Embedded Files
Harang története
Olyan ez a történet, mint egy mese,
De igaz lehet ennek több mint a fele.
Nagyapáink ezt úgy beszélték,
Harangokat régen összeszedték.
Sok harangot el is vittek,
Ágyúnak mind beöntöttek.
Többszáz évvel ezelőtt,
Megtörtént ez az esemény.
Pilinyi harangot, mikor levették,
Éjszaka azt elrejtették.
Egy bátor ember szekérrel elvitte,
Szomszéd falunak völgyébe elrejtette.
Istenen kívül senki nem látta,
Behengerítette a Felfali mocsolyába.
A harang elsüllyedt a tónak vizébe,
Nagy titkot rejtett a jóember szívébe.
Háború volt, járványok dúltak,
Faluban az emberek sorra hulltak.
Mocsolya feneként a harang évekig pihent,
Szegény ember nagy titkot szívében cipelt.
Jóisten mielőtt őt is elszólította,
Papjának a nagy titkot meggyónta.
Gábor bácsit mikor eltemették,
Pilinyiek a harangot keresték.
Mocsolyák vizében sehol nem találták,
Felfalusiak kivették, mert meglátták.
Nem tudták azt, hogy ki tette oda,
Arra gondoltak, hogy ez egy csoda.
A harangért majdnem pereskedtek,
De végre mégiscsak megegyeztek.
Felfalu vénei tanácskozni összeültek,
Visszaadják úgy döntöttek.
De a harangé megkérik a vámot,
Két véka szemes mákot.
Pilinyiek el is vitték a mákot,
Így visszakapták a harangot.
De a kántor és a harangozó észrevette,
A címer le van róla fűrészelve.
Melyet két angyal közre fogott,
Bizony az róla hiányzott.
Meg is lett ebből a nagy harag,
Évszázadokig fenn is maradt.
Pilinyiek ezért csúfolódtak,
Felfalusiak nagyon haragudtak.
Nemzedékről, nemzedékre szállt,
Még a gyerekek is vívtak csatát.
Rímeket faragtak, úgy kiabáltak,
Mikor a hegyre a libákkal jártak.
„Felfalusi tótok, szertik a mákot,
Eladták érte a harangot.”
Nyúlás és a Tekenőcstető volt a határ,
Nagybaj lett, ha a liba a völgybe leszállt.
Össze marakodtak, rögek szálltak,
Ostorral csapkodtak, parittyáztak.
Ha valamelyik csapat erőre kapott,
A másik bizony nagyon futott.
Ma már a harangért nem csúfolónak,
A történeten jót mosolyognak.
A két falu között nincs már harag,
Mindennap megkondul Pilinyben a harang.
Kobaki pap "Muskovics Ágoston"
Ott lakott régen a Kobak völgyébe,
Szép, csendes helyen a Várhegy tövébe.
Tanyát, birtokkal, kártyával nyerte,
Batár ezért jó meg is verte.
Szép kisház fenyves erdőre nézett,
Házvezetőnő mindig jókat főzött.
Meg is hízott az öreg lelkipásztor,
Segíteni kellett, hogy a hegyre felmásszon.
Karó végét fogta, két legény meg húzta,
Megnézte a szőlőt, hogy megy ott a munka.
Várhegynek oldalán, sok szőlő termett,
Művelni, gondozni a hívőknek kellett.
Ropogós cseresznyét nagyon szerette,
Mikor megérett, gyerekekkel szedette.
De fösvény volt az öreg, a fa alatt állott,
Ne tudják azt enni, fütyörészni kellett.
Fővárosból hozzá úri hölgyek jöttek,
Állomásra értük, kocsist küldte.
Muskovics a vendégeket kedvesen fogadta,
Szép kertjét, házár megmutatta.
Megérett a szőlő, éppen szüreteltek,
Kisasszonyok most jókor jöttek.
Délben a teraszon kint ebédeltek,
Ház urával sokat beszélgettek.
Pincemester asztalra édes mustot hozott,
Ebéd után nagyon jól csúszott.
Finom nedű itatta magát,
Enyhítette a hölgyek szomját.
