– Vigyázz, nem látod! Majdnem elütötted!
Negyven éve ül mellettem. Nem kértem jegyet tőle, mégis mindig az anyósülésen foglal helyet. Ismeri a KRESZ-t, a gyalogosok szándékait és az összes lehetséges balesetet. Egyet nem ismer: a csendet.
Aznap a hegyesdi szerpentinen vezettem. A rádiót kikapcsoltam. A benzin szaga, a meleg aszfalt és a frissen aratott búza illata tökéletes egyetértésben töltötte be az autót. A motor engedelmeskedett, a kanyarok következtek egymás után. Úgy éreztem, minden a helyén van.
– Vigyázz! – mondta az utasom.
Egy őz ugrott elém.
Fékeztem. Későn.
Az őz a kocsi előtt feküdt, a fényszóró üvege szilánkokban hevert az úton. Még lélegzett. Nem kellett hozzá különösebb szakértelem, hogy megértsem: baj van.
Visszaültem, és elindultam.
– Ugye, én megmondtam – szólalt meg az anyósülés.
Ekkor megálltam. Kinyitottam az ajtót, és kirángattam az utasomat. Tiltakozott, de nem volt foganatja. Ott hagytam az út szélén, a fák alatt.
Az autóban csend lett.
Nagyvázsony felé haladva arra gondoltam, hogy negyven év alatt megtanultam vezetni. Azt is, hogy az embernek néha meg kell szabadulnia attól, aki folyton figyelmezteti.
A következő kanyarban egy tábla állt: Veszprém vármegye területén a vadveszély fokozott.
Nem fékeztem.
Az utasom nélkül végre szabadon vezethettem. Csak azt nem tudtam, ki ül most a fékpedál alatt.
Rádli Róbert