A modern ember egyik legkimerítőbb iparága a kötelező jópofizás: az a kitartott, műmájer mosoly, amivel a családi összejöveteleken vagy a hivatalos rendezvényeken kell kompenzálni a belső ürességünket. Az ünnepi asztal körül udvarias frázisok röpködnek, miközben a lelkek éhesen ülnek a terített tálak mellett. Mindenki mondja a magáét, kérdez, bólogat, elégedetten nevet a rossz vicceken, mert ezt diktálja a jó modor íratlan törvénye. De ez a steril, ziháló udvariasság nem összetartozás jele, hanem finomra hangolt börtöné; a társas magány legmagasabb fokozata, ahol a szavak csak arra valók, hogy elfedjék a semmit. Ami pedig a legborzasztóbb, mindezt a tevékenységet a legmagasabb, akadémiai szinten végezni.
Ezzel szemben az érett hallgatag összetartozásnak nincs szüksége kirakatra. A közösséget pedig nem a marketing, hanem a közös, szótlan munka által felhalmozott értékek tudják egybe kovácsolni, tudják emberek egymás társaságát élvezni órák hossza anélkül, hogy bárki is kitöltené a levegőt üres fecsegéssel. Valami olyan érzésről beszélek, amikor fiatalembereket elcibálnak a frontra, szemük láttára véreznek el társaik, akik pedig hazajönnek isteni kegyelemből, azok férfiak, akik nem azért hallgattak, mert idegenek voltak egymásnak, hanem azért, mert a közös sors, a megosztott tér és a küzdelem összehegesztették a lelküket. Ott a hallgatás nem kínos; a hallgatás a bizalom legmagasabb foka.
Nem kell hát megjátszani a kedves rokont, aki mindenkinek elébe megy, és nem kell a mosolyt arcra tapasztani a béke kedvéért. Ahol valódi tartalom van, ott a felesleges blabla lemállik, mint a rossz vakolat. A szeretetet nem a hangos szó méricskéli, hanem az a szilárd, hallgatag biztonság, amivel az ember odaáll a másik mellé, ha dől a ház – mert a tiszta szerkezetnek nincs szüksége lakkra, a felesleges pofázás meg csak a port veri fel ott, ahol egyébként is kevés a tiszta levegő.
Rádli Róbert