Piliny néprajza

PILINY NÉPRAJZI VÁZLATA

A palóczok eredetének vitája lankadatlanul folyik. Bármelyik táborba tartozzék is azonban a vitatkozó, azt elismeri mindenik, hogy a palóczság egyike a hazánk legeredetibb, legérdekesebb törzseinek. Nagyon sok eredetiséget őrzött meg napjainkig, úgy szokásaiban, mint nyelvében, gondolkodásmódjában és mindennapi életnyilvánulásaiban. Még mindig nagyon hálás téma volna ethnograözhusainknak, ha a palóczok tanulmányozására adnák magukat. Sajnos, ha elmulasztjuk a mát, nem tudni, ha holnap akad-e még tanulmányozni való. Végre is a tengerhullám addig nyaldossa a szirtet, míg egyszerre csak elnyeli. A palóczság is rohamosan kezd kivetköződni ősi eredetiségéből. Én csak a magam falujára hivatkozom. Piliny a karancsalji palóczság határán van, s talán nem annyira jellegzetes, mint a központ felé eső rész, de még mindig igen érdemes a megfigyelésre. Én, a ki a néppel gyakran és nagy előszeretettel foglalkozom, gyermekkorom óta nagyon sok változást, hogy úgy mondjam, hanyatlást észlelhettem már. Áll ez a panaszom első sorban a viseletre. Én még emlékszem piros csizmákra. Vagy öt év óta pedig a czipő már egészen kiszorította a fekete csizmát is. Ma ”lagos orrú” czipőre büszke a leányzó, épúgy, mint valamikor a harmonikaszerű csizmára, a melynek sarkára a belső oldalon valami csörgőféle csilingelt minden lépésnél, az orrára meg rézből vertek díszül egy keskeny lemezt. Három évtizeddel előbb „pánytyikába” (szalagba) volt fonva a lányok haja, ma már csak „koszorúba” tűzik fel. Három évtized alatt elfeledték egészen a „rozmaringba” való fonást is, a mely négy-, öt-, hatágú volt a halántékon, s csak úgy simán fésülik össze a hajat. A szépingváll is kiment egészen a divatból, hétköznap egyáltalán nem hordják, ünneplőnek is csak nagy ritkán lát az ember egy-egy „vékony varrottat”. Már a „vizitkét” is kiszorította a blúz. A szoknya alig ért térden alul, s tíz év alatt annyira megnőtt, hogy most elül-hátul a földet söpri templomba menet. Selyem és bársony azonban nem ment ki a divatból. Csak a régi „ződfalu, feketefalu, pirosfalu mosolygókat” szorították ki a modern úri szövetek. Azokból a szép rózsás szoknyákból dunnahajak lettek egymás után. A divatban egyébként a színt és szövetmintázatot illetőleg, nem igen állandó a leánynépség. Ha valaki új, kirívószínű vagy cifrázatú ruhában megy a templomba, a következő vasárnap már a ruhák fele abból a fajtából van. Volt idő, mikor mindenki fertelmes sárgaszínben pompázott, aztán a „libazöld” lett a kedvelt szín, míg csak a „lángszínű” selyem ki nem szorította ezt is. Ez még most is tartja magát, pedig a színe nem igen felel meg a nevének.

Olyan selyem, a melyik ráeső vagy reflex fénynél a sötétvörös, barna és liláskék színeket játsza. Közben uralomra vergődött egy időre az „újszín” is, a melyik tulajdonképen a rég ismert fraise szín. Abban következetes a viselet, hogy 12-15 alsószoknyát minden fehércseléd felszed ünnepen. Legalul egy pár „rongyszoknya” van, a melyeket otthon szőnek csíkokra szaggatott régi ruhákból, s oly erősek, hogy még az unokák is elöröklik. Készítése ma már kiment a divatból, a meglevőket elhordják még, egyébként a kivesző ruhadarabok közéé tartozik már ez is. Aztán barchetszoknyák jönnek, e fölé a „fehér alsók”, a melyek szépen slingeltek. Manapság azonban már nem látszanak ki a felső alól, holott azelőtt tenyérnyivel hosszabbak voltak a legfelsőnél. Öt-hat kendő volt régebben ruházat kiegészítése, ma már megelégesznek egygyel-kettővel. A nóta is idejét multa:

„Ezt a kis lányt ne vedd el, ne vedd el,

Mert nem győzöd kendővel, selyemmel,

Kilencz kendő körül a nyakára,

A tizedik karcsú derekára.”

A kötény rendesen a ruha szövetéből készül, s csipkével van szegve. Régi nevén azonban már csak az öregek hívják „keczelének". Pár év előtt egy gyorsan elhagyott divata „homlokkötőt” portálta, s a gyöngyös szalag egészen a szemöldökig eltakarta a homlokot. A menyecskék szépen slingelt „farkas” főkötőket hordanak kisebb ünnepélyes alkalmakkor, míg hétköznap csak egy suta vörös főkötő takarja be a sárgarézből készült, sokszor rajzos „kontyvasra” csavart hajat. Ez a konytyvas pótolja a jegygyűrűt, s ebbe vésik be az esküvő napját és viselőjének nevét. Éppen ezért az asszonyok feje mindig be van kötve hétköznap. Kendőjüket csak lefekvés előtt teszik le, s nagyon ”rangasz” asszonynak kell lenni annak, a kit még otthon is a kis vörös főkötőcskéjében lehet meglepni, e nélkül pedig csak a fésülködőt (rendesen csak miden vasárnap reggel) és a halottat lehet látni. Egy év óta a menyecskék juhászosan hátra kötik a kendőjüket. Ritkább alkalmakra a „gyöngyös főkötőt” teszik fel, a mely fekete, kék vagy vörös selyemből készül, hátul széles szalagból készült csokorral, a melyről két hosszú szalag csügg alá. Az ilyen diszfőkötők ez előtt az egész vidékre Halásziból kerültek ki, most azonban a Bohókék fiatal menyecskéje, Julka, annyira eltanulta a készítésük módját, hogy a legközelebbi faluk mennyasszonyait már ő látja el.

1. ábra

A „garalis”, az üvegből készült színes gyönygysor, máig megtartotta szerepét a nyakon. A palóczföldi honfoglaláskorban elföldelt sír azonos gyöngyöket rejt magában a manapság duzzadozó nyakon megfeszülőhöz. Vastag köves ezüst gyűrűt kap a leány a legénytől, s a fülbevalót szeretik aranyból venni Szécsényben. A fehér csipkés kendőbe, ha csak lehet, mindenki fog pár szál virágot mikor misére megy. Jó ha „muskátli” vagy „körömvirág” lehet, de ennek híján egy szál rozmaring is megteszi. Estére aztán megkapja a legény.

Tavaly halt meg a 80 éves Kereszti, az utolsó, a ki a régi viselethez hű maradott, fésűt hordott hosszú ősz hajában. De most már ő sem fonta két „varkocs”-ba, mint fiatalabb éveiben tette. Most mindenki rövidre vágva, választék nélkül hordja a haját s gondosan borotválkozik. A férfiaknál a gatya, mint egyetlen ruhadarab, sem hétköznap, sem ünnepen nem szokásos. A régi ezerránczos, rostos patyolatgatyáknak, bő ingeknek, nyoma sincs. Legény és házas egyaránt kék posztóruhában jár nyáron és télen egyaránt. Sőt mostanában már készen vett színes mesteremberes szabású ruhákat kezdenek a módosabb legények hordani, s a kik Tarjánba járnak munkába, megesik, hogy vasárnap is magukon felejtik a pantalót. Munkába nyáron vászonból csinál a háznép nadrágot a férfiaknak, a lábak közé egy különös formájú, zacskós betétet szabva, épúgy, mint a hogy a gazda készíti magának aratásra a bocskort, a melyet más munkához fel nem vesz egyébként soha. A csizma általában még kötelező a férfiakra, s a nadrágra a lovagló nadrágok mintájára gyöngyházgombokat varrat a divathős.

