Történelmi emlékezetünk olyan, mint egy rosszul laminált konyhapult: a felszínen csillog az aranyozott dicsőség, de ha kicsit megkapargatjuk a szélét, alatta mállik a valóság fűrészpora. Vegyük például a „hódítás” nemes gesztusát, amely Mátyás királyunknak még úgy állt, mint jól szabott bársonymente, modern utódunknak viszont úgy feszül a pocakján, mint az a bizonyos kinőtt érettségi öltöny.
Amikor 1485-ben a Fekete Sereg – az akkori idők „békemenete”, csak valódi fegyverekkel és kevesebb nyugdíjassal – megállt Bécs falai alatt, Mátyás nem posztolt szelfit a várkapuból „Megállítjuk Frigyest!” felirattal. Ő egyszerűen bement. Ott nem volt szükség „nemzeti konzultációra” a kapukulcsokról; a bécsiek selyempárnán hozták ki azokat, mert tudták, hogy a Hollós Király haragja ellen nem véd meg a brüsszeli – bocsánat, pápai – diplomácia sem. Mátyás úgy lakta be a várost, mintha mindig is az övé lett volna, és közben valószínűleg egyetlen „Vétó!” feliratú molinót sem feszített ki a Stephansdom tornyára.
Ezzel szemben nézzük a mi Viktorunkat, aki Brüsszelbe nem fekete sereggel, hanem egy csapat hűséges táskahordozóval és egy egyre terebélyesedő, „stratégiai nyugalommal” teli pocakkal érkezik. A stratégia itt más: a bevonulás helyett marad a kakaskodás.
A mutatvány mindig ugyanaz: a reptéren még büszkén feszít a mellkas, a Facebook-videóban elhangzik a hadüzenet („Most aztán megmutatjuk nekik!”), majd következik az uniós csúcstalálkozó, ami Viktorunk számára olyan, mint egy rossz családi ebéd, ahol ő a különc nagybácsi, akit a sarokba ültetnek, amíg a felnőttek döntenek.
Míg Mátyás Bécsben maradt és berendezkedett, Viktorunk brüsszeli „ostromai” általában egy sajátos rituáléval végződnek: a kullogással. Képzeljük el a jelenetet: a nagy csata után, ahol a „vétó” fegyverét végül elcserélték egy ígéretre (vagy csak egy kávészünetre, amíg a többiek szavaztak), hősünk kilép a brüsszeli üvegpalota kapuján.
A kéz: Üres (az uniós pénzek még mindig a „kanyarban” vannak).
Az orr: Lóg (mint a szomorú kerti törpe, akitől elvették a mécsest).
A mozgás: Egyfajta ringatózó, méltóságteljesnek szánt, de valójában a vereséget álcázó pocak-ballanszírozás.
Olyan ez, mint Franz Josef Franc esete a hitvány bútorral: Viktorunk próbálja eladni a népnek a „fényes győzelmet”, de a néző látja, hogy ez csak zöldre festett politikai forgácslap. A „brüsszeli hódítás” valójában egy logisztikai bravúr: hogyan lehet úgy elindulni oroszlánként, hogy a végén egy megvert kiskutyaként érjünk haza a Liszt Ferencre, miközben azt mormogjuk: „Majd legközelebb...!”
A különbség mélysége tapintható. Mátyásnak Bécs a trófea volt, Mi Viktorunknak Brüsszel csak a pofozógép, ami néha visszaüt. A történelemben nem az számít, ki kakaskodik a legnagyobbat a kerítés tetején, hanem az, hogy ki marad bent a házban, amikor elered az eső.
Viktorunk pedig, bármennyire is feszíti az inggombokat, egyelőre csak a kapun kívüli „vitézkedésig” jutott, ahonnan a visszaút mindig hosszabb és görnyedtebb, mint az odavezető. Ahogy a Franc barátom mondaná: „Ezt a győzelmet is megette a franc!”
Rádli Róbert