Név-etimológia

és élő beszéddé változott egészen.Én pedig hangjára, érthető szavára,álmomból felkeltem;felvettem, csókoltam, olvastam,benne azt írták meg,mit az én szívembe egykoron felírtak.”(Gyöngyhimnusz)

Néhány névtani tétel

Az emberek nagyobb száma még nem váltja ki törvényszerű kényszerűséggel a vezetékneveket. Ezt igazolja, hogy pl.: Mohácsnál, Szigetvár és Eger ostromakor százezernél több török állt szemben sokkal kevesebb, illetőleg maroknyi magyarral, és mégis a magyarok táborában mindenkinek volt vezetékneve, míg a törökben egynek sem. A vezeték/családi név kialakulásának okáról többféle magyarázat van. Legvalószínűbb, hogy nem a helybeli közösségnek volt szüksége elsősorban a megkülönböztetésre, a nyilvántartás világosságára, áttekinthetőségére, hanem a dica-jegyzéket készítő adóhivatalnokoknak, az „írnokoknak”. A rovatszedők érdeke volt, hogy a nevek lehetőleg ne változzanak, a jobbágyok röghözkötése pedig végleg megszilárdította a vezeték/családneveket.

Családneveket először Olaszországban találunk a IX-X. században, majd Franciaországban és később Németországban is elterjednek és pedig mindenütt előbb a felső majd a középrétegekben, és csak aránylag későn a nép között. (A közrendűek között a név elsődleges alakja sosem a leírt volt, hanem a *kiejtett*. Az ejtésmód öröklődött, ill. változott meg, ha megváltozott.) A családnév-adás szokását a nemesség előkelőbb rétegeitől átveszik az alsóbbak, a németségtől a városi polgárság egyéb származású tagjai. Legkésőbb ér el a városi társadalom mélyen fekvő rétegeihez és a közlekedési útvonalaktól távol eső apró falu lakóihoz, vagyis az egész rendszer kialakulása: fokozatos. Ez a nyugati művelődési hatás még a XV. század előtt eléri Csehországot, majd ezt követően Magyar- és Lengyelországot is (bár megjegyzendő: a magyar gyökereket jelentő ragadványnév-, a dictus-rendszer jóval korábbi, késő-Árpád kori keletkezésű.). [11]

A családi név rendszer fokozatosan szilárdult meg, eleinte a nevek még változhattak, cserélődhettek is, nem volt konstans alakjuk, a bennük lévő rokon értelmű képzők felcserélődhettek, elvonódhattak, ill. – különösen a szláv névképzésben - további, az értelmet nem befolyásoló személynévképzőkkel bővülhettek. A szláv nyelvek egyébként nagyon kedvelik a képzőhalmozást (a képzőhalmozás elvileg a magyarra is igaz, de nem a személyneveknél). Míg régen az egy vezetéknevűek általában, a legtöbb esetben egy őstől való leszármazottak voltak, addig ma már az egy vezetéknevűek a legtöbb esetben nem egy őstől származnak. A családnév jellemzője, hogy apáról fiúra öröklődik, s mint ilyen, állandó, megszakítás nélküli név. Épp ezért mindenkinek a legsajátabb tulajdona. A vezetéknév minden lehetséges világban megkülönböztetheti az egyént másoktól, noha ez az egyén minden lehetséges világban nem is létezik, vagy különböző lehetséges világokban más és más kategóriába sorolható be.[12]

A név gyakorisága Csehországban

(Ez egy egyszerű lekérdezés eredménye. Természetesen sokszoros (!) halmozódásokat tartalmaz, de feltételezhetjük, hogy a halmozódások mértéke területekként nem mutat jelentős eltérést. Vagyis tendenciák jelzésére egy ilyen lekérdezés még alkalmas.)

A „Krpalek”-név a cseh nyelvű Google-ban kb húszezer találatot ad és ezek a találatok – talán csak a Szlovákia felé eső Zlín-i kerület kivételével - lényegében hasonló mértékben lefedik a morva kerületeket, ill. áthúzódnak Dél-Csehország-i területekre. A többi cseh kerületekben és a fővárosban lényegesen alacsonyabb az előfordulás gyakorisága, ami azt jelzi, hogy tőrőlmetszett morva névről van szó. Érdekes, hogy a legmagasabb előfordulási arányt mégsem morva, hanem cseh területen, a Dél-Csehország-i kerületben (Jihočeský kraj) lehet tapasztalni. A kerületek határai egyébként sem esnek egybe a tartományi határokkal. A Dél-Csehországi kerület egy része pld. (kb. a Jindrichuv Hradec járás) még a történelmi Morva Őrgrófság-hoz tarozott.

