Üveghalál

Délután ötkor halkan zihálni kezdett, de senki sem vette észre. A családot a vendégvárás izgalma tartotta fogva.

A zihálás erősbödött, később hörgő hangokkal elegyedett. Most se figyelt rá senki, habár az idegek már jelezték, hogy valamilyen rendhagyó hangforrás működik a lakásban. Csakhogy van bennünk egy olyan jelzőrendszer is, mely mindent letompít, hogy késleltesse a rosszat. Amióta ösztöneink elzsibbadtak, csak a közvetlen veszélyre riadunk fel. Míg testet nem ér, nincs semmi különbség egy kiköpött cseresznyemag és egy kilőtt puskagolyó között.

A hörgések sűrűbbek lettek, aztán elcsitultak. De éppen akkor, ebben a baljóslatú csöndben, megszólalt egy buggyanó hang, mint amikor megpattan egy ér, s a tüdőből habos vér tódul a szájba. Mind összeszaladtak. Olga mama lassan letette a majonézt, és azt mondta:

- Istenem.

Márti azt mondta:

- Én nem tehetek róla, anyu, kérem.

Olga mama azt mondta:

- Mert sohasem arra figyelsz, amit csinálsz.

A nagymamóka közbeszólt:

- Ne veszekedjetek, mert bezár a csemegebolt.

Csakugyan, valakinek le kellett volna menni és kicserélni a szódásüveget. De nem bírtak mozdulni. Álltak és néztek, mert nincs lenyűgözőbb, mint a szenvedés.

Az üveg belsejében pezsgett a víz; a pezsgés megremegtette testét. Száján buborékok buggyantak ki, elpattantak, lefolytak az oldalán. Néma volt, de lehet, hogy szenvedett; ebből a zárt rendszerből nem tudtak kiszökni a hangok. Egy idő múlva kipezsgett a szénsav, a víz föltisztult, az üveg elcsendesült. Nem szállt föl belőle egyetlen buborék sem. Olga mama fölébe hajolt, és hallgatózott, az üveg azonban nem adott többé életjelet.

- Istenem, mi lesz velünk? - kérdezte a nagymamóka. Senki se válaszolt.