Honvédkórház

Fél kettőkor végzett az utolsó műtéttel. Megmosdott, átöltözött. Épp a zubbonyát gombolta, amikor bekopogott a műtősnő.

- Az a nagy drum* őrnagy van kint. A huszonhetesnek a férje.

Az ezredorvos keze megállt az utolsó gombon. Habozva nézte a szennyeskosárba gyűrt, vérrel fröcskös, fehér köpenyt.

- Szóljon doktor Gorovénak.

- Őt már tizenkettőkor el tetszett engedni.

- Puff neki.

A halált meg lehet szokni. Ki lehet ismerni minden csínját-bínját; azt a sóhajtást az utolsó belélegzés után, azt a rándulást, mikor utolsót lök a szív. A halál az orvos szemében közömbös tény: túl van az ő országa látóhatárán. Nemcsak megszokni lehet, hanem meg is lehet unni; de sem megszokni, sem megunni nem lehet a gyászt.

A hozzátartozókat mindig az adjunktusa, Gorove főhadnagyorvos fogadta. Gorove igazi diplomata; türelmes, simulékony, hidegfejű, nem olyan érzékeny és robbanékony, mint ő. Nagy kár volt Gorovét elengedni. Azt mondta a műtősnőnek:

- Küldje be.

Az őrnagy bejött. Tisztelgett. Nem kérdezett semmit, csak nézte az ezredorvost. Hatalmas termetén feltűnően kicsi fej ült, s a kicsi arcban feltűnően kicsi szem. Mintha egy mesebeli óriásra babafejet ragasztottak volna. Az ezredorvost nagyon zavarta e szempár üvegszerűsége.

- Látta a feleségét? - kérdezte.

- Tőle jövök - mondta az őrnagy.

- Beszélt is vele?

- Csak néhány szót.

- Hogy érzi magát?

- Azt mondta, jól.

Csönd lett. Az őrnagy nem érdeklődött, sikerült-e a műtét. Katonásan, mozdulatlanul állt, de nem sürgette az ezredorvost. Úgy nézett reá, mint feljebbvalójára, akitől nem orvosi véleményt, hanem valamilyen katonásabb parancsot vár, érthető, világos utasítást, melyet gyorsan és pontosan végre kell hajtani... Ez a várakozás még nagyobb zavarba ejtette az ezredorvost. Köhintett, aztán levette szemüvegét, mintha könnyítene a helyzeten, hogy kissé homályosabban látja az őrnagyot.

- Sajnálattal közlöm önnel - mondta -, hogy a műtét nem volt sikeres.

Az őrnagy nem szólt. Keményen biccentett.

- Már a máj is tele van áttételekkel - folytatta egy kis szünet után az ezredorvos. - Csak kinyitottuk és visszavarrtuk a hasat.

Az őrnagy megint biccentett. Nagy testéből pirosság száll föl a kicsi fejbe.

- Körülbelül három-négy hete van hátra - tette hozzá gyorsan az ezredorvos.

Az őrnagy megint csak biccentett, mint egy baba, mely csak biccenteni tud. Keményen tartotta magát, de a keze lassan ökölbe szorult, s a szorítástól egészen kifehéredett, mintha onnan nyomná fejébe a vért.

- Én is szívből sajnálom őt - mondta az ezredorvos. - Régen volt ilyen szelíd és béketűrő betegünk.

Az őrnagy összeráncolta kis homlokát.

- Tényleg - mondta egy kis gondolkozás után, mintha most értesülne feleségének e jellemvonásáról -, ő nagyon szelíd.

- Sohasem hallottuk panaszkodni.

Az őrnagy megint gondolkozott.

- Igaz - biccentett buzgón, mintha ezt is most hallaná először. - Otthon sem panaszkodott soha.

Megint csönd lett. Az ezredorvos várt, de az őrnagy nem kérdezett semmit. Megint neki kellett megszegnie a csöndet.

- Őneki azt mondtuk, hogy a műtét sikerült.

- Megértettem - mondta az őrnagy.

- Az utolsó percig tartani kell benne a lelket.

- Értettem - mondta az őrnagy.

- Ugyanúgy kell vele bánni, mint máskor - tette hozzá az ezredorvos. - Mihelyt észreveszik a gyöngédséget, gyanút fognak a betegek.

- Meglesz - mondta az őrnagy.

Megint csönd lett.

- Óhajt még valamit tudni? - kérdezte az ezredorvos.

- Minden világos - mondta az őrnagy.

- A viszontlátásra - mondta az ezredorvos.

- A viszontlátásra - mondta az őrnagy.

Kezet fogtak. Az ezredorvos kissé ügyefogyottan még hozzámorgott valamit, ami egy részvétnyilatkozathoz hasonlított. Az őrnagy azonban nem értette meg a mormogást.

- Tessék? - kérdezte.

- Semmi - mondta az ezredorvos.

Mikor az őrnagy kiment, fellélegzett. Fölvette köpenyét, s még benézett egy súlyos betegéhez, akinek vérátömlesztést rendelt. Aztán, már elmentében, egy pillanatra megállapodott a huszonhetes előtt. Odabentről vad veszekedés hallatszott. Rögtön megismerte az őrnagy hangját. Odaintett egy ápolónőt.

- Hívja csak ki az őrnagy urat, Fábernikné.

Az ápolónő benyitott. Az őrnagy hangja kicsapott a folyosóra.

- Te ronda hisztérika - üvöltötte -, mit nyavalyogsz itt nekem?

Aztán csönd lett. Aztán kijött az ápolónő. Aztán kijött az őrnagy, feltűnően vörös, eltorzult arccal. Megállt az ezredorvos előtt, katonásan, mint az előbb.

- Maga disznó! - förmedt rá az ezredorvos.

Ez a sajnálatos kijelentés a folyosón hangzott el, két magas rangú tiszt közt, egy csomó közkatona és civil füle hallatára. Nagy kár volt Gorovét elengedni. Ő sosem veszti el a hidegvérét.

- Hogy beszél azzal a szerencsétlennel, maga állat? - ordított az őrnagyra az ezredorvos.

- Ahogy máskor - mondta megriadva az őrnagy. - Ön parancsolta, hogy ezt muszáj csinálni.

Az ezredorvos rámeredt. Még nagyon kikívánkozott volna belőle valamit, de ebben a pillanatban vette csak észre, hogy az őrnagy sír. Az üvegfényű babaszemekből lassan buggyantak elő a könnyek, az óriási test remegett és rázkódott, mintha felrobbant volna benne valami.

- Ja úgy - mondta az ezredorvos. - Akkor bocsánatot kérek.

Sapkájához emelte kezét, és gyorsan tovasietett a folyosón.