Huncut volt a gazda, folyvást öntözgette,
Megárt belőle a sok, a két hölgy nem sejtette.
Nem ismerték az édes must titkát,
Kobaki pap szerette a tréfát.
Délután a vendégek, készülődtek a hazafelé útra,
Baj lesz az úton, a ház ura ezt tudta.
Kocsis legénynek a fülébe súgta,
Igyekezzen, ne álljon meg sehol az útba.
Búcsúztak a hölgyek, hintóba szálltak,
Két ló a völgy felé vágtat.
Hollósnál a köves útra, mikor leértek,
Onnan a Várhegyre, tanyára visszanéztek.
Szécsényfelé a lovak mentek trappba,
Kisasszonyok voltak nagy bajba.
A követ út őket jól összerázta,
Megindult bent a must hatása.
Tógát után a kocsisnak meg kellett állni,
Jajgattak a hölgyek, hogy le akarnak szállni.
Azt gondolta a legény, hogy virágot szednek,
De azok gyorsan a bokrok mögé mentek.
Fővárosi hölgyek nagyon megjártak,
Állomásnál végre vonatra szálltak.
Megfordult a kocsis, iparkodott vissza,
Mert félt, hogy a gazdája megszidja.
Kobaki pap már a ház előtt várta,
Mi történt az úton kérdőre vonta.
Must volt a ludas ezt előre tudta,
Nagy nevetéstől az atya a hasát fogta.
Dobos Janko
Itt élt a faluba régen,
Ott volt a háza a patak szélen.
Vályogház már roskadó félbe,
Mellette a pajtán volt a gólya fészke.
Abba lakot János, mert ez volt a becses neve,
Munkához néki, nem volt kedve.
Megjöttek a gólyák, azokat nézte,
Nagy tervét a fejébe szőtte.
Szentföldre menne, Betlehembe,
Csak az a baj, hogy kevés a pénze.
Honnan szerez hozzá kieszelte,
Harangozót csendbe kifigyelte.
Bertus bácsi még a toronyba harangot húzta,
Besurrant Janko, elbújt a templomba.
Mikor a harangozó elment, ajtót bezárta,
Előbújt onnan, ő csak ezt várta.
Templomba csendbe körülnézett,
Megtalálta a persely pénzet.
Szent Antalkától kölcsön kérte,
Visszaadja, többször megígérte.
A szobor nem mondott néki nemet,
Így hát a perselyből minden pengőt kiszedett.
Ajtón ment be, de kórusablakon távozott,
Egy kötélen szépen leereszkedett.
Hazament, szaporán összepakolt,
Tarisznyába kenyeret, szalonnát rakott.
Megvárta az estét, a lenyugvó napot,
S elindult kezében fogott egy botot.
Éj leple alatt, faluból távozott,
Csak a kapufélfától búcsúzott.
Mire kivirradt, már messze járt,
Jankonak bottal üthették a nyomát.
Gyalog nekivágott, nem számolta a napot,
Sok falut, várost, maga mögött hagyott.
Lába, ha elfáradt, meg-megállt,
Megpihent egy kicsit és ment tovább.
Szegénynek csak a bot volt a társa,
Egyre laposabb lett a tarisznyája.
Elkopott az úton bakancsa talpa,
Kilépett belőle, s az útszélen hagyta.
Mezítláb ment tovább célja felé,
Árokpartján hajtotta álomra a fejét.
Nagy volt akkor az ország, szélét tenger mosta,
Mikor odaért, pénzét előkotorta.
Pengővel fizetett és hajóra szállt,
Az vitte őtet a tengeren át.
Zarándokok mentek Szentföld felé,
Csatlakozott ő is azok közé.
Mikor a hajó újra partra tette,
Megpihent lábait elővette.
Szakálla arcán jól megnőtt,
Hónapok teltek mire Betlehembe ért.
Megnézte a várost, hól Jézus született,
Golgotát, hol kereszthalált szenvedett.
Jeruzsálem utcáit napokig bejárta,
Jankonak ekkor megy lett a honvágya.
Hazafelé indult, már ismerte az utat,
Idehaza utána már senki sem kutat.