A pitykés lajbik, dolmányok ideje lejárt. Nem testhez álló, rossz szabású kabátot csinál nekik a szabó Szécsényben, a melynek a nagy csontgombokon kívül, cifra kerekpapirosra varrt művirág, meg az ehhez tűzött hosszú szál rozmaring a dísze. A kalap mellé hasonló virág kerül. A fiatalok téli ruhát általában nem hordanak. A leányok, menyecskék egy szál blúzban járnak, s az egész misét végig didergik. De „kar-kesztyű”, egy a csuklóra színes pamutból kötött ruhadarabocska sohasem hiányozhatik. Az öregebbje felveszi a régi ködmönt, a mely barna fénytelen bőr, vörös szegésekkel s fekete báránybőr részekkel. Bélése fehér báránybőr, s a díszesebbek discret virágokkal kivarrottak. Az idősebb, tekintélyesebb férfiak bokáig érő, ujjatlan, egyébként amahoz hasonló jellegű bundába burkolóznak. Az ujjas, nemezből készült fehér szűr ma már ritkaság számba megy. A fekete báránybőr süveg szintén csak azok ruhadarabja, a kik már nem óhajtanak fiatalnak látszani. És ezen a koron nemcsak a férfiak, hanem az asszonyok is hamarosan túlérzik magukat. A mint hogy a 17-18 éves eladó öregleány számba megy, úgy a menyecske is, ha 2-3 gyermeke van, lassanként a láda fenekére rakja a czifra ruháit, s aránylag egész fiatal korban még, az öreg nénék fekete ruháit veszik magukra. A nők általában nem hiúak. Kendőző szereknek híre sincs közöttük.

A nép erkölcsössége csaknem példás. A leány 12-13 éves korától kezdve kedd, csütörtök, szombat, vasárnap egyedül van teljes sötétségben a legénynyel. Csak a pirkadó hajnal választja el őket, a mikor a leány kikiséri a legényt, s az ajtóban egymás kezét fogva sokáig beszélgetve búcsúzkodnak. Nagyon csunyának kell lenni annak a leánynak, a kinek már gyermekkorában nincsen szeretője. De azért megesett személy igen ritkán akad köztük. Egy-egy évtized is elmúlik, míg ilyen botrány megesik s akkor is házassággal sietnek jóvátenni a hibát, mert a hibás legény amúgy sem kap egyhamar másik feleséget. A vadházasság szintén ismeretlen intézmény. S a mi ritka eset, a kikapósságot nemcsak a nőknél tartják rút dolognak, hanem a férfiúval szemben is oly szigorú a közvélemény, hogy az olyan legényt, a ki abba a hírbe keveredik, hogy miden komolyabb szándék nélkül majd ezt, majd azt a leányt bolondítja, menyecskék körül legyeskedik, megszólják, lebecsmérlik, s bizony nehezen kap feleséget, ha egyszer igazán eszébe jutna a házasodás. Még annak is híre megy, ha a legény az éjjeli leányvizitek alkalmával nem szeret a szigorú korlátok közt maradni, s a leányok sietnek egymást értesíteni a legény eme tisztességbeli fogyatkozásáról, s a csapodár legénynyel rövidesen megesik a csúfság, hogy a gondos anyák nem nyitnak előtte ajtót a lányos házaknál.

A gyermek szüleit „édes szülém”, „éldes anyámnak” nevezi, régebben szokásban volt, hogy a leány anyját egyszerűen „édesnek” szólította. Az 2onoka” előtt a nagyszüle neve „öregapám”, a leány pedig idősebb nőtestvérét „édes nenémnek” hívja. A menyecskének férje öcscse „kisebbik uram”, a sógorságban levő idősebb nőrokon pedig „ángyika”. A keresztszüle fogalma nagyon tág, s létesül a bérmálás útján is, s ha hét gyermeknek hét különböző keresztanyja van, minden egyes gyermek mind a hetet keresztanyjának szólítja. Így aztán sógorság, komaság, keresztszülézés folytán az egész falu egy nagy családnak tetszik.

A kölcsönös becsülés, szeretet ritkává teszi a perpatvarokat. Asszonyi átkozódásokban persze nincsen hiány, s a leggyakoribb rosszkívánság a „törjön ki a rossz nehézség” és az „egyen meg az íz”. Tolvajlás csaknem sohasem fordul elő, verekedés is csak ritkaság még a legények közt is, legfeljebb ha idegen falubelit tanítanak ki arra, hogy a pilinyi virtus. Mert bár mind gyakoribb, hogy más falubélivel kötnek házasságot, még mindig ellenszenvvel vannak az idegenen legénynyel szemben, s haragszanak, ha esténként azért teszi meg az utat, hogy pilinyi leánynál töltse az éjszakát. Ilyen legény mindig ki van téve, hogy a sötétben jól megdobálják kövekkel, sőt korcsmai verekedés is gyakran történik a féltékenységből. Van ugyan mindig egy-egy „nagyó kínyes legéíny” a ki szeret a „tánczon” garázdálkodini, de az ilyen aztán a többi összefogva rendesen megszelídíti. A pletykát természetesen nagyon keresi a falu népe, s a legtöbb asszonyi veszekedésnek ez az okozója. Az „emberek” nem avatkoznak ilyenkor feleségeik dolgába, s az asszonyok rendesen a bíróságnál „keresik ki a becsületüket”. Az persze nem megy verekedésszámba, ha a férj néha-néha megveri a feleségét, s különösebben nem is botránkozik meg rajta senki, legkevésbbé pedig maga az asszony.

A falunak mintegy 800 lakosa van, s a legutóbbi népszámlálás azt mutattatta, hogy a szaporodás épen nem megfelelő. A szomszédos felfalu meg épes lakosságkevesbedést tüntetett fel. Ennek az oka a nagy gyermekhalandóságban, és a gyakran megismétlődő tifuszjárványban van. A gyermekfogamzás korlátozását nem kísérlik meg, a kis babákat örömmel fogadják az asszonyok, szeretik is, de nem viselik épen nagy gondjukat. Jégbe-fagyva, mezítláb, egy szál ingen járnak a gyermekek odakint. Ha valamelyik megbetegszik, orvost nem hívnak hozzá, mert nagy a költség, és a sorsára bízzák. Ha meghal, keservesen megsiratja az anyja, de hamar megnyugszik az „Isten rendelésibe”. Hogy mégis elég bőven marad meg gyermek, ez annak köszönhető, hogy jól táplálják őket. Legtöbbször egy éven túl szopnak, már csak azért is, mert a menyecskék remélik, hogy szoptatás ideje alatt nemesnek újra teherbe. Altatószerekkel nem rontják a kisded szervezetét. Különös, hogy újabban mégis elég gyakori a gyenge elméjű fiú. A lakosság szervezete különben erős, bár a bányamunka az újabb nemzedéken erősen mutatja pusztító hatását, s mind gyakrabban látunk sápadt, védtelen alakokat. Nem betegség ismeretlen. A 80 éves körüliek elég gyakoriak. A férjhezmenés ideje a 15-16-ik év, de gyakori a 14 éves menyasszony is, a kiről orvos állít ki férjhezmehetési bizonyítványt. A legények legtöbbje még nem érte el a katonakötelesség idejét, mikor asszonyt hoz a házhoz.

