Van Önökben némi tériszony, amikor kinyitnak egy könyvet? Mellesleg én is félek a magasságoktól – különösen, ha a gondolatok olyan szédítően magasan szárnyalnak, hogy az embernek már zúg tőle a füle, s kénytelen belekapaszkodni a karfába. De hát ez nem tartozik ide. Vagy talán mégis?
Az irodalom pontosan olyan, mint a közlekedés. Csak nem a Nagykörúton haladunk a zuhogó esőben, hanem a saját bensőnk úttalan útvesztőiben, ami nagyságrendekkel kényelmetlenebb, minthogy a léleknek köztudomásul nincs lengéscsillapítója.
Az ember, mikor végre megvesz egy gépkocsit – mármint azt a büdös, köhögő pléhdobozt, amit modern autónak csúfolnak, s amiben a sebességváltó mindig pontosan akkor akad el, mikor az ember a leginkább szeretne elmenekülni a hitelezői meg a saját emlékei elől –, szóval az ember óvatosságból beszerel egy GPS-t.
Igen. A jó irodalom pontosan olyan, mint ez a modern navigációs berendezés. Ott ül a műszerfalon, villog, okoskodik, s néha kedvesen, de hajthatatlanul bevisz minket a sűrű, sötét erdőbe. Ahol a fák ágai baljósan összecsapnak a fejünk felett, s az ember kénytelen halkan elgondolkodni azon, hogy mit keres itt a szakadó esőben, a vaddisznók és a saját elrontott döntései társaságában. De közben mégiscsak vezet! Kiszámolja a koordinátáinkat, kíméletlenül szembesít a valósággal, és újratervezi az útvonalat, mikor már végképp elbaltáztuk az életünket. S végül – nos, végül nagy nehezen, de eljuttat valahová. Nem feltétlenül oda, ahová indultunk, hanem oda, ahová érdemes volt megérkezni. Megrázó, olykor fölfelelőtlenül idegesítő, de legalább tudjuk, hogy élünk és úton vagyunk.
Ezzel szemben – és itt kérem a mélyen tisztelt publikumot, hogy csatolja be a biztonsági övét – ott van a rossz irodalom.
A rossz irodalom, kérem alássan, nem GPS. A rossz irodalom az a bizonyos bólogató kutya. Ismerik, ugye? Az a fekete-fehér műszőr jószág a hátsó kalaptartón, amelyiknek egy rosszul hajlított dróton lóg a feje, és plüssből van a lelkem.
Akárhogy zötyög a kocsi, akárhogy mentünk bele a legmélyebb kátyúba, akárhogy szakad le az egész futómű a valóság rázós macskakövén: az a nyomorult műkutya csak bólint. Bólint, ha jobbra kanyarodunk a szakadék felé. Bólint, ha balra. Bólint, mikor satuféket nyomunk, s bólint akkor is, mikor teljes gőzzel belerohanunk egy platós teherautóba.
A rossz irodalom pontosan ilyen. Megsimogatja a lelkünket ott, ahol a legjobban fáj, s teljes, bárgyú megértéssel egyetért velünk abban, hogy mi vagyunk a világ legokosabb, legtisztességesebb és legfélreértettebb teremtményei. Nem kérdez, nem provokál, nem ránt ki a konformizmusunk langyos, állott vizéből. Csak bólint a hátsó ablakban. Helyesel. Azt mondja: „Így van, uram, önnek teljesen igaza van! A szomszéd egy hatalmas nagy marha, ön pedig egy méltatlanul elhallgatatott zseni.”
Pontosan így van ez. Az én autómat bárki megtekintheti: a biztonság kedvéért én nemcsak hátra a kalaptartóra, de előre, a szélvédő alá is raktam egy-egy ilyen bólogató dögöt – biztos, ami biztos, ha az igazság túlságosan rázni kezdené a kocsit.