Harmadik út

György Lajos: Mi is az a harmadik út?

Németh László 1943. augusztus 25-én, a balatonszárszói összejövetelen a magyarság gyarmati sorsáról tartott előadást. A vita során a következőket mondta a harmadik útról: "Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lennie. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most feláll valaki és azt kérdezi: nem lehetne Új-Guinea a pápuáké? Ez a harmadik oldal".

1994-ben már mindenkinek nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar politikai pártoknak nincs jövőképük. Egyetlen utat láttak maguk előtt: az Európai Közösség, a piactársada1om útját. Egy harmadik útról már szinte senki sem beszélt, pedig annak a lehetőségéről néhány évvel korábban többen meg voltak győződve.

1988—1990-ben Czakó Gábor még ezt az utat javasolta: "a nyers kapitalizmus elszabadítása előtt szemügyre kéne venni, adódhatnak-e előnyök elmaradottságunkból?" Vagy: "Ha a magyar társadalomnak sikerülne illő helyére visszaállítani a tudást és az erkölcsöt, gazdaságunk hamarosan elérne akár valami századfordulós kapitalizmus-szintet is. De onnan hová? A korlátlan növekedés zsákutcájába? Ahonnan kifelé igyekeznek azok, akik a kor idejét élik, és keresik azt az utat, amelyen nemcsak a gazdasági élet, de a Föld élete is megőrizhető?"

1990 januárjában J. K. Galbraith túl egyszerűsítőnek találta azt a nézetet, hogy a világ kétsarkú: kapitalista vagy kommunista, bár Keleten és Nyugaton egyaránt fontosnak vélik, hogy teljes legyen a kapitalizmusba való átmenet.

A kapitalista rendszer azonban — fejtegette Galbraith — azért tudott fennmaradni, mert a jóléti állam enyhítette az eredeti kapitalizmus bajait és kegyetlenségét. "Amit a kelet-európai országok a szocializmus vagy kommunizmus alternatívájának látnak, az nem a kapitalizmus. Ha az a klasszikus alakú kapitalizmus volna, egy pillanatra sem szeretnének cserélni. Az általuk óhajtott vagylagos lehetőség a korszerű állam, a kormány nélkülözhetetlen lágyító, állandósító szerepével." A kapitalizmus az ősi, eredeti alakját nem tudta volna túlélni állami beavatkozás nélkül, és nem lehet az Adam Smith-féle szabad piachoz visszatérni. Azt "Nyugaton sem tűrnénk el, azt nem tudnánk túlélni. (...) Nem igaz, hogy átmeneti megrázkódtatás és nehézségek után azonnali gazdasági javulás fog bekövetkezni. Ez szinte teológiai gondolkodás: hogy az önsanyargatás vezet a jobbá váláshoz. Jelenleg Kelet-Európában a szabadságot üdvözlik. Tragikus volna, ha ez elfogadhatatlan gazdasági nélkülözésekkel társulna. Ha kelet-európai tanácsadó volnék, a kevésbé fontos fogyasztási javak és szolgáltatások piaci szabályozását ösztönözném, de óvatos és fokozatos lennék az alapvető élelmiszerek, a lakbérek és az egészségügyi szolgáltatások szabad piacra bocsátását illetően. Ez esetben azonnal jelentkeznének a bajok, a szenvedés."

Rabár Ferenc a pénzügyminiszteri székből való távozása (leváltása) után egy nemzetközi összejövetelen előremutatóan tekintett vissza tevékenységére: "A piac az egész nyugati társadalom alapelve. Ez a leghatékonyabb eszköz a források rövid távú elosztására, de vak a méltányosság és igazságosság iránt. A piac sose tudja megoldani a világ mezőgazdaságának gondjait, a piac maga okozza az éhség és a bőség gondjait. Különös dolog olyan korban élni, melyben azt mondják, hogy a piac «győzött», amikor tudjuk, hogy a piac semmit sem old meg. Kelet-Európában az a veszély fenyeget, hogy visszajönnek a piac régi hiányosságai is.

Tudom mindezeket, és mégis, amikor abban a helyzetben voltam, hogy végre akartam hajtani eszméimet, akkor ott találtam magam egy rendszerbe ágyazva. Ebben a helyzetben a pillanat szükségszerűségének logikája miatt, bár keynesiánus vagyok, monetaristaként kellett viselkednem. Bár azt gondoltam, hogy az igazságosság fontos, végletesen konzervatívnak kellett lennem. Bár a bolygóval törődtem, a helyi dolgokért kellett cselekednem. Meg akartam szüntetni az éhezést, ehelyett azon fáradoztam, hogy a magyar mezőgazdaság minél versenyképesebb legyen. Egy erős újraelosztás mellett voltam, s a legkisebbre kellett csökkentenem az újraelosztást a szabad piac nevében. Mindnyájan, tudatosan vagy nem, a rendszerek rabjai vagyunk. Nem vagyunk képesek rá, hogy függetlenül cselekedjünk, kivéve, ha úgy változtatjuk meg a rendszert, hogy az olyan tetteket kényszerítsen ki, amelyeket valóban akarunk."