[1] G. K. Giannakis szerint a különböző népek korai szóbeli irodalmában, elsősorban a görög és az indo-iráni epikában, olyan egymással megegyező költői formulák léteznek, amelyekről nem bizonyítható, hogy kölcsönzéssel kerültek volna be egy mindenkori másik hagyományba, következésképp a nyelvi és az etimológiai rekonstruálások módszereivel és eljárásához hasonlóan a közös eredetüket feltételezik, illetve igazolják. Az eredet legvalószínűbben az alapnyelvi korra tehető. A formulák egyúttal ideológiát közvetítenek, amelynek a fényében későbbi fejlemények, mint pl. az expanzió, érthetőbbekké válnak. Az ilyen elemekre Ginnakis metaforikusan a „kapszula”, terminusként pedig a „logo” szót használja.

[2] Lássuk, hogyan interpretálja a korai mágikus gondolkodást a jeles tudománytörténész, John Barrow (hosszabb tartalmi idézet A fizika világképe c. művéből):

Kezdettől fogva megvolt a természet egységességébe meg az ok és okozat egymást követő voltába vetett hit. E szavaknak ismerős, újkori csengése van, de e fogalmak nem tudományos kísérletek, hanem varázslat gyakorlása során alakultak ki. S ez elsőre különösnek tetszik: Ha a varázslat a középponti hit, akkor ugye abban kell hinni, hogy bármi megtörténhet? Ám ez nem szükségszerűen igaz. Az esőtánc esőt hoz, a termékenység istenének bemutatott áldozat bőséges termést, a háború istenének ünneplése pedig győzelmet az ellenség felett. Az ilyen egyszerű képleteken valódi, noha rossz helyre irányzott hit süt át, egy rendezett és előrelátható világ eszméjébe vetett hit, ahol bizonyos cselekedetek kivétel nélkül bizonyos tényleges hatásokat váltanak ki. Az efféle mítoszteremtő kultúrákban teljes determinizmus uralkodott. Semmi sem történt ok és cél nélkül; mindennek megvolt az értelmezése. A véletlen fogalma fel sem merülhetett.

Mivel úgy látszott, hogy a személyes és a szubjektív nem különül el a természet dolgaitól, minden eseményt valami vagy valaki szándékos tettének tulajdonítottak: például a jó és rossz ellentétes erői közti összeütközések kimenetelének. a hajdani elme mindent egyetlen nagy szövevénnyé szőve látott, melyet egy történet fejezett ki. Ahelyett, hogy az érzékelhető eseményeket elemezték volna, inkább a teljes egészbe igyekeztek megnyugtató módon beilleszteni őket. Ez a tevékenység az előfutára annak, amit mi absztrakt gondolkodásnak nevezünk: jelek és szimbólumok kezelése ellentmondásmentes, logikus módon, bizonyos szabályok szerint.

Úgy látszik, hogy ezek a korai törzsi kultúrák egy másik típusú feltételezést is osztottak, amit mi nem: azt az elképzelést, hogy azok a dolgok, amelyek egy alkalommal megérintették egymást, a későbbiekben valamiféle eleven kapcsolatban maradnak egymással. Ez a nézet természetes, ha valaki egy, egymással harcban álló szellemekkel benépesített világban hisz. Ha találkozunk valakivel, nem őrizünk-e meg valamilyen benyomást a találkozásból? Benyomásunk pedig befolyásolja későbbi gondolatainkat és viselkedésünket. Következésképp, nem természetes-e abban hinni, hogy tárgyak, sőt emberek is irányíthatók olyan dolgok segítségével, amelyek vagy hasonlítanak rájuk, vagy korábban „testi" kapcsolatban álltak velük? Ezeket a tárgyakat nem ama személy jelképének tekintették, akitől elvették őket: maguk voltak az a személy.