Külsejére nézve a lakosság inkább alacsony, zömök. A sorozás elég jó eredménynyel jár a legények közt, de nagyon sok mint „kirekremát” (megfolyamodott) gazdaságvezető, vagy kenyérkereső, csak póttartalékba kerül. A férfiak inkább barnák, míg a nők közt aránytalanul több a szőke. A férfiak legtöbbje 16 éves koruktól kezdve, különösen a téli hónapokban Salgó-Tarjánba jár a bányába vagy az ottani gyárakba s a ki szorgalmas és takarékos, havonként 200-240 koronát hoz haza. Rendesen csak minden második héten, a szombat estétől a kedd reggelig való időt töltik az ilyen tarjáni munkások otthon. A feleségek közben tiszta ruhával és élelemmel egyszer-kétszer meglátogatják az uraikat, s éjjelre vendégül ott maradnak. Mikor a munkás dologba indul, az egész podgyászát az asszony veszi a hátára, s így kiséri ki urát a falu határáig. A mezei munkák, de még inkább az aratás idejére azonban, csaknem mindenki otthon marad. A nehéz aratást gyengéknek látszó 13 éves leányok is minden baj nélkül bevégzik. Olyan leány nincs is, bármilyen jómódú legyen, a ki kikerülné az aratást, mert ez le nem mosható foltot hagyna rajta. Az aratók százból 12 csomót kapnak, a mezei napszám pedig kaszásoknak 4 korona, egyéb férfi munkák után nyáron 2 korona, 2 korona 40 fillér, s aztán lemegy egészen 1 korona 20 fillérig., asszonyok napszáma pedig 1 korona 40 fillér és 80 fillér közt váltakozik. Az idősebb férfiak téli munka gyanánt vagy szőllőrigolirozást, vagy kőfejtést vállalnak. Munka nélkül a legtehetősebb sem él, s éppen úgy dolgozik, mint a cselédje. Két tőzsér maradt árván, a kiket apjuk, a bíró, olyan jómódban hagyott, hogy abban a tudatban halhatott meg, hogy „megének azok, hóttig, még ha kannával is eszik a pízt”. De bizony nem vált be a jóslat, mert korhely volt a kettő, elitták a vagyont. Mikor aztán kiliczitálták a házból őket.

A határ legjobban a búzát termi meg, s ez a főtermék, értve természetesen a nagyobb gazdákat, mert a kinek csak egy-egy pántlika földje van, az kukoriczát vagy krumplit ültet inkább. Aratáskor a kaszás „egész részes” után a fa „fé részes” előrször a „markot” szedi, ebből összegyűl a „kive”, melyekből 9-10 képez egy „csomót”. Ezekből rakják a „kazalt”. A „tallón” a felálló gabonaszár-vég a „kaszinka”. A réten a fű először „rendekbe” rakódik a kasza után, ezekből a „petrenczék” lesznek, végül a „boglya”. A terményeket általában „életnek” hívják. Két évtized előtt a Várhegy híres bort termett, ma a szőllők vagy kukoriczák alá vannak felkapálva, vagy „luternát” (lucerna) terem, vagy begyepesedve rossz fű nő rajtuk. A borban való gazdagság tanubizonyságai a falu végén a sok és nagy pincze, a melyek a homokhegybe vannak vágva, s egymás után dűlnek be.

2. ábra

Akkor még a lakzik leginkább őszszsel, új borra voltak, most a legtöbb a farsangon zajlik le.

Nógrádmegye régi leírásai a termő földet silányabb minőségűnek mondják, elég igazságtalanul, mert minden termény igen jól díszlik benne. Viszonyt felemlítik mészégetését, a miről ma az emlékezet is alig tud már valamit. A sárgás színű mészkő nem kell senkinek, bár, a mint a régi falakból látszik, nagyon jól kötött az építkezésnél. Mint kénozooi tengerfenék, a csigák és kagylók nagy tömegét őrizték meg a felső rétegek, a mészkövekben igen szép képleteket lehet találni. Kagymészkőből pedig óriási szirtek állanak, különösen a Várhegy tetején. Bazalt és trachytos eruptiv kőzetek kicsiben művelt kőbányát szolgáltatnak.

Vallásosak is, babonásak is, de egyiket sem hajtják mértéken túl. A férfiak is rendesen „gyovonnak” (gyónnak), s nagy a megtiszteltetés, ha ki nagyobb ünnepnapokon gyertyával kezében az oltár mellett sorfalat állható az úrvacsorát kiosztó papnak, s egyik legszebb méltóság a „templombíróság.” A leányok között viszont minden valamira valónak külön lobogója van, a mleyet mindig csak ő visz. Évenként többször megy búcsú a Szentkúthoz, s már sok ideje az énekkezdő Tőzsér Geczi Borka, a volt bíró felesége, a ki különösen szépen tud énekelni, mert a többek elhangzott éneksorát egy rezgőtactussal midig külön megnyújtja. Ő a búcsúknak a vezetője, mióta Kővágó Gábor meghalt, a ki messze földön ismert „szent ember” volt. A harmadik faluban Ságon volt egy helyi próféta, Sági Fero, a ki egy szent kutat fedett fel a határban, a hová még most is járnak imádkozni ájtatos asszonyok. Valamikor nagy volt a híre a Szentkútnak, és Sági Fero pilinyi püspöknek nevezeti ki vallásossága érdeméül Kővágó Gábort. A leányok nem igen mennek a Szentkútnál messzebbi búcsúkra, de néhány öregebb asszony Sassinba, Selmeczbányára, Esztergomba, Cellbe is elgyalogol. A babonák közül ismertek a „szép asszonyok”, a kik elvezetik éjnek idején az embert, és hisznek a lidérczben, a ki nagy erőt ad a gazdájának, vagy olyan botot, a melynek érintése viszontszerelmet kelt bármelyik asszonyszemélynél. Néhány év előtt hal meg Babka Palya, a ki ismert borszorkánymester volt egy időben, de mint megért mult ki avilágból. Tudni való, hogy eladta a lelkét az ördögnek, s ebben az időben minden szent képet kidolbált a házából, s egymaga olyan tánczokat csapott a szobában, hogy holtra fáradt miatta. Látták, a kik benéztek hozzá az ablakon. Azok persze nem láthatták a szép asszonyokat, a kiket az ördög odarendelt a Babka mulattatására, sem az ördögi zenét nem hallották. Ugyan csak ő csinálta meg azt is, hogy egy sötét téli éjszakán már majdnem kenderáztató mocsolyákba csalta Péter Pistát, s ugyanakkor nagy köszvényben jajgatva otthon is ágyban feküdt. Élete végén szakított az ördöggel s visszahordta a szent képeket, abbahagyta a „csúnya beszédet”, s halálos ágyán szépen meg is gyónt. Az ő ördöngösségét mindenki komolyan vette, s senki sem tételezte fel róla, hogy „parádézott” velük.

