A tizenharmadik ének

– „Igyál, Odüsszeusz” – kínálta a kék szemű király, és maga is ivott. De Odüsszeusz tétovázott. Mégiscsak okosabb, ha nem iszik. Odakinn az öbölben már várja a gálya, menetkészen rángatva a köteleket, s reggelre kelve már otthon lehet Ithakában, az áhított, a drága, a régen várt hazában... – „Jobb, ha nem iszom” – mondotta nyugtalanul. Mire való a sorsot kihívni? Van olyan ember, akivel szemben közömbös a végzet, akivel soha nem történik semmi, akit úgy elkerül a veszedelem, mint a vipera az izzó parazsat. De van olyan, akit kipécézett a sors. Az ilyen embernek minden lépése kaland, minden mozdulata életveszély. Ahová lép, besüpped a föld, az étele varázslat, a barátai disznókká alakulnak, s ha kisétál a kikötőbe egy kis friss levegőt szívni, biztos, hogy elrabolják a kalózok, rabszolgának hurcolják, eladják, megveszik, s ő tehetetlenül sodródik a maga tekervényes útján, mindenfelé zavart és bonyodalmat kelt, s amerre megy, otthagyja nyugtalansága nyomát, mint a vércseppeket a meglőtt szarvasbika. Ezért félt a bortól. Húsz esztendővel ezelőtt egy napon hajóra szállt, s azóta hányódik-vetődik a vak világban, mindenütt a hazájába vezető utat keresve, de mindig csak újabb kalandokba bogozódva, míg csak ma reggel azt nem mondta a kék tekintetű király: Estére készen áll a gálya. És most, éppen most igyék ebből a nemes, lustán csorgó és oly végtelenül gyanús borból? Ki tudja, mit old ez a vörös lé? Talán újabb húsz év hányattatást, talán a halált? – Még csak nem is szomjazom – gondolta ingadozva, de aztán felemelte és fenékig itta a poharat. A bor fanyar volt és nehéz, akár a sors.

– „Hadd jöjjön az énekes!” – parancsolta a király. Odüsszeusz sóhajtott. Szívében örült a dalnak, hogyne örült volna; de már csupa indulás, csupa rohanás volt; egy személyben a tenger, a vitorla meg a szél – s most várnia kell, ülni az átforrósodott széken, míg véget nem ér a hosszú lélegzetre vett dal. – Az élet nagyobbik fele szertartás – gondolta elkeseredve, mikor egy apród bevezette a hírneves dalnokot, a vak Démodokoszt. Démodokosz meghajolt. Kopasz fejét hófehér csigák övezték, szemöldöke kócos pamacsként állt a szem fölött; – a szem fölött, mely csak annak volt szem, aki belenézett. Démodokosznak, aki nem látott vele, csak két síkos golyó volt, mely a világ feketesége felé fordult. De az istenek megáldották ezt a feketeséget. A világ énekesei közül senki se mérhető Démodokoszhoz. Dalai szájról szájra terjedtek, távoli szigeteken a legények Démodokosz szavait suttogták a lányok fülébe, s az emberek a vak költő szavaival nevezték a hajnalt, a lombhullást, a szarvasbőgést.

– „Nemes vendégünk van, Démodokosz. Dalolj nekünk...” A költő egy oszlop tövében ült, háromlábú zsámolyon, s a feje fölött függött az ezüstveretű hárfa. – „Miről daloljak?” – „Helénáról” – kérte a királyné. – ,,Aphroditéről” – esengett a királyleány, a gólyaléptű Nausikaa. De a költő a fejét csóválta. – ,,Férfi a vendég?” – „Férfi” – „Harcos a vendég?” – „Harcos.” – „Akkor a csaták érdeklik – mondotta Démodokosz – s én sem Helénáról nem éneklek neki, sem Aphroditéről. Ma a trójaiakról szól a dal.” – „A trójaiakról?” – figyelt föl Odüsszeusz. – „A hős trójaiak küzdelméről és dicső haláláról...” A vendégek összenéztek, a királyné elpirult, az adószedő csuklott és az arcán kiütött a verejték. Démodokoszhoz lépett, és a fülébe súgta: – „Az égre, mester, mit csinál? A nemes vendég nem trójai. Sőt! A nemes vendég Trója ellen harcolt. A nemes vendég Odüsszeusz, a hős; a nemes vendég görög… érti, mester?” De a dalnok csak legyintett és leakasztotta a hárfát a szögről. ,,Annyi baj legyen – felelte egykedvűen. – Akkor majd énekelek Odüsszeuszról meg a görögökről. Azt a verset is én írtam.” A király megrökönyödötten csóválta a fejét. „Öregszik... – gondolta –, holnap kerékbe töretem.” De fennhangon ekképpen szólt: – „Démodokosz, te buzgó dalnok vagy. Énekelj, Démodokosz!”

