A szenvedésről
Közzététel dátuma: May 20, 2016 8:32:44 PM
Barátom, egy fiatal mérnök telefonált. Megérkezett a menyasszonya, szeretné bemutatni. Katónak hívják, író szeretne lenni, s egy Horthy szolgálatában állt alezredesnek a lánya. Két évig Ebesen élt, kitelepítésben egy tyúkólban.
Katóról körülbelül két évvel ezelőtt hallottunk először. Akkor érettségizett. Rákosi-díjat kapott, s ennek révén remélte, hogy fölkerül az egyetemre, bár "rossz a kádere", ahogy Gyuszi, a vőlegénye mondta. Akkoriban kezdett írogatni is.
Első riportját a szegedi Textilkombinátról írta. Fehér Arany volt a címe, s Gyuszi elhozta nekem. Kért, hogy mondjak véleményt. Azt üzentem Szegedre, hogy jelentkezzék az Írószövetség nevelési osztályán, küldjön be néhány kéziratot. Néhány nappal később megnyerte a Szaktanács 3000 forintos ifjúsági pályázatát a Fehér Arany-nyal; a pénzt már nem kapta kézhez, mert azon az éjszakán anyjával együtt elvitték.
Csak őt s az anyját vitték el. Apját, akinek a nevére a végzés szólt, nem találták; évek óta nem lakott már Szegeden, különvált feleségétől, és valahol a Dunántúlon napszámoskodott. Több mint egy évig tartott, amíg rátaláltak; akkor az alezredes is megérkezett Ebesre, s ugyanabban a tyúkólban kapott szállást, ahol a lánya meg az elvált felesége lakott.
Éjjel jöttek értük. Tíz percet kaptak a csomagolásra. Mint határvidéki lakosokat, az átlagnál szigorúbban fogták őket: félig telepítve, félig internálva. Ezeregyszázan voltak, mind Szegedről valók; öregek és fiatalok, urak és parasztok, egykori úriemberek és vérbeli munkások, meg egy öreg, beesett szemű énekesnő. Volt, hogy a rég elköltözött lakó helyett az utódját vitték el, így kerültek a szállítmányba "igazi" proletárok. Ebesen harminc rendőr, egy őrmester és egy főtörzsőrmester fogadta őket. Az őrmester nem fogadta őket rosszul; odaengedte a nőket a kúthoz, vizet inni. A törzsőrmester azt mondta nekik: "Innen csak egy út vezet, az, amelyik a temetőbe."
Ez volt a kezdet.
Belezsúfolták őket a gazdaság elhagyott tyúkászatának hosszú óljaiba: onnan jártak ki munkára. Úgy látszott, a törzsőrmesternek lesz igaza, s nem kerülnek el onnan élve. Két év alatt senki sem szabadult Ebesről, még azok sem, akik nyilvánvalóan tévedésből kerültek oda. A törzsőrmester élet-halál ura volt. Csak ordítani hallották. Minden fegyelmezetlenségért büntetés járt, s ő mindennap más, mind leleményesebb büntetéseket talált ki. Akik munkába menet lemaradtak a sorból, azokba belerúgott. Akiknél valami szokatlan jelenséget vett észre, azokat kémgyanúsoknak tartotta. Katónak Győrből írt levelet az unokahúga, s ebben a levélben feltűnt az a mondat: "Bíró Lacival nagyban folyik a líra..." Emiatt órákig faggatták, keresztkérdések elé állították, abban a meggyőződésben, hogy olasz pénz csempészéséről levelezett.
Őt is megrúgta? Őt is, hogyne.
Ezt minden erkölcsi indulat nélkül mondja. Mintha azt kérdeztem volna, sokszor esett-e eső Ebesen. Hogyne, esett...
És most mi lesz vele?
Töpreng, vállat von. Ki van tiltva Budapestről, Szegedről s még néhány városból. Papírjaira följegyezték, hogy kitelepítésből jött vissza. Hát mihez fogjon? - néz rám várakozva.
Ért-e valamihez?
Hát nem nagyon.
Például, mit csinált két évig Ebesen?
Vizet hordott a többieknek, mert messze volt a kút.
Nem akar-e újra írni?
Írni? - csodálkozik. - Miről?
Hát mihez volna kedve?
Nem válaszol. Kíváncsian néz rám. Tőlem várja a választ.