A legutolsó, meglehetősen általános feltételezés a világról, amelyet fel kell ismernünk, az a hit volt, hogy a dolgok megnevezése a megnevezőt hatalommal ruházza fel e dolgok felett. A névnek az elnevezettel való ilyetén összekapcsolása talán abból a gyakorlatból eredt, hogy a szülők gyermekeiket születésükkor elnevezik, majd saját útjuk követésére nevelik fel őket, ilyképpen a szülők és gyermekek közös testi és jellemvonásai annak a hitnek adtak tápot, hogy a születés utáni névadás különleges kapcsolatot teremt közöttük. Másfelől ugyanilyen hihető az is, hogy a szülői névadás szokása a névadónak az elnevezett feletti hatalmába vetett, még kezdetlegesebb hiedelmek következménye. Sohasem fogjuk megtudni.

Ezek az elmélkedések csupán azért érdekesek, mert az újkori kísérleti tudományok egyik előfutára a varázslás volt, de olyan hiedelemből eredt, amely az újkori tudomány számára idegen - abból ugyanis, hogy a természet természetes menetét valahogyan meg kell változtatni vagy el kell torzítani ahhoz, hogy felette vagy más személyek felett hatalomhoz juthassunk. A varázslás ősi gyakorlata hallgatólagosan elismerte, hogy a világ természetes rendjét általunk „törvényeknek" nevezett dolgok irányítják, hiszen állandóan ezek megfordításán fáradozott. Meg kellett idéznie a gonosz szellemet, hogy szembeállítsa a jóval. Ezt abban a tényben is tükröződni látjuk, hogy oly sok okkult praktika hangsúlyozza a természetes rend visszafordítását.

[3] Amennyiben az ilyen „időkapszula” rekonstruálására ma vállalkozna valaki, minden valószínűség szerint a kinyilatkoztatások, és az üdvtörténet témaköréből indulna ki (vagyis, hogy kinyilatkoztatáshoz kapcsolódó üzenetek lenne a tartalom). Szvsz az „időkapszula” szellemi tartalmának sejthető dimenziója inkább az akcionális tetthez, „A cselekvéshez” állhat közel, mintsem vallási jelenségekhez, bár azoktól sem áll túl távol. Hiszen ne feledjük, hogy a mágia eredeti értelme a valóság átalakítása, tehát cselekvés volt, a rítusok, jelképes szertartások talán inkább nevezhetők beavatásnak, vagy mai nyelvezettel szimbolikus dolgok megélésének, és így tovább. Egy szimbolikus szertartásnak miért is kellene kinyilatkoztatás, nem beszélve a profán rítusokról, karneválról, melyek pont hogy kifigurázzák azt. Hasonló a helyzet a hosszú történelmi korokon keresztül oly meghatározó képes beszéddel, a jelképeken keresztül történő közléssel, mely szintén tartalmazhatott valamit az eredeti szimbólumokból, de mára bibliás stílusnak hat.

[4] A Kali Yuga kezdete a Védák szerint: Kr.e. 3102.

[5] Siva a világ lelki tanítómestere, mentes a gyűlölködéstől, mindig békés, elégedett önmagában. Ő a démonok legyőzője, és ő a rítusok és a társadalmi gátak lerombolója, aki megtanítja a szent szövegeket az alacsony születésű embereknek (sudrák). A mi fogalmaink szerint nagyjából tehát a plebs, a demokrácia, a nyilvánosság hatalma lehetne párhuzamba hozható idoljával, egyben a népharag, a csőcselék is másik oldalról. Ő az állatok királya is.

Vannak elméletek a Védák ennél is korábbi keletkezésére is, de a korábbi időszakokban más civilizációk is voltak Indiában.

Kr.e. 2500 körül érte el fejlődésének csúcspontját a titokzatos Indus-völgyi kultúra, amelyben legalább 6 nagy szárazföldi város volt (Harappa, Mohenjodaro, Lothal, Csanhudaro, stb.), 30 ezres lakossággal.

A víz alatti város, Tamil Nadu államban, a nagapattinami parton, Poompuhar közelében található. Tamil Nadu állam Ceylon szigetével (Sri Lankával) szemközt fekszik, India délkeleti részén. - A hindu hiedelem szerint Csidambaram (Tamil Nadu, Dél-India) az univerzum közepe (köldöke). Ez az a szent hely az egész teremtett világban, ahol Shiva, lábait táncmozdulatba formálva, pörgésével elindította a kozmosz megteremtését. A part mentén ezen a helyen több lelet is előkerült, amelyeknek keletkezését. Kr. e. 7595-re teszik.