Hasonlóan vélekedett a rendszer csapdáiról, a növekedés zsákutcájáról, csak éppen a túlsó partról Noam Chomsky 1993-ban: "Azt gondolom, hogy a kilátások igen komorak Kelet-Európa számára. Nyugatnak megvan a terve — nagy részét át akarják alakítani a harmadik világ új, könnyen kizsákmányolható részévé. Sok tekintetben Kelet-Európa sokkal vonzóbb a befektetők számára, mint Latin-Amerika. Az egyik ok, hogy itt a lakosság fehér bőrű és kék szemű, s ezért könnyebb kapcsolatot teremteni azoknak a beruházóknak, akik mélyen rasszista társadalmakból, az Egyesült Államokból vagy Nyugat-Európából származnak. Jelentős továbbá, hogy Kelet-Európában jobb az egészségügyi helyzet és jobban képzettek az emberek, mint Latin-Amerikában, amely néhány gazdag és kivételezett területtől eltekintve, súlyos helyzetben van". A Világbank útja azt sugallja minden segélyezettnek: "ti fejletlenek vagyok, segítségre szorultok, nélkülünk éhen haltok, sőt mi több, farmernadrágotok és kokakólátok sem lesz!"

A növekedés kérdését rendszerint nagyon leegyszerűsítik. Kiss Károly fejti ki, hogy nem mindegy, miből adódik. Szerinte a lakásépítés, a közüzemi szolgáltatások, a pihenéssel, sporttal, kultúrával, informatikával kapcsolatos szolgáltatások területén van szükség növekedésre. (Utóbb kiderült: növekedhet a nemzeti össztermék, s az kizárólag a külföldi beruházók zsebébe vándorol.)

A történelem folyamán minden nagy birodalom összeomlott. Nyilvánvaló módon a jelenlegi pénzbirodalom sorsa is ez lesz, az egész világot gyarmatosító egységes világgazdasági rendszer széjjel fog esni. Fennmaradhatunk-e és hogyan, a fölbomlás és a már jelen lévő ökológiai katasztrófa kiteljesedésének idején? Az a dolgunk, hogy előre felkészüljünk rá.

A jövő a kis területi egységek önállósodása felé mutat. Minden nemzetnek, nekünk is meg kell őriznünk a nemzeti azonosságtudatunkat, a kultúránkat, az anyanyelvünket, s azon belül a tájegységek sajátos hagyományait, szokásait. A lehető legnagyobb mértékig törekedni kell a kis egységek önálló termelésére, a helyi mezőgazdaság, ipar, kereskedelem és hitelrendszer fejlesztésére, meg kell akadályozni azok leépítését. Ezért sem adhatjuk föl a földrajzi és kulturális hagyományokból folyó termelési módunkat, terményeinket, növény- és állatfajainkat, vendéglátási szokásainkat, nemzeti azonosságunkat. Fontosak a helyi tejüzemek, vágóhídak, füstölők, pékségek, sörfőzdék vagy a helyi energiatermelés. A helyi lehetőségek fejlesztése sokkal több munkaalkalmat teremt, mint például egy nemzetek fölötti vállalat automatizált kocsi-összeszerelő részlege. A helyi fejlesztésnek együtt kell járnia a központosítás csökkentésével, a jobban érvényesülő részvételi demokráciával, nemzeti kultúránk megőrzésével.

A részvételi demokráciát a következőképp látja Lewis Mumford: "...a demokrácia természetszerűleg olyan kis közösségekben és csoportokban működik a legjobban, ahol az emberek úton-útfélen találkozhatnak, egyenlő felekként szabadon tárgyalnak és személyes ismeretségben állnak egymással: ez minden tekintetben ellentéte a tömeges szövetkezés, a tömegkommunikáció és a tömegszervezet anonim, elszegényedett és nagyrészt láthatatlan formáinak. De mihelyt nagy tömegekről van szó, a demokrácia vagy aláveti magát egy külső irányításnak és központi vezetésnek, vagy arra a nehéz feladatra kényszerül, hogy hatalmát átadja, delegáljon valamiféle kooperatív szervezetnek."

