A sofőr

Az eredeti, az 1956-os Ezüstpisztráng novelláskötetben megjelent változat

(erre a kötetre vonatkozik az "Előszó helyett" megjegyzés);

szürke kiemeléssel az egypercessé alakítás során átírt vagy törölt részletek

(Előszó helyett)

Budapest, 1946. karácsony napján

Reggel kilenckor futott be a vonat a Keleti üszkös falai közé. Füstje, a tető kiégett traverzvasain átlebbenve, szabadon szállt föl, s belemosódott a kormos téli égbolt szürkeségébe.

Csak félig voltam ember: félig még fogoly voltam. Nem mertem messzire nézni, s nem mertem mélyet lélegzeni, amikor megálltam a főbejáratban festői rongyaimban, kezemben egy bugyorral, melyben tíz novella, egy dráma és egy szociográfia kéziratát hoztam haza, továbbá az évekig kuporgatott szappanadagjaim maradékát, körülbelül másfél kilót, kisujjam vékonyságú szeletekbe szabdalt mosószappant. Míg a kéziratok el nem kelnek, addig az ő révükön gondoltam új életet kezdeni.

Az arra járók mind megnéztek, s a legtöbben még elmentükben is visszafordultak. Mint egy száműzött lappó herceg álltam ott, könyökén és ülőkéjén kikopaszodott, egykori magyar őrbundában, olasz hegymászó bakancsban, s egy finn eredetű, nyúlszőrrel vattázott füles kucsmában, melynek egyetlen, épen maradt leffentyűje a hátamat verdeste. Öltözékem még e háború utáni díszletben is túlontúl regényesnek hatott; Pest népe nem tudta, mit kezdjen velem.

Egy rikkancs messziről megmutatta hírlapjait, egy fiatal lány, aki kerékpárját tolta föl a lépcsőn, nagy ívben elkerült. Így múltak az első percek; a téren egy zsúfolt 46-os villamos csöngetett, s elindult. Lementem a lépcsőn, beültem egy bérautóba, megmondtam a sofőrnek a címet. Megmondtam, hogy nincsen pénzem. Megmondtam, hogy a kapunál kell várjon, míg fölmegyek a családomhoz pénzért; addig lent marad a bugyor. Bólintott. „Meddig tetszett odalenni?” – kérdezte. Megmondtam, ötödfél évig. „A család megvan?” – érdeklődött. Mondtam, meg. „Nem baj – jegyezte meg –, azért még elmehetünk egy kicsit kocsikázni.” Ellene vetettem, hogy jobban szeretném viszontlátni a családomat, de a sofőr azt mondta, hogy neki még, sajnos, nincsen taxiórája, tíz kilométert úgyis meg kell fizetnem, s kivitt a Duna-partra.

Nagyon szeretem a sofőröket. Van bennük valami tárgyilagos józanság, mint az igazán nagy művészekben, akikben ez a gyakorlatias fegyelem a felszabadult képzelettel áll párba, ugyanúgy, mint a sofőrökben. Napi tíz-tizenkét órát egy bonyolult gépszerkezettel közösködnek, még sincs bennük semmi gépiesség, sőt inkább érzelmesek, néha érzelgősek, ami ugyancsak művészi jellemvonás. Mesterségük: állandó életveszély, örök rögtönzés, mert nem tudhatni, mit hoz magával az elkövetkező pillanat; ez a készenlét a harmadik művésztulajdonságuk. Jó megfigyelők, rossz színlelők, szabadidejükben is csak a mesterségükről tudnak beszélni: ez a negyedik, az ötödik meg a hatodik. És van még sok!

A romos utcarészleteknél lassított, egyes helyeken – mint például egy felrobbant Kálvin téri bérház előtt – megállt. Nem sokat magyarázott. „Azt tessék megnézni” – mutatott egy kormos tűzfalra, melyhez, valami csoda révén, még hozzá volt ragadva sértetlen csempék között a fehér fürdőkád. Szűk utcákon kanyarogtunk, láthatóan voltak romok, melyek különösen közel álltak szívéhez. „Ehhez mit szól?” – érdeklődött, s látván, hogy kellő hatással volt rám a városnézés, kikanyarodott velem a Duna-partra, s megállt a Lánchíd följárója előtt.