Egyéb babonáikból is feljegyzek néhányat, a melyek talán nem nagyon általánosak. A kis gyermek talpát nem szabad megveregetni, mert sokáig nem fog tudni járni, sem átlépni, mert visszalépés nélkül nem fog nőni. Gazdasszonynak karácsony estélyén nem szabad az asztal mellől felkelni, mert nem fognak tojni a tyúkjai. Ha evéskor nem törik össze a tojáshajat, ugyanezen baj éri a házat. A melyik kislány olyan kutyakölyökkel játszik, a melyiknek a szem még nem nyílt ki, nem fog tudni kenyeret sütni. Ha dagasztáskor meg nem csecserézik a leányt, nem kel magasra a kenyér. Vajköpüléskor meg lehet látni, hogy ki a szűz, mert a kinek soká nem megy össze a tej, az már nem az. Leány, ha férfit vizelni lát, kiszálkásodik az újja. Vizeleten nem jó átlépni, mert náthát kap az ember. A holdat fogytakor a „morkoláb” eszi meg, ez jön el a rossz gyermekért is. Ha akis babát nem köpködi meg az, a ki megnézi „elszárad” szegényke. Terhes asszonyt azzal átkozza meg a haragosa, hogy addig ne tudjon szülni, a míg meg nem engedi neki. Nehéz vajudás mindig ilyen ellenséget jelent. Nem jó pénzt fölvenni a földről, mert az rontás lehet. Ezt különben bajos kikerülni, mert olyan nyomba léphez akármikor az ember, a melyik meg van rontva. Az erre következő sebből a betegség végén, kenderkócz jön ki. A Várhegy belsejében egy nagy barlang van, a melyiknek szájja csak minden harmadik esztendőben nyílik ki. Egy szőllőpásztor pár évtized előtt éppen akkor ment el a bejárat előtt, mikor ez nyitva volt, bement, s becsukódott a kapu mögötte. Három évre elveszett így, s acsak halálos ágyán vallotta ki, hogy hol volt ez alatt az idő alatt. Addig meg volt tiltva neki szólni erről, még a kád aranyba-ezüstbe sem volt szabad bemarkolnia.

Gyógyító asszony nagyon régen nem volt a faluban, de töréseknél, ficzamodásoknál orvos helyett szívesebben viszik kocsin a beteget más falusi kuruzsló emberekhez. Pilinyben csak Barna Jankó bátyának van az a tudománya, hogy kézen, vagy másutt levő „tyúksegget” (bőrkeményedést) leolvas, ha megnézte azokat, vagy pontosan megmondják neki a helyet a hol támadt. Magam is többször tapasztaltam, hogy közbelépése mindig eredményes, s a szemölcs önmagától elsenyved. Titkár, hogy milyen szavakkal gyógyít, tudtommal a saját fiával sem közli. Ugyancsak ő a gyermekfogamzást már akkor megmondja a szembenézésből, a mikor még orvos sem állapíthatja azt meg.

Az étkezés aránylag elég jó. A kint dolgozó ember ritkán marad ebédre főtt étel nélkül. Akármilyen messzire is van a falutól, déli harangszóra megérkezik a „kantárban” az ebéd. Mivel Losonczon edénygyár van, most már rendesen színes-mázos pléhedényben viszik az ételt, s a „sirány” mindinkább kimarad a használatból. Ez a sirány fületlen bő szájú kisebb fazékféle a nevét véleményem szerint onnét vette, mert formára nézve teljesen megegyez az árpádkori temetők siri edényeivel, a melyekben a halott mellé az ételt adták. Ebédre valami „lé”, bab, vagy krumpli leves, meg zöld paprikát meg kenyeret visz magával a munkás ember. A „kossó” (korsó) mindig friss vízzel áll készen, de a „csecsén” nem igen szoktak inni belőle, hanem felhajtják, miután előbb kilocscsant egy kicsit mindenik ivó. A pálinkát meglehetős mérséklettel fogyasztják még s munka közben soha, mulatságban is csak ritkán részegednek le. Rendszerint csak este és reggel iszik meg a férfi egy-egy tizedet. De ha nincs, nem kivánja. Asszony soha sem iszik semmi italt a vizen kívül s bár lakodalmakkor leányt, asszonyt váltig kinálgatnak mézes pálinkával, legfeljebb csak az ajkukhoz érinti a fehérnépség az üveget . Kiheverhetlen csúfság volna, ha asszonyszemély csakugyan meginná az italt. Kávét és teát még nem fogyaszt a paraszt, de nyárban szereti a soda bicarbonával csinált pezsgő vizet, a melybe eczetet töltenek. „Cibar” és „cigaréta” ünnepnapokon sok fogy, hétköznapon pedig a bagó. Ha valaki bemegy a városba, onnét mindig hoz „szarvacskát”, (kiflit) vagy „puffancsot” (zsemlét). Az otthonkészült tészták között legízletesebb a „geresztő”, a mely kemény sűrű tésztából sül, egy kicsit vízben megázik, aztán bőven kap a tetejére czukros mákot.

A palócz jellemvonás meg van a pilinyieknél is. Gyanakvó és ne igen hisz a kaputos embernek. Egyszer egy nemrég meghalt jó nevű festő volt a vendégünk és ebéd után vázlatkönyvével kiment szétnézni a faluba, s egy alkalmas helyen rajzolgatni kezdett. Egy palócz melléje áll, s nézi, hogyan épül a papíroson a szemközit ház. „Mit csiná a tekintetes úr, ha meg ne sérteném?” „Rajzolok” felelé a festő egykedvűen. „Hát oszténg mitű lesz a jó?” „Semmitől atyafi, csakhogy éppen meglegyen a könyvemben”. „Csak azé? Ühüm” köhögött a paraszt, s elment. A festő észre sem vette, hogy lassanként innen is, onnan is köréje gyűlnek a parasztok, míg csak úgy össze nem szorították, hogy alig b írt mozdulni. „Hagyjanak hát hé” mordult fel haragosan, felütve a fejét. „Hát csak minek is lesz az a ház leírva?” kérdezi egy öreg palócz. „Mi köze kendnek ahhoz”, felelt a művész türelmét vesztve. „Hát csak valami mégis vóna. Aggya csak ide azt a papirost, a mit tele írt.” A festő nagy szemeket meresztett. Nem értette a barátságtalan hangnak az okát. Összecsapta a könyvét, s ott akarta hagyni a tömeget. „De má innét csak nem megy az úr, míg meg nem tuggyuk, hogy mi járatba van. Hallotónk má ilyen ispionokró. Gyűjjék csak be a biróházáho egy kicsint”, s szegény művész úr alig tudta magát a biró előtt kimenteni

3.ábra

a kémség vádja alól. Sehogysem akarták elhinni neki, hogy nem azért írja le aházakat, hogy az ellenséget tudja aztán vezetni. Azóta persze már nagyot haladt a czivilizáció, s a lányoknak is az a legnagyobb öröme, ha levétethetik magukat, s nem kelt gyanút többé a rajzolás vagy fényképezés. Hiszen már annyira művelődtek, hogy „bicziglin” járnak többen a tarjáni bányába. Csak a „motorkocsit” nem szeretik, mert sehogysem tudnak a lovak hozzájuk szokni. Újabban a fiatalok közt látra kap a világlátni vágyás. Mester e tekintetben Dobos Janko, a ki egy krajczár utiköltség nélkül megjárta Párist, Rómát, Konstantinápolyt, Jeruzsálemet, holmi közeli Bécs-félé helyeket nem is említve. Egész irattára van külföldi hivatalos iratokból. Egy másik csak a vidéket járja be, de közben becsap a kit lehet. Néhol orvos, máshol gabonakereskedő, s a parasztnép felül neki. Egy harmadik bűnbánólág mindig haza kerül, de mindig úja eltűnik, ha apját sikerült meglopnia.

Mint nyelvtani sajátosságot azt figyeltem meg, hogy ezt a szokatlan igeformát is használják: levétem, levétél stb. a voltam helyett. Egy másik kifejezésmód, mely az irodalmi nyelvből kiveszett az, hogy a „nap borúba ment” vagyis, hogy elborúlt. A gyenge, sovány alakot „gérbicz”-nek csúfolják, a kinek pedig a lábszára nem szép gömbölyű, az „czépok lábú”. A hasonlatot a szövőszék faékéiről veszik. Az életre való embert meg „patragnak” hívják. A tréfálkozás helyett meg azt mondják, hogy „parádézott”. A gazdag embert mindig „boldog embernek” nevezik. Egyébként a költészethez kevésé érzékük van, s eredeti nóta nem terem náluk, sőt régi ballada töredék sem tartotta fönn magát köztük, a mondák pedig kihalnak. Mint általában országszerte a történelemből csak a törökökről tudnak,

4. ábra

s minden embercsont ebből az időből való szerintük. Őskori leletekről sem lehet elhitetni velük, hogy azok nem a törököktől valók.