Odüsszeusz megindultan nézte a költőt. Fölállt, kettétörte az előtte fekvő sertésgerincet – a királyi vendégeknek kijáró tiszteleti fogást, az orját, melynek vastag szalonnáján ropogós bőrke kunkorodott –, és odavitte a dalnoknak. – „Egyél – szólt őszinte nagylelkűséggel. – Egyél és azután énekelj. Akármiről. A görögök dicsőségéről, a trójaiak dicsőségéről... – Mindegy, csak énekelj!” Démodokosz fölemelte a kezét, de nem a sült felé nyúlt, hanem magasabbra és még magasabbra, és végighúzta ujjait Odüsszeusz arcán. – „Nagy szépséget adtak neked az istenek... Megértesz-e engem, Odüsszeusz? Azt kívánják, hogy nyelve legyek a mérlegnek. Hogy írjam azt: a trójaiak megátalkodottak és alattomosak, hogy Páris buja és kéjelgő... De ez nem dalba való. Én csak azt bírom elmondani, ami a két serpenyőben van: azt, hogy a görögök ilyenek és a trójaiak amolyanok, s az ilyen és az olyan között nincs is nagy különbség…” – Sóhajtott és a lant felé nyúlt. Belekapott a húrokba, és elfelejtett mindent. Megindult benne a vers, valahonnan a mélyből, lüktetve és forrón, ahogy a tüdőből ömlik a szájba a vér. Az élet ütemmé rendeződött, egy hosszú és két rövid ütemmé; ami kiszakadt e rendből, az volt a forgács, a salak, a hulladék. Az ének hosszú volt. Odüsszeusz minduntalan a napot nézte, hajlik-e, nyugszik-e már, és megátkozta önnön kalandjait, pokolba kívánta furfangjait, mert minden fortélyos fordulattal csak hosszabb lett az ének, és távolabb a hazatérés órája. De amikor a dal Ithakáról szólt, s Démodokosz a Neriton havas csúcsáról dalolt, melyen megakad a felhő, s a Neriton körül a napsütötte dombokról, a szőlőérlelő lankákról meg a búzatermő lapályokról, a kikötőről meg a tengerről s a tengerben a három szépséges szigetről: Dulichionról, Szaméről meg az erdős Zakynthosról, akkor már Odüsszeusz sem tudott ellenállni. – „A földön semmi sem édesebb a szülőföldnél” – énekelte a vak, és Odüsszeusz az asztalra borult, fejére húzta a köntösét és sírt.

– „Miért sír?” – suttogta a királyné fülébe a király; de az értetlenül vonta meg a vállát, és továbbadta a kérdést a lányának, ez meg az öccsének, az öcs a bátyjának, az a papoknak, a papok a nemeseknek, a nemesek pedig a hivatalnokoknak. Senki sem tudott válaszolni. Végül is a hajóraj parancsnoka megrázta a kövér adószedőt. – „Miért sír?” – kérdezte tőle, de az csak dörgölte a szemét, és álmosan válaszolt: „Nem sírok. Csak szundikáltam egy kicsit.” – „Ő sír – mutatta a hajóraj parancsnoka. – A vendég.” Az adószedő a homlokát ráncolta. – „Azért sír, mert szomorú. És azért szomorú, mert nincs semmije. Én is sírnék, ha ilyen koldus volnék.” A hivatalnokok súgva továbbították a választ a nemeseknek, a nemesek a papoknak, a papok az uralkodónak. És a király bólintott, mert ez teljesen kézzelfogható válasz volt, és elrendelte, hogy hozzanak a vendégnek pompás ruhákat és gazdag ajándékokat. Odüsszeusznak tágra nyílt a szeme, mikor meglátta a köntösöket, a korsókat meg a vert színarany tálakat... Megköszönte a bőkezű ajándékot, mely – úgymond – gazdagabb minden eddig látott kincsnél, még a trójai zsákmánynál is... A király pedig mosolygott és fennhangon így szólt: – „Eljött az idő, hogy útjára bocsássuk a vendégeket.” Odüsszeusz arca földerült, szeme a kijárat felé fordult, melynek oszlopain át besütött a hanyatló nap. „Nosza – felelte vidáman. – Induljunk hát!” De nem indultak még. Előbb még áldoztak Zeusznak, ámbár csak úgy gyorsan, hevenyészve, inkább csak a cselédek kedvéért, nehogy valaki megszólja a királyt, hogy sajnálja azt a darab felsált az istenektől; s mikor égett a tűz, jött a lányok serege, és körtáncot járt, aztán az ifjak rendeztek még egy futóversenyt, és a színészek is eljátszottak a vendég tiszteletére egy alkalmi darabot, melynek Hazatérés volt a címe. Odüsszeusz azonban csak akkor örült igazán, mikor a hintázó pallón a hajóra lépett. Maga a király hordta fel utána az ajándékokat, és saját kezűleg rakta be az aranytálakat a hosszú padok alá, nehogy az evezősöket akadályozzák. És azt mondta nekik: – „Jól markoljátok meg az evezőket, mert sietős a vendég útja és erős vágy húzza a hazája felé. Ha nem akartok a karón aszalódni, akkor evezzetek! Odüsszeusz hazatér! Jaj annak, aki nem örül!”