Kiszálltam, s a korláthoz léptem. Búcsúm, öt jégzajlással és négy tavasszal innen, éppen e hídhoz fűződött. Ő volt a város jelvénye, honvágyam horgonya, az utolsó kép. Ha eszméletemben felbukkant a város – s nem tudom, százszor vagy százezerszer-e egy órában? –, mindig ezt a hidat láttam, mint akkor, utoljára: híg, akácvirágszagú ködben lebegve, lámpák füzérében ragyogva, fényben a fény… Mögöttem zakatolt a motor, percekig álltam a korlátnak dőlve, a torló jégtáblák fölött, s néztem a szárnyaszegett Lánchidat s a vízbe hullott Erzsébet hidat, ezt a bukott angyalt… Budáról egy kiégett ház nézett a Dunára üres szemgödreiből, kormos pillák alól. A Királyi Palota kupolája fölött – melyből csak ákombákom vasak maradtak meg – egy sötét felhő húzott el, mintha még füstölögne a zsarát. Mindez brutális volt, mint minden viszontlátás: ekkor azonban hozzám lépett a sofőr.

„Van egy mama, ugyebár?” – érdeklődött gyengéden. Mondtam, igen. „Nőtestvérek is vannak, ha szabad kérdeznem?” Mondtam, hogy van egy húgom. „Akkor talán induljunk” – tanácsolta. Beültünk a gépkocsiba, s ő útközben azt magyarázgatta, milyen nagy és szép dolog egy ilyen viszontlátás. Esetleg meg sem ismerik az embert – öt év, mondotta, nagy idő –, csak körülállják és nézik, és akkor valaki közelebb lép, a szeme felnyílik, nem is tud beszélni, csak a szívéhez kap… Persze, lehet, hogy mindjárt megismerik az embert, de a ruha, figyelmeztetett, nagyon sokat tesz… És arra kért, hogy felmehessen velem.

Minek? – kérdeztem. Hiszen, mint már említettem, lent marad a bugyor, melyben nagy mennyiségű szappan van, nincs oka félni, hogy megszököm a pénzével. Nem is azért, mondotta a sofőr. Eszébe se jutott, hogy megszökhetnék a pénzével. Én mennék előre, ő pedig szépen énutánam, és vinné a bugyrot a kezében… Megkérdeztem, hogy mire jó ez, a bugyrot elbírom magam is. Egy kicsit fészkelődött az ülésen, s így szólt egy félszeg vigyorral a keskeny szája sarkában: „Tetszik tudni, rettentően szeretném hallani, ha majd sikoltoznak az asszonyok.”

Csakugyan feljött énvelem, s ott állt a hátam mögött abban a rettentő kavarodásban, kiabálásban és csókolózásban, szerényen, mint az életmentők. Erős a gyanúm, hogy őt is összevissza ölelgették abban a hitben, hogy velem együtt volt fogoly. Mindenki rémüldözött, nem vagyok-e átfázva, és rögtön belém diktáltak néhány pohárka konyakot, mert ilyenkor mindig az utolsó fél óra megpróbáltatásaitól szeretnék megmenteni az embert. A konyakból ő is ivott, végigkoccintott a családdal, azzal a ferde vigyorral a szája szegletében, még a diós patkóból is belédiktáltak néhány szeletet, azt mondta: hogy nagyon finom a patkó, s amikor fizetésre került a sor, nem fogadott el pénzt. Anyámnak és húgomnak kezet csókolt, én az ajtóig kísértem, és amikor kezet fogtunk, éreztem először, hogy itthon vagyok. Illetve nem azt éreztem, hogy itthon vagyok, mert azt csak hetek vagy hónapok múlva érzi az ember, hanem azt, hogy ez az a hely, ahol majd érezni fogom egyszer, hogy odahaza vagyok.