A harmadik világ tönkretételében igen nagy szerepe volt annak, hogy a táj és éghajlat jellegének megfelelő ősi termelési módokat és eljárásokat idegen nyomásra monokultúrákkal cserélték fel, s a biológiai-kulturális sokféleségük elveszítése fő oka volt elszegényedésüknek, eladósodásuknak, éhezésüknek. Ebből az a tanulság, hogy nem másoknak kell kijelölni helyünket a világban, azt magunknak kell biztosítanunk. Minél inkább elfogadjuk a ránk erőltetett, tőlünk idegen gazdasági, termelési szokásokat, módokat, feladatokat, annál inkább kiszolgáltatottak leszünk, annál inkább biztosítjuk gyarmati helyzetünket. Egy nemzeti egyetértésen és összefogáson alapuló ökologikus lét csak egy jól megfogalmazott harmadik út fölvázolása és követése révén valósulhat meg.

Kevesen törekednek erre. Fentebb Czakó Gábort idéztem, aki 1995-ben a tapasztalatok hatására már keményebben fogalmazott: "Az Antall-Boross-Horn kormányzat abban egy, hogy az áldozatnak szánt harmadik világból a világgyilkosok közé szeretné bevinni az országot. Nemes terv. Szívmelengető és népszerű: Ugyan ki nézi, hogy ezen az úton előbb-utóbb mindenki áldozattá lesz? Az igazi kérdés: van-e harmadik út? Esetleg csakis harmadik út létezik? Bizonyos, hogy az a tehetségében és szorgalmában bízó nép találhat rá, amelyik elég bátor megkeresni."

Sokan keresik ezt az utat. A nemzetek feletti vállalatok mindent elkövetnek annak érdekében, hogy mielőtt rátalálunk a harmadik útra, hosszú időre megszilárdítsák a pénzhatalmat. Ezt a folyamatot nevezik globalizációnak. 1998 áprilisában akarták megkoronázni művüket, s a korábbi szerződések (GATT, WTO, NAFTA stb.) betetőzésére aláíratni a Sokoldalú Beruházási Egyezményt (Multilateral Agreement on Investment, MAI). (Feiler 1997, György 1998).

Az egyezményt titokban készítették elő, a parlamentek sem tudtak róla. A célja biztosítani a külföldi cégek legalább egyenlő elbírálását a hitelek és adózási kedvezmények tekintetében és ezzel megteremteni a külföldi beruházók biztonságát, meggátolni a befektetők jogainak bármiféle korlátozását, megakadályozni az emberi egészség vagy a környezet érdekében történő bármiféle kivételezést. Aláírásával a kormányok teljesen megkötnék a saját kezüket, a kormányokat, a vállalatok is bíróság elé idézhetnék. Az az ország, amelyik aláírja, 5 évig nem léphet ki, és ha akkor fel is mondja a szerződést, a vállalt kötelezettségek 15 (!) éven át érvényben maradnak.

A titkos tárgyalások igen nagy sebességgel folytak, talán azért, hogy az egyezményt össze lehessen hozni még mielőtt a nyilvánosság "észbe kap". (A egyezmény szövegét egy kanadai szervezet szivárogtatta ki és rakta a világhálóra 1998 elején. Egy kanadai lap címoldalán tüntetőket látunk ilyen szövegű táblával: "With the MAI - Canada will die", azaz a MAI-val Kanada el fog pusztulni.) A szerződés aláírásával megszűnne minden, eddig valamennyire is független állam önrendelkezése, szabadsága. A szerződést aláíró kormány saját népét legalább 20 évre gyarmati sorsba, rabszolgaságba döntené.

A dolognak hihetetlen veszélyei vannak, emellett örömre ad okot, hogy a MAI ellen igen sok emberjogi szervezet, szakszervezetek, pártok, a zöld mozgalom és a keresztyén, ortodox és anglikán egyházakat képviselő Egyházak Világtanácsa is fellépett (ez utóbbi körlevelében ismertette tagegyházaival a MAI veszélyeit). A mozgalom összefogása átmenetileg győzött, MAI nem lesz. Nem szabad azonban túl korán inni a medve bőrére — 1999 decemberében Seattle-ben a WTO arról készül határozatot hozni, hogy miképpen valósítsák meg más név alatt a MAI célkitűzéseit.

Remélhetőleg a zöld mozgalom eddigi szövetségeseivel, például az Egyházak Világtanácsával és másokkal együtt folytatja harcát, amelyhez esetleg más, katolikus és egyéb vallási csoportok is csatlakoznak.

(Részlet a Vissza a kozmikus Rendhez c. könyvből)