A hajósok erre lelkesen ugráltak a helyükre, és egymást láncolták a padhoz, hogy ne teljék az idő hiába, s mikor a rakpart fényesre kopott kőoszlopáról a háncskötél surrogva lecsavarodott, túláradó örömmel dűltek neki a víznek. Odüsszeusz hazatért... Ki az, aki nem örvendezik? Még a szőröstorkú felügyelők is kegyes hangulatban voltak, vígan csattogtatták korbácsaikat, de csak úgy tessék-lássék módra, éppen csak hüvelyknyi bőrt csippentve ki az evezősök hátából úgyszólván csak az illem kedvéért, nehogy megsértődjék valamelyik, a rabszolgák cselédérzékenységével... Odüsszeusz pedig ledőlt a hátsó fedélzetre egy szőnyegre, és azon nyomban elnyomta az álom.

Mikor felébredt, sütött a nap. A meleg fövenyen feküdt, azon a szőnyegen, amelyen elaludt. A hajósok álmában tették partra, párnát gyűrtek a feje alá, s a kincseket odébb halmozták össze, egy olajfa törzse mögé rejtve, nehogy valami szemfüles tolvajnak megakadjon rajtuk a szeme. Aztán hajóra szálltak s eleveztek; Odüsszeusz azonban mit sem tudott erről. Feltápászkodott. Kihúzta magát, és lassan körüljáratta tekintetét. Ithaka? Az öböl két oldalán meredek sziklák, amott a város csillogó márványkockái, olajfák, pálmák, piniák... Hátha mégsem Ithaka ez? Hátha gyilkosok, rablók földje? Várni kell. Lehet, hogy mégsem Ithaka... Kezét a szeméhez emelte, mert egyre rosszabbul látta a vidéket. A házak összefolytak a fákkal, a sziklák a hegyekkel; már végképp nem ismerte meg a várost, mert mindent elborított a szürke, sűrűn gomolygó, áthatolhatatlan köd.

A ködöt Pallas Athéné küldte, hogy eltakarja, megvédje Odüsszeuszt. Athéné tudta: jaj annak, aki hazatér! Amit úgy várt éveken át, ez a drága és gyötrő óra, melynek millió változatát festette ki magának, álmatlan éjjeleken a forró ágyban forgolódva, tehetetlen kínjában az öklét harapdálva, kedveseinek nevét a sötétség fülébe kiabálva – ez az óra, a teljesülés órája, mily könnyen lehet a megsemmisülés órájává! Jaj annak, aki hazatér! Ki tudja, mi akad az útjába, amikor befordul a rég látott utcákba, és fütyörészve csapkodja botjával az esőcsatornát... Lehet, hogy eltéved, meg marják az ebek, beviszi az őrség, véresre verik a saját cselédei – vagy ha sikerül is besurranni a kapuján, az a bitorló, aki a házban pöffeszkedik, ránéz, felpattan és azt mondja majd: Odüsszeusz? Ki az? Hordja el magát!... Annak, aki hazatér, gyanú legyen a szívében és asszonyravaszság minden szavában. Aki így tér haza, az talán hazaér...