A faragáshoz azonban erős érzékük van. Többen foglalkoznak közülök azzal, hogy bútorokat csinálnak, s eredeti fafaragással látják el azokat. Legtöbbre vitte e téren Bertók Jankó, a ki közönséges bicskával igen jellegzetesen faragja ki eredeti ötleteit. Egy lócza támláján, bükkfa erdőben vadászatot ábrázol. Már maga a faágyak és lombok stilizálása érdekes és változatos. Aztán a lövés nyomán eleső szarvas, a szimatoló kutya, a malaczától követett vaddisznó, az ágak közt békén üldögélő mókus, meg a vadász egyaránt nagy jellemző erővel vannak ábrázolva. Egy másik sorozat a tölgyesben legelő juhnyájat mutatja be. Aztán egy széktámlán ott van a kaszárnya, a kapú alatt őrködő bakával, míg egy másik házikóból a gazda fejszével a vállán az erdőre indul. Egy asztal oldalán a szántóvető igazgatja ökrös igáját, utána pedig szóraj a magot a pajtása. A másik oldalon már az aratók mennek szép libasorban. Az egyik asszony már alakjával is jelképezi a termékenységet. A fogas egy egész szakasz huszárt

5. ábra

mutat, a min kivont karddal attakra rohan. A közönséges lovat vastag nyak, nagy fej jellemzi, míg a tiszt úr lovának kicsi, finom alkatú a feje. Szemközt egy bakacsapat van, a kiket szintén tiszt vezet. Van köztük

6. ábra

dobos, zászlós, trombitás is. A millenniumra a királyt is kifaragta a parasztművész, a mint koronásan, palástosan léptet a lován. (3-6. ábra) Az asszonyok meg a szövésben igen ügyesek. Ezelőtt vörös és kék pamuttal szőttek stilizált virágokat, pávákat, galambokat, újabban pedig egész modern ízlésű díszeket szőnek sokféle színben. Vánkosvégek, abroszok, kötények, ajándék-kalácstakaró kendők kapnak e fajta díszítéseket. Van köztük: pávás, szőllős, függeleveles, H-ás, szives, stb. Nagyon szép slingeléseket láthatni, alsószoknyákon, farkas főkötőkön, (7.ábra) zsebkendőkön.

7. ábra

Ezeket a lányok csinálják, s maguk találják ki maguknak a mustrát is. Igen érdekesek a hímes tojások is, s a nemrég meghalt Új Ilona nene egész képeket írt a tojás oldalára. Csókolóztak a galambok, büszkélkedtek a pávák, s ugráltatták medvéiket tánczoltatók. Nem is említve a rozmaringos cserepeket, a melyekből szerte nyújtogatta ágait a virág. A kis kert különben nyáron muskátli (pelargonium), bazsalicska, majorannák, gyorgyina (Georgina, Dahlia) mály- vával van beültetve, újabban már a tearózsák is nyíllanak azokban, s felkapott lett a viaszvirág. Télre mindent, a mit csak kiszedni lehet az ablakba állítanak.

Három év előtt új templom épült a régi toronytalan helyén. Annak a mennyezetén a kórus fölött nagyon szép deszkaképes voltak, barokk ízlésűek, a melyeken egyszarvúak, oroszlánok, hableányok tarkállottak. A többszöri figyelmezetés mellett is, mikor elbontották a templomot, szétrongálták ezeket az értékes deszkaképeket is. A templom magas

8. ábra

dombon áll, körülvéve a temetőtől, lásd 8.ábra, melynek egyik sarka mindenszentekkor kivilágítatlan. Ide temették a legutóbb kolerajárvány halottait s a sirok nincsenek is fejfával megjelölve. A nagy kereszt alján egy négyszögletes lapos kő van. Ezen szokták emberemlékezetet meghaladóan az ismeretlen helyen, vagy idegenben pihenő halottakért meggyújtani

9. ábra

halottak napján a gyertyákat. Van a harangok között egy, a nagy harang, a mely hosszú pörlekedés tárgya volt Piliny és Felfalu között. Az utóbbi

10. ábra

falu a harangot még ma i s magának vindikálja s mikor a per folyamán bizonyítékok híján Pilnyben maradt a visszakövetelt harang, a jelfalusiak kisérletet tettek, hogy éjnek idején visszalophassák, de az expedítió kudarczot vallott. A Mária-oltáron a régi templomban, egy egészen fehér, tüllből készült régi pilinyi paraszt ruhába öltöztetett szűz állott, fából kifaragva. A helyét most egy lourdesi Mária foglalta el. Hogy azonban a régi ne maradjon hajlék nélkül, a „Társulatos asszonyok” összerakott pénzből egy kis kápolnácskát emeltek az endrefalvi határon, s ide állították be szent szüzet. Régi ruháját valami divatosabb kékkel cserélte fel azóta Mária.

Két hosszú utczából áll a falu, a felső és az alsó végből, s a két utcát közök kötik össze. A patak az alsó végen folyik keresztül s aránylag igen rövid idő alatt nagyon kiapad. Egy félszázad előtt még malmot hajtott, most nyáron keresztül legtöbbnyire víz nélkül van s a sokszor ki is gyepesedik a medre. Mióta kivágódtak a régi rengetegek, elapadt a patak is.

A faluban még egyetlen földből pacsitott ház áll, az utolsó faházat néhány év előtt bontották le. A régebbi épületeken (l.-11.ábra) még zsuptető van, s az ablaknak nevezett lyukba gondosan be van tapasztva az üveg. Ma már

