1983. június 18-án, délelőtt tizenegy óra tizenegy perckor Kovács Géza és Szabó Ilona házasságot kötött Veszprémben, a hivatal 12-es számú termében, az udvart orgona illatozta be.
Az anyakönyvvezető feltette a szokásos kérdést:
– Szabad akaratukból kívánnak-e házasságot kötni?
– Egy pillanatot kérek – mondta Géza. – Mit értünk pontosan szabad akarat alatt?
Az anyakönyvvezető megállt a tollal.
– Azt, hogy akarják-e.
– Ez önmagában nem elegendő. Szeretném kizárni a külső kényszer, a megtévesztés és az esetleges későbbi jogviták lehetőségét.
A menyasszony, Szabó Ilona, aki történetesen polgári bíró volt, felsóhajtott.
– Géza, házasodni jöttünk, nem pert indítani.
– Éppen ezért kell körültekintően eljárnunk. Például a közös háztartás kötelezettségeit is tisztázni kellene.
– Rendben. A mosogat az, aki sorra kerül.
Géza elgondolkodott.
– Ez elfogadható, de a teljesítési sorrendet célszerű lenne dokumentálni.
– És ha elfogy a kenyér?
– Meg kell vizsgálni, kit terhel a beszerzési kötelezettség.
– És ha elfelejtem?
– Akkor tisztázni kell a mulasztás körülményeit.
Ilona közelebb hajolt.
– Géza, ha nem mondod ki az igent, az esküvői vacsora, a virágok és a ruhám költségeit rád terhelem. A számlák nálam vannak.
Géza elhallgatott.
– Milyen jogcímen?
– Kötbérigényként.
Géza végignézett a vendégeken, majd az anyakönyvvezetőre pillantott.
– A vagyoni követelést tudomásul vettem. A jogi aggályaim fenntartása mellett hozzájárulok a házasságkötéshez.
A két igen elhangzott, a gyűrűk felkerültek, a tanúk aláírták az anyakönyvet.
A házasság jogilag érvényesen létrejött. A szerelem majd kialakul.
Az anyakönyvvezető gratulált, és megkönnyebbülten leült. Két napja fájt a dereka.
A házasság első közös ügye tehát sikeresen lezárult. A felek között jogvita nem keletkezett, az anyakönyvvezető viszont azonnali orvosi ellátásra szorult.
Rádli Róbert