Ezért küldte az öbölbe Pallas Athéné a ködöt. Időt akart nyerni; időt Odüsszeusznak. Elfödte Odüsszeuszt a hazája elől, és a hazát Odüsszeusz elől; és azt hitte, mind a kettőnek használ vele. De Odüsszeuszt cserbenhagyta az értelem. Nézett és nem látott; Ithakát kereste, de csak a füstbe meredt a szeme. Ithaka valahol itt volt, egészen közel – ezt a szíve súgta neki – de a szeme meggyőzte: nincs itt semmi, csak a füst. És mikor nem lelte szülőföldjét, térdre borult, öklével verte csípőjét, és kétségbeesetten szitkozódott. – „Átkozott király – kiáltozta –, mit cselekedtél velem! Elvetemedett hajósaid az első kínálkozó öbölben kitettek a hajóból... Ki tudja, miféle föld ez a föld? Álljon a betegség az oldalad mellé, a halál szegődjék árnyékodul; fiaid támadjanak ellened és bérgyilkosok lessék az éjszakában lépteid koppanását!” Így átkozódott. Nem vette észre, hogy egy leány közeledik az úton, megáll, csodálkozva lép közelebb, s aztán a vállára teszi a kezét. – „Hallod-e – mondta a leány –, ki bántott téged?”

Felállt Odüsszeusz. A leány barátságosan nézett rá; dús szőke hajának felcsavart fonatain gyümölccsel telt kosarat egyensúlyozott. Ki lehet? Tizenöt éves szolgálólánynak látszott, de olyan szép volt, mozgása nemes, mosolya mértéktartó, hogy Odüsszeusz élt a gyanúpörrel: hátha valami isten… Odüsszeusz tapasztalt vándor létére tudta, hogy nincs olyan kicsiny berek, eldugott pagony, melyben egy isten el ne férne. – „Honnan jössz? Mi a neved? Hova készülsz?” – kíváncsiskodott a lány. Odüsszeusz a szemét egy kicsit összehúzta, mint akit vakít a nap, vagy nagyon messzire néz, aztán: – „Nem tudom – mondta óvatosan. – Nem jut eszembe.” – „A neved?” – „A nevem. Éppen emiatt öl a bánat.” – „Elfelejtetted a nevedet?” – „El én. Pedig tegnap este még tudtam… Micsoda bajba döntött a feledékenységem.” – „Gondolkozz hát! Majd csak eszedbe jut!” – „Dehogy jut, dehogy jut. Töröm a fejem, szünet nélkül... Istenem, ki vagyok én? Hol születtem? Növekedtem? Mi volt az apám, mi a bátyám neve? Ugyan segíts rajtam…” – „Én? – csodálkozott a lány. – Én miképp segíthetnék?” – „Magam sem tudom. Mondj valamit… Mondd meg a nevedet. Arról talán eszembe jut az enyém. Néha éppen a lényegtelen emlékeztet arra, ami fontos. Mondd meg legalább, mi a neve ennek az országnak.”

A lány gyanakvó pillantással mérte végig Odüsszeusz hajlékony termetét, izmos combját, erős csípőjét. Az arca is túl szép, értelemtől és kedélytől sugárzó... Ez biztosan valami isten – gondolta a lány –, egy furfangos isten, aki próbára tesz. – Letette a kosarat, és szűkszavúan válaszolt: „Nem tudom.” – „Nem tudod, hogy hívják ezt a szigetet?” – „Sehogy se hívjuk – felelte zárkózottan a lány. – Úgy hívjuk »itt« meg »nálunk« vagy »itthon«.” – „Igaz. De hogy hívják az idegenek, a távoli szigetek lakói?” A lány a vállát vonta. – „Honnan tudnám? Én nem vagyok a távoli szigetek lakója. Ők talán úgy hívják, hogy »ott«, meg úgy hogy »amazok«. Ez az ő dolguk.” Odüsszeusz nagyot nézett. A lány már bánta, amit mondott. Elhatározta, hogy körültekintőbb lesz. Fiatal szolgáló volt s tudta, hogyha valakinek nem kérges a tenyere, s a tarkójára nem a verejték húzza szürke csíkjait, akkor az vagy úr, vagy isten, vagy király, szóval olyan, aki jót nem akar. Adni sosem ad semmit, annál gyakrabban kér; s ha kér, elveszi, amire kedve szottyan. Egy almát a kosárból, egy csókot a lányka ajkáról, a lányka erényét vagy az egész lányt, szőröstül-bőröstül…

