Mészöly Miklós (1921-2001)

Szekszárdon született, apai ágon a 18. században a Délvidékről kolera elől Tolnába menekült Molnár nevű család leszármazottja. Apai dédapja és nagyapja protestáns lelkész volt. Apai nagyanyjától, a középbirtokos családból való Mészöly Herminától veszi fel a háború után a Molnár helyett a Mészöly nevet (1943-ban, a pécsi Sorsunk című folyóiratban megjelent első novelláját még Molnár Miklós néven publikálta). Apja ármentesítő vízmérnök, anyja az irodalom iránt fogékony, annak idején „megyeszép fiatalasszony” volt.

Szekszárdon az Irgalmas Nővérekhez jár iskolába, zongorázni Bartók első felesége tanítja. Alapvető gyerekkori élménye a gemenci erdő. 1939-től a budapesti egyetemen jogot kezd hallgatni, 1942-ben végez, majd Szekszárdon ügyvédbojtár, de csak rövid ideig. 1943-44-ben frontkatona, majd katonaszökevényként kóborol Németországban, 1945-ben hazajön, büntetőszázadba kerül, hadifogolyként viszik Szerbiába, ismét megszökik. Hazatérve terménybegyűjtőként, malomellenőrként dolgozik. 1947-48-ban Szekszárdon laptulajdonos, a Tolna megyei Kisújság felelős szerkesztője, a lapot az akkori Kisgazdapárt megyei szervezete adja ki. Letartóztatás fenyegeti, ezért gyorsan felszámolja a lapot, és titokban Budapestre utazik. 1951-52-ben a Bábszínház dramaturgja. 1956-tól szabadfoglalkozású író. 1992-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító elnöke. 1990-ben Kossuth-díjak, 1992-ben Soros-életműdíjat kapott.

Első kötetei, a Vadvizek (1948) és a Sötét jelek (1957) komor, drámai hangú novellákat tartalmaznak, tárgyilagos, tömör fogalmazásmód, tanúként jelen lévő elbeszélő jellemzi őket. A Magasiskola (1956) hosszabb elbeszélése egy solymásztelep ábrázolásában a dokumentum tárgyszerűségét és a parabolisztikus szemléletet egyszerre érvényesíti. A Jelentés öt egérről (1967) című novelláskötetben realista pontosságú, feszes szerkezetű, egyben példázatos történeteket ad közre, melyek a kiszolgáltatottságról, a szabadsághiány állapotáról beszélnek (leghíresebb ezek közül a címadó novella állattörténete, mely egyfajta, emberre vonatkoztatható szenvedéstörténetként értelmezhető).

Az atléta halála (1966) parabolisztikus regény a végsőkig fokozott teljesítményvágyról, a „Gyorsabban, magasabbra, távolabbra” kétes értékű törekvésének lehetetlenségeiről,  egyben a mindig előremenekülő 20. századi ember kiszolgáltatottságáról és esendőségéről szól. A Saulus (1968) című regény az ószövetségi Saul-Paulus történetét dolgozza fel, addig a pontig követve hősét, amíg a megvilágosodás pillanata bekövetkezik. Igen sűrű, kihagyásos történetmondás jellemzi a könyvet. A Film (1976) című regénnyel az előbbi kettő laza regénytrilógiát alkot. A Film egy forgatásra épül, amelynek során a kamera egy öregember és egy öregasszony útját követi végig, amint a budai Csaba utcán csoszognak hazafelé. A magyar prózaepikában szokatlanul radikális redukcióra épül a mű, szinte a lehető legvégletesebb módon lecsupaszítja az elbeszélést a szerző. „Csak semmi narrátorhang” – hangzik el egy helyen; tőmondatok, kimért tényközlések, balladisztikus tömörség jellemzik a regényszöveget.

Közben megszületik egy más jellegű regénye, a Pontos történetek, útközben (1970), amelyben egy asszony meséli el erdélyi és dunántúli utazásainak emléktöredékeit, pontról pontra kötve össze az egymást értelmező vagy éppen egymást rejtélyes összefüggésbe hozó tényeket.

Első gyűjteményes elbeszéléskötete az Alakulások (1975), amely a magyar prózaepika megújulásának fontos állomása. A primer történetmondás helyett a szöveg elvontabb komponálási módjai kerülnek itt előtérbe.

Esszéit – amelyek korábban főleg filozofikus műhelytöprengések, később éles látású, problémaérzékeny közéleti publicisztikák – több könyvben gyűjtötte össze (A tágasság iskolája, 1977; Érintések, 1980; A pille magánya, 1989;. A negyedik út, 1990; Otthon, és világ (1994).

Legfontosabb novelláit a 70-es, 80-as években megjelent köteteiben adta közre (Szárnyas lovak, 1979; Merre a csillag jár, 1985; Sutting ezredes tündöklése, 1987), ezekben a kötetekben a háború utáni magyar novella számos mesterműve olvasható, így például a Ló-regény, az Anyasirató, a Térkép Aliscáról vagy a Bolond utazás. A legteljesebb válogatást a szerző maga szerkesztette meg elbeszéléseiből 1989-ben, Volt egyszer egy Közép-Európa címmel.

A Megbocsátás című kisregény (1984) és a Családáradás című regény (1995) a családi legendáriumot dolgozza fel, többi írásához képest kevésbé szikár hangon, a messzeség, a múltra való emlékezés megszépítő, melankolikus sajátosságára építve. A Wimbledoni jácint (1990) és a Ballada az úrfiról és a mosónő lányáról (1991) korábban félbehagyott és ekkor befejezett novellákat, rövid történeteket tartalmaz („végleges vázlatok a hagyatékból” alcímmel jelezve ezt az alkotói fogást).

Novelláiból összekötő szöveg segítségével új művet állított össze Hamisregény címmel 1995-ben. Írt számos mesét, egy ifjúsági regényt, verseket és néhány drámát is. Életművét a Századvég Kiadó kezdte el kiadni, de a sorozat megszakadt.