11. ábra

szép „hambitos” új házak épülnek, cseréptetővel. Két év óta egészen megváltozott így a falu jellege. A régi házak egy „pitarbú”, a „házbú” és a „komrábú” állottak. A pitvarban zsákok, ételfélék, gazdasági eszközök állanak, a fal mellett pedig egy lóczán rocskában az ivóvíz, a falba vágva pedig egy-két „vakablak”, a melyek mélyedésében evőeszközök, eczet, pálinka van fügönynyel betakarva. A pitvar végében áll a tűzhely, melynek alsó része a kenyérsütő kemencze, előtte egy négyszegletű lyukkal, a mely arra szolgál, hogy a menyecske abba lógassa be lábait a kenyérberakás alkalmával. Rendesen le van takarva deszkával, s benne kotlótyúkot szoktak tartani. Ugyancsak a pitvarból van egy létrafeljárás a „padra” (padlás), a melyen a füst szabadon jár, míg csak a tető végében hagyott nyíláson, a „füstlyukon” ki nem megy. (11.á.) A „ház” a család rendes tartózkodási helye, s a pitvarból jobbkézre nyílik, madzagon húzódó fakilincsre. Erről mondja a jámbor palócz nagy megnyugvással: „Ha én nékem száz aranyom vóna, a kilincsem színaranyból vóna, de ha nincs, fakilincs, madzag a húzója”. A lakószoba berendezése minden háznál teljesen azonos. Az utczára néző bal sarokban van az asztal, s mögötte mindkét fal mellett elhúzódó lócza, a mely alatt szokták az ülős tyúkok szép csendesen forgatni meleg tojásaikat. Az igazi szép lóczák százados tölgyek vastag deszkáiból készültek s a falból kiálló kiugráson nyugodva, mintegy részét alkották a háznak. A főfalon két ablak van, vörös „firhanggal” behúzva, az ablak közt a „gyűkör” (tükör), a melynek felső vége előre van eresztve. A ráma mögé dugják a szentelt barkát. Az ablakok felett, ha ugyan elfér még, fogasok vannak tányérokkal és kancsókkal. A baloldali falon feketerámás szentképek függenek, a melyeket színes papírból készült virágokkal díszítenek s ráaggatják az olvasókat. A hosszú lócza itt egészen a sarokban álló kemenczéig elnyúlik.A kemencze olyan nagy, hogy télen amelege szeretők hálóhelyéül szolgál, lakodalmakkor pedig seregestől állanak rajta a gyerekek. Télen a kemenczéhez toldott tűzhelyen főznek, az oldalában pedig a „rúrában” a tököt szokták sütni. A párkányzaton van a „masina” (gyufa)-tartó, a sótartó és más egyéb apróság, s sitt szokott nyújtózkodni a macska is. Az ajtó másik szögébe, a mely felé az nyílik, van beállítva a sótörő mozsár,a fejsze és más a házban használni szokott eszközök. A jobboldali falon az ajtó végén fekszik a nagy „szátva” (szövőszék), mellette a csürölő és az apró gyermekek fából készült dajkája az „ücsik” vagy az „állóka”. A szövőszékkel egy végen van a nyoszolya, benne annyi derékalj, vánkus, dunna, hogy néha egészen a tetőig fel ér a sok ágynemű, s lefekvéskor székről kell felmászni reá. (Lásd 12. és 13. ábrák.) Takarózó télen-nyáron a puha, meleg dunna. Ezen a jobboldali falon szokott lógni szögre akasztva a gazda nagy bundája, szűre, csizmája is, s ott ketyeg a hosszú ingájú fali óra. A szoba földét sárga agyaggal tapasztják ki, s ünnepek előtt a tapasztást mindig megújítják, éppen úgy mint a „cepegő” (eresz alatt elfutó „padnál”, a melyre a kendert állítják száradni, mert ott jól megfekszik a nap, s a melyen szoktak napos időben játszani a gyermekek. A szoba mennyezete gerendás, s a bal sarokban menő gerendáról függ alá a pislogó lámpa kormos üvegével. A gerendába szúrják be ekéseket is, s egy szögre ide akasztják üvegben a szentelt vizet. A pitvarból balra nyílik a „komrának” kis ajtaja. Itt szokott a leány nyáron át aludni, de ha legénylátogatás van, átmennek a szobába, mert nagyon megszólják az olyan leányt, a ki a legénynyel a kamrában marad éjszakára, bár e teljesen mindegy, mert a gondos anya

12. ábra

13. ábra

14. ábra

úgyis egyedül hagyja őket, az apa pedig nem szokott a házban aludni, hanem nyáron a fal mellett kint , télen pedig az istállóban.

A Pilinyi ház berendezése és alaprajza ez:

Az istálló vagy a házzal egy végbe van építve, vagy külön épület keresztben állva, ezzel az udvar hátsó részében. Rendesen „hidas” (disznóól) tartozik még az udvarhoz (Lásd 15. ábrát) Az ól egyik rekesztékét a hízólibák lakják, emeletjén pedig a tyúkok tanyáznak, bár legtöbb helyen ezeknek éjjeli nyugvóhelye a bólogató „agácskafa” (akácz). Kútja nem minden portának van. A szomszédos parasztságba való tyúkólat lásd 16. ábra.

A felszabadulás előtt a gazdagabb jobbágyoknak földjeit ökrök művelték, ma már csak lovak húzzák az ekét is. Újabban különben a lóállomány szépen kezd javulni. Míg a nem messze Hartyánban a parasztlegények lakodalmakkor lóra ülnek ma is, Pilinyben aligha laktak lovasok, mert a lomtárba vetett holmik között semmiféle lószerszám nem található. Egy híres herélő azonban volt a faluban, a kihez messze földről jártak csődörökkel.

A házi dolgok között az asszonyoknak a legfontosabb a szövés és az ezt megelőző kenderrel való sok eljárás. A kendert a „mocsolyában” kendertartóba teszik először, a ahol egy hétig fekszik nehéz kövekkel leszorítva.

Az áztatók messze a falutól vannak egymás mellé ásva, s soha nincs eset rá, hogy valakinek csak egy marok kendere is elveszne, pedig senki sem vigyáz reá. Épen így a pinczék előtt vannak a krumplis gödrök, a kocsiút mellett, tetejére egy kis tüskét raknak, hogy megismerje a gazdája.

15. ábra

Ezekből a vermekből sem vesz el soha egy szem sem. (17.ábra) Mikor a kendert kiszedik az asszonyok, órahosszat állanak övig a hideg nyálkás vízben. A kendert aztán szétteregetik a napon, s mikor egészen kiszáradt, a „törőbe” teszik. Ez a hosszú vályú, a melybe nehéz fahenger illik bele, a melyre feláll egy menyecske, s egyik lábával hátul lebillentve a hengert, az súlyánál fogva mindig visszaesik a vályúba, s a másik menyecske által folyton forgatott kenderszárát összetördeli. Az így összezúzott kender a „tyilóba” (tilóba) kerül, a mely egyhangú csattogás mellett apróra összetöri a szárat, úgy, hogy azt, mint „pazdernyát” (pozdorja) a tiloló lábához verve, egészen ki lehet szórni szálak közül. Végül a „törőbe” teszik, a milyen csak egy van az egész faluban. Ez egy nagy kerék, a melynek fogaiba egyszerre 10-2-en is belekapaszkodnak, s úgy forgatják, hogy egészen megpuhítsák a szárat is. Az így nyert puha kendert most a „héhely” (gereben) hosszú tüskéi között huzogatják, a míg csak szép simán nem maradnak egymás mellett a hosszú szálak, míg kóczos „szöszi kender” külön kerül, s durvább fonalaknak lesz anyja. A szép szálas kendert összecsomózva „főkendernek” hívják, s tíz ilyenből egymáshoz kötözve lesz a „koszoró” (koszorú). Ilyen

16. ábra

alakban várja aztán a téli estéket a kender, a mikor a guzsalyra kerül. Az orsókon levő fonal motolára kerül, s „motring” lesz belőle, amelynek egy-egy része a „pászma”. Ebből készül aztán a vászon, vagy gombolyag alakban a házi czérna. A vásznat nagyon sok alakban használják fel. Abrosz, lepedő, derekalj, asztalkendő, tarisznya, ing, gatya, férfi felső nadrág, pendel, stb. Az ingválla csak éppen derékig ér, s be van kötve a szoknyák korczába, s a hajlongás közben ki-ki bujva, a leány meztelen testét mutatja. Ezért aztán az ilyen vett finom vászon, vagy sifonból vart ingvállhoz otthon szőtt vásznat szoktak toldani, s inghosszúságú lesz így. A lepedőnek egy faja a „hamvas”, a mely kisebb annál, s benne hordanak füvet, babszárat, burgundilevelet haza, esős időben meg magukra borítják, bár manapság minden háznál van már esernyő.

17. ábra

A „hamvas” szót nyelvészeink onnét magyarázzák, hogy a lúgozáshoz szükséges hamut ilyen vászonabroszba öntik be. Én régibb eredetét keresem a szónak. A bronzkarpereczek külső felére tapadt s így konzervált vászondarabkákból azt következtetem, hogy a holttestet egy ilyen kisebb lepedőbe csavarva tették a sírba, hogy a koporsónélküli temetkezésnél a föld ne érintkezzen közvetlenül a tetemmel. Vagyis az ilyen „hamvasok” a „hamvak” őrzésére is voltak szánva. Az emberi hamvakról a Halotti Beszéd is szól s ott vannak a példabeszédben is : se híre se hamva.