„Akkor ez mégsem az én hazám” – mormogta Odüsszeusz. Arcán őszintének látszott a bánat, s a lányka megszánta a hőst. – Mily boltozatos a melle – gondolta s úgy érezte, mintha hangyák mászkálnának végig a derekán. Az almákat már szívesen odaadta volna. – „Ide hallgass – kérdezte hirtelen Odüsszeusz –, nem hallottad hírét Odüsszeusznak?” – „Ki az?” – „Húsz éve, hogy elment. Hajóval ment el, sok hajóval. És nem jött vissza azóta.” – „Úgy rémlik, hallottam a nevét.” – „És mit hallottál róla?” – A lány töprengett. – „Elkujtorgott” – felelte nagyvártatva. Odüsszeusz meglepődött. – „Elkujtorgott, azt mondod? És miért?” – „Nem tudom. Rossz volt a vére, talán azért. Tömpe orrú ember volt, rezes orrú, italos; így hallottam. És izgága, verekedős, fecsegő... ismered talán?” Odüsszeusz a fejét rázta. A szeme elborult. Az embert nem az évek teszik bölccsé, hanem egy pillanat. Szemügyre vette a leányt. – Íme – gondolta – az élet. A förtelem. A szenny. Ami volt, az a húsz év, az volt a szép. A kaland, a mámor az ifjúság és a szerelem; az volt a szép... De ezt kell szeretni, ezt a lányt meg a többit, a pletykálkodókat és rágalmazókat, az irigyeket és habzó szájúakat, a szomszédokat és a vetélytársakat, szóval a hazát. Nem Ithaka öblét, mely ölel és hazavár, hanem a hazát, mely eltaszít, kifoszt és meggyaláz... Ezt kell szeretni. – „Adj egy csókot, leány – mondta Odüsszeusz. – S én adok huszonöt aranytálat. Nézd!” A lány megingott, elszédült, engedett. Kapta és viszonozta a csókot, piros ajka utat vesztett a szakáll szőke őserdejében, de hirtelen felfigyelt és ellökte magától Odüsszeuszt. „Jaj, vigyázz” – sikoltotta, felkapta kosarát s a drága tálakat. Odüsszeusz csak most hallotta a közeledő lépések zaját. Valaki jött.

Valaki jött, ragyogva, hófehéren. Sugárzó homlokkal és tudatos méltósággal: mint aki ritkán jön és nem marad soká. Semmi kétség. Ő volt, Pallas Athéné. Arra nézett, amerre a köd – mint egy függöny – még mozgott a fürge lányka nyomán. – „Hát ez ki volt?” – kérdezte ingerülten. Odüsszeusz leborult a földre, és úgy mondta: – „Egy lány.” – „Honnan ismered?” – „Sehonnan se ismerem.” – „Tudja, hogy ki vagy?” – „Honnan tudná?” Athéné elmosolyodott. Hiába, szívébe zárta ezt az embert, minden erényével és gyöngéjével, háborgó indulataival és sohasem nyugvó, csavaros gondolataival. Azt szerette benne, hogy olyan szépítés nélküli ember volt, színültig ember, aki minden helyzetben éppen azt tette, amit abban a helyzetben tenni kell. Ha hideg volt, fázott, ha bánata volt, sírt; ha kínálták, evett; ha lehetett, győzelemre vágyott, de ha szorult a hurok, megszökött. – „Mi bánt?” – kérdezte. Odüsszeusz hangja panaszosan szólt. – „A köd – mondta. – Nem látok. Egy szempillantásig látszott a város… Mondd, Ithaka volt?” – „Lassan, Odüsszeusz. Mit ér, ha azt mondom: Igen, Ithaka volt? Ez csak azt jelenti, hogy az emberek ma is úgy hívják, mint azelőtt. De tenéked Ithaka nem Ithaka már. Új templomok épültek, új emberek lakják. Pénelopé házát ellepték a kérők. Piperkőcök, a padlóra köpnek, ámítgatják a feleségedet, összemocskolják a portádat, és belevésik a nevüket az oszlopokba... Más város lett ez, Odüsszeusz. Ha azt mondom: Ithaka ez, a te Ithakád – nem ismersz majd rá, és azt mondod: nem a hazád.” – „Ráismerek – mondta Odüsszeusz –, az enyém.” Az istennő a fejét rázta. – „Látom, nem hiszel nekem. Megszédültél a honvágytól, s most a romlásba rohansz... Menj hát. Azaz várj még. Nem akarom, hogy bajod essék. Bemégy a városba, és mégsem mégy be. Te lész, és mégsem te. Meg kell a külsődet változtatnom.” – „De csak a külsőmet.” – „Csak a külsődet. Csúffá, öreggé, szegénnyé teszlek. Gubancos koldus leszel... jól lesz így?” – „Jól – bólintott Odüsszeusz. – Ne legyen kevély az, aki hazatér. De most engedj bemennem Ithakába...”

