Férfiarckép

Hogy jól megy sorom, az talán túlzás, de panaszra sincs okom. Amikor kijöttem, rögtön felfogadtak telepőrnek, ami pénznek nagyon kicsi pénz, de munkának se nagy. Szögesdrótok közt ott áll 5000 ballon kénsav, és jó néhány száz kéthektós vashordóban ipari alkohol. Az én dolgom az, hogy ebből ne lopjanak, ami csak akkor üzlet, ha az ember másokra vigyáz, miközben ő maga lop. Sajnos, én ilyet nem csinálok, pláne, miután amnesztiával jöttem ki*. Valami mellékes után kellett nézzek, ami az én lelkiállapotomban azért nehéz, mert az ügyemből kifolyólag rengeteg csalódás ért, megfogadtam, hogy ezentúl senkiben se bízom, mindent egyedül csinálok, ha éhezni kell, éhezem, de kizárólag magamra hagyatkozom.

Már az első lépésnél szerencsém volt. Láttam egy hirdetményt, kimentem a Tímár utcai Szerológiába*. Kérdezték, vért akarok-e adni, mondtam, vért. Azóta nemcsak hogy bedolgoztam magam, hanem merem állítani, hogy évről évre gyümölcsözőbbé vált ez a kapcsolat.

Egészen pontos adatokat nem tudok mondani, pedig vezetek följegyzéseket, de egyszer beázott a zsebemben a notesz. Mégis, kis hibahatárok közt, 1951-től a mai napig körülbelül 68 liter vért adtam el az intézetnek. Ismeretes, hogy közben elég jelentős árhullámzások voltak. Kezdetben 30 forintot adtak deciliterenként, ami az akkori viszonyokat tekintve nem lekicsinyellhető összeg. Ezt a kalapot akkor vettem, zoknit, zoknikötőt, ezt-azt. Később, amikor rákapcsoltak az önkéntes véradásra, leszállították az árat 25 forintra, amiből persze az a hátrányos helyzet állt elő, hogy még a régi, törzsökös véradók is faképnél hagyták az intézetet. Mint ismeretes, 1956. január 1-jén 50 forintra emelték föl a vér árát, és ez a tarifa van érvényben ma is.

Nem szeretném azt a kifejezést használni, hogy jó trükk volt a részemről, mert hiszen az alaptermészetemből következett az a tény, hogy én a 25 forintos időkben is zokszó nélkül folytattam a véradást. Azt hiszem, már akkor megkedveltek, mert odajött hozzám egy fiatal orvos és érdeklődött, hogy volna-e kedvem áttérni velőre. Kérdeztem, hogy a velő kizárja-e a vért, de ő megnyugtatott, hogy bátran folytathatom a véradást, a csontvelőből csak egy kis mellékkeresetem lesz, ami már nagyon rám fért. Nem szeretem a rossz öltözékű embert, és az én akkori alsóruházatom már elnyűtt állapotban volt.

Úgy tudom, azért van szükség csontvelőre, mert a legújabb fizikai kutatómunkában fellépő sugárfertőzések a csontvelőt támadják meg, és ezt csak átültetéssel lehet gyógyítani. Ami engem illet, úgy érzem, igen jól megtaláltam a számításomat. Injekciót adnak, az ember csak egy szúrást érez a mellkasán, és ugyanazzal a tűvel, amivel átdöfték a csontot, mindjárt le is szívják a velőt. Esetenként 5 köbcentimétert szoktak levenni, aminek az ára 150 forint. Ha szigorúan vesszük, ez összegszerűen nem sok, de én mégsem keveslem, mert úgyszólván semmiért kapom a pénzt, hiszen a velőállomány három-négy hónap alatt tökéletesen regenerálódik.

Örültem a sikernek, s magam se hittem, hogy még folytatása lesz az én pályafutásomnak az intézetnél. Pedig lett! Három évvel ezelőtt ugyanaz az orvos, akinek a velőt köszönhettem, újra odajött hozzám. Az ő jóindulatából kifolyólag az elsők közt kaptam izotóppal fertőzött vért*. Merem állítani, hogy ezen a téren is megálltam a helyem. Egy ilyen tudományos intézetben ugyanis, érthető módon, nincs meg a kellő gyakorlati érzék, ami által a szédelgők és más bizonytalan egzisztenciájú emberek sokszor a legszemtelenebb csalásokra vetemednek.

Ez történt az elején az izotóppal fertőzött vérnél. Ennél a vizsgálatnál, mint ismeretes, az első napon levesznek a vénából 20 köbcentiméter vért, amit rögtön az izotóppal történt fertőzés után visszafecskendeznek a vérkeringésbe. Ára 150 forint. De ez még nem minden. Egy óra múlva ugyanis valamilyen számlálókészülékkel ellenőrzik a hatást, és egyúttal, kontrollképpen, le is vesznek mindjárt 5 köbcentiméter vért, amiért 50 forintot fizetnek. Ez azt jelenti, hogy az ember mindjárt az első vizsgálati napon 200 forintot vesz kézhez; azontúl már csak hetenként kell bejárnia, amikor alkalmanként 5-5 köbcentiméter vért vesznek, és 50-50 forintot fizetnek. Nagyon szomorú, de nem hallgathatom el, hogy akadtak személyek, nem is kis számmal, akik fölvették a 200 forintot, és feléje se néztek többé az intézetnek. Miattuk sok kísérlet ment kárba.

A tapasztalatokon okulva, az intézet ellenrendszabályokat léptetett életbe. Most az a helyzet, hogy az első napon csak 50 forintot folyósítanak; így mindenki végigcsinálja a heti ellenőrző vizsgálatokat, és csak az utolsónál, amikor a kontroll eredménye negatív, vagyis a fertőzés megszűnt, kapja kézhez a 200 forintot. Nem azért mondom, hogy a tisztesség koszorúját fonjam a fejem köré, de szeretném hangsúlyozni, hogy erre az ellenrendszabályra nem az én viselkedésem miatt lett szükség.

Ha mindezt összeadva kiszámítom az évi jövedelmemet, nem mondhatom, hogy csillagászati számok jönnek ki. Igaz, nem említettem egyes kisebb tételeket, melyek nem számottevőek ugyan, de az én szerény büdzsémben mégis szerepet játszanak. Így minden alkalommal – tehát közönséges véradásnál is – tízórait kapok, mely áll kenyérből, 1 kockasajtból, 1 sertésmájkonzervből, 2 minyonból és egy üveg Bambiból*. Ugyanakkor megkapom az útiköltségemet, esetenként 2 effektív villamosjegyet.

Egészségi állapotom jó. Szerencsém az is, hogy természettől fogva derűlátó vagyok, anélkül, hogy rózsaszínben látnám a jövőt. Más szóval, ahogy mást nem csapok be, magamat se szédítem se pozitív, se negatív irányban. Ha még néhány évig sikerül adnom párhuzamosan vért és csontvelőt, amiben nincs okom kételkedni, akkor, azt hiszem, lényeges dolgokban nem fenyeget hiány.

Mindezt a magam erejéből értem el. Senkitől se kértem segítséget, tehát nem értek olyan csalódások, mint a múltban. Az is sokat tesz, hogy nincsenek káros szenvedélyeim, még csak nem is dohányzom. Szeretek sétálni, élvezem a szabad levegőt, a város esti forgatagát, a változatos kirakatokat. Az esőt is szeretem, a csendes havazást is. A kánikula se zavar. Födetlen fővel járok. Télen-nyáron hideg vízben mosakszom.