A pilinyi lakodalmat már egész terjedelmében leírtam volt. Ezenkívül jellegzetes ünnepély, vagy vigasság nincs. A régi ünnepi betlehemezés ma gyermekjátékká lett, ennek ma rövid alakja ez:

Személyek: Király, két szolga, egy „gubó” nevű pásztor. A házba lépve köszönnek: D.J.K. s elkezdenek énekelni:

Mennyből az angyal lejött hozzátok pásztorok,

Hogy Betlehembe sietve menve lássátok.

Az Isten fia, a ki született jászolban,

Ő lesz ti néktek üdvözítőtök valóban.

Mellette vagyon, az édesanyja, Mária,

Barmok közt fekszik jászolba,

Nyugszik szent fia.

Ők elmenének köszöntésére azonnal,

Szép ajándékot vivén szivükben magokkal.

A kisded Jézust egyenlőképen imádják.

Visszatérjenek ők hazájukba nagy vigan,

Ezt a nagy csodát mindennap mondják nagy bátran.

A király kiszól az ajtón: Gyere be Gubó! Gubó bejön, s a házközépen hasra fekve, alvást színlel. A király botjával megütve keltegeti:

„Kelj fel gubó! Kelj fel kérlek,

Mert megütlek a botommal,

Majd felébredsz.”

Gubó felébred. A király re szól: „Vess keresztet.” „Mutasd meg hogy kell” – felel gubó. A király tanítja: Atyának, fiúnak, szent lélek Istennek! Gubó fonákul veti a keresztet, s ezeket mondja:

Tyúkhús, lúdhús, meleg czipó, lágyvakaró

Egy itcze bor ebbe a göthös gyomromba való.

Az ajándék után énekelve elköszönnek:

„Isten áldja meg e háznak gazdáját,

Hogy nem sajnálta tőlünk ajándékát”

Ugyancsak Karácsony előtti napokban a kántor azon növendékei által, a kiket különösen szeret, ostyákat küld a tehetősebb házakhoz. Az ostya formája hosszas téglány, de ezeket azon helyekre, a melyeket különösen ki akarnak tüntetni összesodorják. Az ostya anyaga nem a közönségesen áldozáshoz használt, hanem tejjel készítik víz helyett. Az „ajándék”-nak nevezet ostyacsomóért a kántor pénzt, vagy gabonát kap, s az ostyahordó gyermek is kap, néhány krajczárt. Az előkelő, gazdagabb házak a szomszéd faluból is kapnak ostyát. A gyermek a kosárba rakott, fehér kendőbe takart ostyacsomót lóbálva, ezt a verset mondja gyors, éneklő beszéddel:

Én nagy vigasságot örömet hirdetek,

Mert a kisded Jézus egy szűztől született.

Betlehem városban jászolba tétetett,

Ökör és szamártól ő megismertetett.

Sok karácsony napját maguk is érhessék,

Krisztus születését örömmel szenteljék.

Több jeles napokkal vígan ünnepeljék,

A szent angyalokkal vígan ünnepeljék.

Ugyanazon angyal szálljon be ide is,

A szent békességet osztogassa itt is.

Mivel a is Jézus rejtezik ostyába,

Én is azért hoztam ostyát e hajlékba,

Mert a kisded Jézus ebbe rejtezkedik,

Eledelül adja magát, kikéredzik,

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Karácsony esetéjén a háznép ezen ostyát eszegeti, s a gyermek csoportokban abrakról-abrakra járva, így énekelnek:

Karácsony éjszakáján, Krisztus születése napján,

Most örüljünk, örvendezzünk,

Mert született Üdvözítőnk.

Nem kell a Jézusnak bunda,

Sem sarkanytyús csizma,

Csak úgy búsul ő magában,

Az ő bűnös országában,

Ki hajtom boriskámat a magas hegyekre,

Úgy forgatom botocskámat örömembe-örömembe,

Mert született a kis Jézus Betlehembe.

Az ének után megkérdezik a gyermekeket: - Hányan vagytok? – s mikor megmondják, ezzel a szavakkal ajándékozzák meg őket: - Három felé szaladjatok!

Ezenkívül más jellegzetes ünnep, játék vagy vigasság nincs.

Mostanában már a fonót is betiltják. Azelőtt két „felekezetbe” voltak oszolva, egyik háznál a süldő, a másiknál az eladó lányok fontak. A lányok pénzt szedtek egymásközt össze „filléreztek”, s az összegyült pénzen a petróleumot, s karácsonykor lisztet vettek, közösen elfogyasztandó kalácsnak. A fonóházban öltöznek fel a lányok „bumbusnak” is, s így csoportosan házról házra járnak, a mi pénzt pedig mulattatásért kapnak, a közös kasszába rakják. Karácsonykor fehérbe öltözve feldíszített karácsonyfával mennek a tehetősebb házakhoz, s az ezekért kapott pénz megint a közös perselybe kerül. Tavasszal a Bóbiskatetőre járnak játszani tulajdonkép a gyermekek, de azért ott „czikáznak” a nagyok is. Kopár homokhegy ez a falu felett, s talán egy évszázad előtt temető volt. Nyáron pedig a patak hídja melletti „szorosban” van a legények s lányok közt a találkozó. Farsang háromnapkor mindszentek utáni vasárnak, a templomszentelésre való vendégségkor szokott rendesen táncz lenni, s néha őszfelé a legények fogadnak muzsikát vagy egyszer. Aratáskor az uraságtól kapott pénzen dudást fogadnak, vagy ha más nincs, harmonikást, s e mellett táncolnak. Az aratók által behozott koszorú nem nagy, de ízléses. Zöld és sárga búzaszálakból táblát fonnak, s azokból egy házikófélét állítanak össze, s feldíszítik búzakalászokkal, virágokkal. Mikor átadják, rúdon hozzák fehérruhás leányok, verset mond hozzá az egyik leányzó, az aratógazdát pedig, akármennyire vigyáz is, leöntik hideg vízzel, hogy jövőre jó termés legyen.

Az arató vers így hangzik:

Már az aratásnak ideje elmúlt

És mi kegyes urunk most mi hozzánk fordult.

Mi is nagy sietséggel jöttünk eleibe

Illatos koszorút köttünk a kedvire

Házi és mezei ékes virágokból köttünk

Koszorút szép búzakalászból.

Ezt mink az urunknak azért hoztuk,

Hogy az aratásnak már hálát mondhatunk.

Éltesse az Isten erővel, egészséggel,

És számos esztendővel,

Mi urunkat, és mint pár galambot,

Mi asszonyunkat

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

A felköszöntés terén legeredetibb alak Babka Péter,a ki vagy negyven év óta verseskedik, s nem mulaszt el egy alkalmat sem, hogy ünnepen, névnapon el ne mondja a következő verset:

Legyen hála a jó Istennek,

Ha meg hagyja a boldog újévet érni.

Most jöttem a sínai hegyről

Egy nagy almafának a tetejéről

Kívánom a jó Istentől, hogy adjon bő áldást

Bort, búzát, zabot, árpát,

Szalonnát, sárgacsikót, paripát.

Erőt egészséget, szép asszony feleséget.

Barnasszus hegyének éneklő-hímfája

Hélikó halmának éneklő kótája.

Serkenget az óra az öröm fújásra,

Mondják, hogy virradtunk az újév napjára.

Óh mely szép, aki ezt érheti,

A ki az új esztendőt így felköszöntheti.