Megindultak. Elöl ment Odüsszeusz, a tévelygő; nyomában az istennő, az iránymutató. Ahogy haladtak, minden lépésnél foszlott, tisztult a köd. Már ötlépésnyire, már tízlépésnyire hatolt át a ködön a szem. Nicsak, amott az út mentén egy kő áll, s a kőbe nagy, goromba betűkkel róva egy szó: Ithaka. De azért menni kellett, egyre csak menni. Lassan oszlott a köd. Előtűnt a város, a tágas, gyöngyházfényű égbolt alatt. - „Ithaka” - kiáltotta Odüsszeusz, aztán leborult és megcsókolta a földet; nem mintha olyan nagyon kívánta volna ezt a csókot, de tudta, hogy mi illik e nagy és magasztos pillanathoz. „Odüsszeusz viszontlátja Ithakát”, ez a kép nem fakul ki soha. Odüsszeusz megadta a történelemnek, ami a történelemé, aztán fölállt és kiköpte a homokot. Tekintete körbejárt, szívében habosan kavargott a vér. Ez hát a haza, a vágyva-vágyott, ezerszer megkívánt, kínok közt visszasóvárgott örök rév... Hébe templomában, az oszlopok között néhány naplopó aludt. Nyitott szájukon becsurgott a hőség. Az árnyékban félmeztelen kölykök pofozkodtak, kifestett szajhák reszelték a körmüket, s a kocsma közepén egy korhely énekelte borízű dalát.

Odüsszeusz megállt. Szeme fénye megtört, orcái beestek, tarkóján petyhüdt és ráncos lett a bőr. Egy pillanat alatt érte el a vénség. Tekintete körbekalandozott, a kikötő, a kertek és az utcák között, szeme előtt apránként, részletről részletre elevenedett meg az emlék. Az oszlopfőkről lecsorbulva a dísz, a réztetőkön kiütött a rozsda haragoszöldje, az utcán szennyvizek csorogtak, a nemes vonalú sarkok legömbölyödtek és fényesre koptak. A házak között megrekkent a levegő, erjedően, émelyítően. „Csatornázni kell majd – dünnyögte Odüsszeusz. – Trójában milyen szép kloáka* volt. Vízvezeték is kell, a ciszternák* poshadtak és iszapszagúak. Sok minden kell majd.” Fölsóhajtott. „Ilyen a valóság” – gondolta elszoruló szívvel. Hogy milyen volt? Nemcsak fülledt és züllött és kopott, hanem közömbös is. Odüsszeusz egyszerre megértette, hogy őt se hiányolta senki. Ha elment, elment, ha visszajön, hát visszajön... Hátrafordult. – „Ilyen a valóság” – mondotta szégyenlősen. Az istennő mosolygott. – „Megismered?” – „Megismerem.” Nem ismerte meg. A régi Ithaka megszűnt, elmúlt. Ez egy új város, és ez is el fog múlni. Ami pusztul, azonmód épül is, de melyik az övé: a múló vagy az épülő? És vajon hisznek-e neki odalenn az alvók, a korhelyek, a cifrálkodók? – „Most megyek” – mondotta. Athéné intett. – „Menj csak, menj!” Utánanézett és szemmel kísérte, álmodozva, szánakozva. Ő kívánta, de most mégis bánta, hogy ennyire csúffá tette. Rongyos gúnyáján bogáncs csüngött, büszke tagjait megaszalta a vénség, és görcsbe rángatta a csúz*. Rémlett, egyszer király volt Ithakában; de most egy bicegő koldus fordul be az utcán, s ahogy ment, a kerteken végig a kerítést ostromolták és őrjöngve, csaholva, habos pofával követték lépteit a házőrző kutyák.