[6] A Védák keletkezésének dátumáról és a nem születési, védikus árja tudatról itt leírtak támaszkodnak Devamrita Swami: Searching for Vedic India c. írására (magyarul megtalálható: Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola).

[7] Bhaktivinóda Thákura: Dzsaiva-dharma c. regényének címét kicsit „nyugatosan” fordíthatjuk „A lélek történeté”-nek, kevésbé nyugatiasan „Az élőlények örökreszóló kötelességé”-nek. A regényszerű műben hangzik el egy párbeszédben a meghatározás. A művelt és szerény Vradzsanátha egy kérdésére válaszol így Gopála-guru Gászvámi. (A guru mondatából a dőlt betűs kiemelés tőlem.)

[8] Szatém nyelvek: A kb. 150 indo-európai nyelv két csoportra oszlik (tbk) a szókezdő k-, g-, kw-, gw- hangok kiejtésének nyelvtörténeti alakulása alapján. Kentum (nyugati) és szatem (keleti) nyelvekről beszélünk, aszerint, hogy a „száz" szó megfelelőjének kezdőbetűjét torok- vagy réshanggal ejtik-e ki (megközelíthető úgy is, hogy előlképzett k - amilyent például a magyarban a ki, ke szótagokban ejtünk - megmaradt k-nak, vagy az réshanggá, sz, vagy s, c,cs,dzs-vé fejlődött). Így a kentum típusú nyelvek csoportját az itáliai, görög, kelta, germán, hettita nyelvek alkotják, a szatemét pedig az indo-iráni, örmény és a balti–szláv nyelvek. (Az albán jelenti az átmenetet, a német szókezdő h pedig ebből a szempontból kései fejlemény.)

[9] A Kr.u. 6. szd-ban élt bizánci Prokopiosz írja ezt a kárpáti szlávokról. A szláv mitológiával kapcsolatosak részint Dr Klier Jenő: A szláv hitrege c. munkáján alapulnak, amelyből még megadom a szlávok „kútfők szerinti” elnevezéseit. Antok, szlavénok, vinidák, venetik, vendek, szklabének.

[10] A szlengről itt leírtak alapvetően Kis Tamás megállapításaira épülnek (Nyelvi unverzálé és szleng 2006, de tudomásom szerint ide tartozik a kitűnően megírt Wikipédia-féle szleng szócikk is), aki egyben a Rabelais-ra és Bahtyin-ra alapozó érdekes karnevál-elmélet egyik fő képviselője. Érdemes átnézni (bár nem rövid) Jelisztratov, Vlagyimir: Szleng és kultúra c. írását (magyarul:1998); ő a szlenget a zsargonnal együtt tárgyalja, ami figyelemre méltó perspektíva.((Ha összeállításunkban előfordulna: hermetika, alkimista, hermopoétikus, stb.kifejezés, akkor az, minden bizonnyal az utóbbi szerzőtől lenne idézve…))

[11] Névelméleti fejtegetésünkhöz merítettünk Kékesi Nikoletta Viktória: Alsópetény személynevei c. írásából. Ő idézi a török egynevűséget Mikesy Sándor-tól. Figyelmet érdemel, hogy az egész mai értelemben vett családi név rendszer Magyarország-i kialakulását is egyes kutatók előbbre teszik, pld.: Hajdú Mihály a XIII. szd.-ra, azzal együtt, hogy az oklevélírási gyakorlatban a neveket latinra fordították.

[12] Utalás arra az elméletre, hogy egy személy és egy dolog akkor is megtartja nevét, ha egy másik, lehetséges világba lép, minden létezik, aminek egyszer neve van és minden ugyanúgy létezikminden lehetséges világban – Saul Kripke konnotációs elmélet. A nevek kérdése a nyelvfilozófia, a modern nyelvészeti szemantika egyik központi kérdése, amely súlyos ismeretelméleti és lételméleti kérdésekre próbál választ adni. Szerény kereteink között még címszavakban sem érdemes felsorolni a számtalan magyarázó elméletet. (De mindenképpen meglepő a sok egymást kizáró irány - lehet, hogy tanácstalan a tudomány?)