S úgy jártam a világban máris, ahogy Robinson szigetén illik járni a hajótöröttnek, ahová kidobta a közönyös hullám, amikor elsüllyedt alatta a Megértés, amit lelkes, Istentől küldött építők ácsoltak számára, valamikor, a múlt század közepén s még régebben, egy ember, akinek már az apja is ács volt. És ajándéknak vettem minden lomot és szemetet, amit a háborgó vizek tetején leltem, hulladékát a büszke hajóknak. S megszoktam mindenben meglátni az alamizsnaértéket s feledni azt, ami hiányzik - értékelni a minimumot a maximummal szemben - elfogadni adósomtól ezredrészét annak, amivel tartozott, lemondani a többiről - megelégedni vele, ha hitelezőm csak egy font húst kért a testemből, csak egy bőrt nyúzott le rólam, könnyelmű adósságom fejében.
Felháborodni sors igaztalanságán, ember igaztalanságán - ugyan, kis Nini! Nincs ennek helye Robinson szigetén! Elárult a barát, megcsalt a bajtárs, kifosztott a kalmár? Ugyanakkor, látod karjába ölelt az ismeretlen, megmentett az idegen, visszaadta legfőbb gúnyámat, a bőrömet, akire rábíztam! Elvitte álmomban ruhám és kalapom a Gangstervédő Üzem KFT., mert úgy tetszett neki? Ugyanakkor fejbe is vághatott volna, mégse tette, sőt tűrte, hogy vágják csontjaimat, nem azért, hogy enyvet főzzön belőle a Spódium gyár, hanem azért, hogy kicsalogassák alóla az önmagamra támadó, testemben lakozó ellenséget.
Odanézz... mi az ott a fövényen?... ó, földöntúli boldogság!... ó, tündérálom!... heuréka!... egy lyukas kanál, bizonyára az elsüllyedt hajóról való. Engedj el, hadd rohanok - ezzel a kanállal kikaparom, kiásom a sziklát, és kunyhót építek rá, hallod-e? mához egy évre palotám lesz ezen a lakatlan szigeten.
Emlékszel, kis Nini, Caesar mondására, Egyiptom földjén?
Aki nem remélt semmit, nem eshetik kétségbe soha.
Régóta nem remélek én sokat. Köszönöm magyar barátaimnak, hogy nem hagytak elveszni - köszönöm aggodalmait mindenkinek, aki aggódott értem -, köszönöm idegenek imáját - köszönöm, kis rokon, hogy türelmesen hallgatsz, pedig látom már, észrevetted, hogy a fiú, akit bemutattam délelőtt, percek óta kerülget bennünket - köszönöm Olivecronának hátralevő éveimet. És köszönöm az olvasónak kegyes és szíves figyelmét.
*
Göteborgban este fél hétkor hajóztunk be a Britanniára, hogy Londonon keresztül igyekezzünk hazafelé. Szélesen tárul ki előttem a láthatár. Ez lesz, negyvenhét éves koromban, első tengeri utam.