A mennyi czifra teljes páva farka,

Az egy állat mennyei madárka.

A mennyi csillaggal az éjjel tarka,

Annyi áldással legyen tele a tekintetes úr marka.

A midőn körül fogják a bújnak árja.

Szedjék és vigyék mennybe az ég angyalai.

Szívemből ezeket kívánom.

Az Úristen éltesse sokáig,

Míg a Tisza nem ér bokáig.

A palócz törzsökös családokon kívül van néhány lutheránus tót familia is letelepítve a faluban, a melyeknek egy tagja sem tud ma már egy szót sem tótul. Vallásukat azonban szigorúan őrzik, s az asszonyokat a messze tót falvakból hozzák, mert egymás között nem házasodhatnak, részint mert amúgy is rokonság fűzi össze őket, meg aztán oly kevesen is vannak, hogy kevés eladó leányt nevelnek. Ma a falu leggazdagabb parasztjai éppen a telepesek közül kerülnek ki. Szép jellemvonásuk, hogy hajdani jótevőjük és telepítőjük sírjánál gyűlnek össze minden halottak napján, s énekelnek zsoltárokat.

A törzsökös családok nevei ezek: Tőzsér, Bali, Vinczúr, Zsidai, Dobos, Csűrűs, Csajka, Valyo, Bollók, Bertók, Borzák, Kereszti, Bódi, Nagy, Pintér, Galo, Annók. Mint ágakkénti megkülönböztető melléknevek említhetők: Geczi, Szanyi, Babka, Sági, Dudás, Kukoricza. A keresztnevek közt újabban szerepelnek azelőtt soha elő nem forduló úrias nevek is, holott azelőtt az egész faluban alig volt tíz keresztnévnél több. Megkülönböztetésül aztán az Örzsit Özsinek is mondták, s akkor mindenki tudta, hogy a szép Bertók lányról lehet szó, s ha Verust említ valaki, azt a Veronák közül bizonyosan a Faragó Verusa, a sok Katalin közül pedig csak a Tőzsér felesége volt Katyi. Éppen így Antus is csak egy van, a púpos Kereszti holott Antal elég gyakori név. Idegenből beszármazott a Sutyi, Ruzsinszki, Új, Habony, Grebányik, Juhász, Murecz. Egyes embereknek adott csúfnevek: Mennyei létra, Kisszemű, Nyútó, Csikó, Káin, Bocskorgyár, Sánta. A mennyi létra egy nagyon magas legény csúfneve, egy másik czingár ember a nyujtófáról kapta anevét, bocskorgyárnak pedig azt a parasztot nevezték el, a ki ellátta a falut az aratáshoz való lábbelivel. Ragadványnevek maradtak egyeseken szolgálati helyük után is. Így ma is Barellának hívnak egy volt bérest kenyéradó gazdája után s már az unokáját is csak e néven ismeri mindenki. A pilinyi aranyparasztot, Ruzsinszkit meg csak Goldnak hívják, mióta megvette a német gépésznek, Goldnak a házát. A leányok általában nemigen szeretnek szolgálóknak menni s nagy a szegénység, a mely őket szolgálatba kergeti, mert nem csak lealacsonyítónak tartják, hanem attól is félnek, hogy ilyen állapotukban nem egykönnyen mennek férjhez. A kik mégis kénytelenek cselédnek állani, azok meg öreg korukban is folyton hallják volt gazdájuknak nevét, valahányszor csak megszólítják őket. A ki a paróchián töltött egy pár évet, csak „pap Rózi” marad, a ki meg a Macska nevű zsidót szolgálta, annak késő vénségéig „macska Juli” lesz a neve. A gyermekek, ha az ember megkérdezi, hogy hogy hívják, nem az apja nevét mondja, hanem az anyjáét, sokszor még a férfit a felesége nevén említik.

Végül ide iktatom a dülőknek neveit, Feketeerdő, Bóbiska, Kőhegy, Kis-Nagy-Nyúllás, Nagyrét, Sirmány, Leshegy, Borsós, Hálóvőgy, Rakottyás, Lóherés, Képódal, Zuhaj, Fehérkút, Tormás, Tekenyős, Kövicses, Várhegy,Hollós, Apáti, Másistenibércz, Gimvőgye, Mocsár, Kőhegy, Átaljáró, Dobogó, Bábahegy, Káposztás, Kobak, Finkő, Galglócz, Sávőgyi, Nagykötel, Tobóka.

A Várhegy az egész vidék legmagasabb hegycsúcsa s kétségkívül őskori vár volt, a tető körül futó sáncza ma is látható. A Leshegy ellenséges csapatok jöttének kémlelésére igen alkalmas volt, mert a többi dobok közül előugorva, az egész hosszú Ménesvölgyet végig látja. A Sirmánydomb nevét a sírból képezték, a rajta levő nagy keresztény temető folytán. A palóczságon a Sirmány név gyakorta fordul elő s mindig azt bizonyítja az ásatás, hogy ott soros temető terül el, ellentétben a „Danda zemet”-jével, a mely pogány urnatemető.

Piliny határa népes lakóhelye volt sok népfajnak a legrégibb időtől kezdve s neve a régészek előtt nagyon ismeretes. A Várhegy őskori erődítmény s teteje a neolithkor konyhahulladékaival van tele. Aljában nagy kiterjedésű urnatemető terült el. A Borsóshegyen bronzkori telep volt, földfeletti és üreglakásokkal s fészeksírokkal. Innét nagymennyiségű bronz és arany régiség került elő. A kelták szintén itt hagyták vasfegyvereiket, csak a római uralomnak nem maradt emléke. A Leshegyen jellemző honfoglaláskori sírok tárultak fel, a Sirmány pedig nagykiterjedésű árpádkori temetőt rejtett magában. A falu egy völgykatlanban épült, az öregek hagyománya azonban kissé kisebb, a Ménes széles völgyének ide való befutásának kezdetén mutatja a régi falu helyét. Az első sátorfalu állhatott itt, de építkezésnek nyoma nem bizonyítja, hogy a falu helyet változtatott volna. Piliny a Zah Feliczian Karancs-sági uradalmához tartozott s a visegrádi dráma után szintén a merényletgátló Csele vagy Cselen birtoka lett. A szerencsés főúr pecsétgyűrűjét a pilinyi határban találták meg. A török hódoltság alatt a Pilényi család volt földes ura, míg csak a familiának magva nem szakadt. A dúsgazdag Wattayak egyik birtoka lett aztán s a két régi kastély közül az egyik az ő lakóhelyük volt. A másikat Bátori-kastélynak hívja a nép. Nehány évtizeddel előbb egy domboldalon lévő belsőségen még épület alapkövei állottak ki s a hagyomány szerint itt török kastély állott. A művelés folytán az alapfalak eltűntek már, de az ásatás mázas kályhafiókot és cserepeket hozott napfényre, a melyek csakugyan azt bizonyítják, hogy el helyen egy nem nagyterjedelmű, de úri épület állhatott a XVI., XVII-ik században, talán a Pilényiek ősi háza volt. Mint birtok mindig osztatlanul egy kézben volt s az úrbérességnek nyoma megvan ma is annyiban, hogy a zsellér- és jobbágyutód némi különbséget érez egymással szemben. Mióta az ősiség megszűnt, a lakosság elszegényedett. Azóta kipusztultak az ökrös gazdák. Újabb időben azonban az örvendetes gyarapodás ideje látszik beköszönteni.

Útszéli kereszt a Pilinyi országúton

18. ábra

Nyáry Albert (1909): Piliny néprajzi vázlata. Néprajzi Értesítő. X. pp. 129–152. Ról