Félév is eltelt mire faluját meglátta,
Egyedül csak Veronka néni várta.
Kölcsönkért pénzt, talán templomnak megadta,
Egy nagyrózsafüzért Szent Antalkának hozta.
Imakönyvét mindig kezébe fogta,
Még élt a templomot szolgálta.
Fönn a kóruson hangosan olvasta az imát,
Csak a jó Isten tudta a titkát.
Öreg volt már, görnyedt a háta,
Nagyítólencse mindig ott volt nála.
Janko bácsi ünnepnapokat nagyon várta,
Ő akkor mindig a falut járta.
Nem kellett hívni, csak úgy ment,
Egy-két házat mindig kiszemelt.
Janko bácsi régelment, már senki nem látja,
Talán most az égi utakat járja.
Összedőlt, azóta a zsúptetejű pajta,
Gólya madár fészkét az oszlopra rakja.
Sok-sok év, azóta elhaladt,
Janko bácsi emléke megmaradt.
Most a temetőbe alussza örök álmát,
Itt hagyta a faluban kis vályogházát.
Bollók Sándor
„Verseim írásakor, azok témáját az életemből, a családomból, és a munkámból merítem.
Írásra ihlet a minket körülvevő természet és az őseink által szájhagyomány útján terjedő történetek, melyeket verses formában papírra vetek, hogy az unokáink is megismerhessék őket.”
Kőlapok titka
Van két kőlap a Templom mellet,
Évszázadok óta titkot rejthet.
Nevek rajtuk már megkoptak,
De az úri címerek valamit elárulnak.
Nagyapáink régen azt beszélték,
Földesurat és nejét megmérgezték.
Ők ezt így hallották,
Többen is bizonygatták.
Volt egy kastély a parok helyén,
Ott történt e szörnyű esemény.
Az urak itt lettek eltemetve,
A templomtér belsejében.
Évszázadok jöttek, mentek,
Kastély urai többször cserélődtek.
Templomot mikor bővítették,
Sírok fedlapjait onnan kivitték.
Templom mellett, kint lettek elhelyezve,
Azóta ott vannak egymás mellett.
Rajtuk úri címer, két oroszlánnal,
Lábszárcsontok koponyával.
Templom alatt az úri pár nyugszik,
Köveken nevük már alig látszik.
Megkopott már a ráírt szöveg,
Nagy titkot őriznek a kövek.
Anglius
Anglius kertben volt egy kastély,
Ott szorgoskodott két kocsislegény.
Nem volt még akkor itt villanyáram,
Hajtották a vizet kézzel-lábbal.
Kastélynak padlásán volt a tartály,
Két legény a kútról azt telepumpált.
Mindennap tele kellett azt tölteni,
Tudjanak az urak, és hölgyek fürdeni.
Anglius kert mellett folydogált a patak,
Annak túloldalán a cselédek laktak.
Volt ott hosszú cselédlakás,
Abban lakot kocsis, bognár, kovács.
Kastély urai egymást váltották,
Cselédek mindet hűen szolgálták.
Századok múltak, új idők jöttek,
Faluból az urak mind elmentek.
Anglius kertnek csak a neve maradt,
Kastélynak, cselédnek nyoma sem maradt.
Helyére sok szép lakás épült,
Egy utcasorral a falu megszépült.
Pincesor
Van egy pincesor a faluvégen,
Készült az már nagyon régen.
Dédnagyapáink idejében,
Annak már vagy több száz éve.
Mikor a hegyeinkben sok szőlő termett,
Sok boroshordónak pince kellett.
Finkőhegy lábánál szép sorban,
Ásták a pincéket a kemény homokban.
Mint bányákban a vágatot,
Olyanra ásták a pincebejárazott.
Hosszú a gádora, tágas a belseje,
Több hordó is elfért benne.
Csákány hegye el-elkopott,
Kivette élét a kemény homok.
Pincék elejét kővel kifalazták,
Homokkövet hegyek tetején bányászták.
Évek során mélyítették,
Minden évben rendbe tették.
Ástak pincét egyre többet,
Hatvanötöt az út mellett.
Szüretre mindig készülődtek,
Kádat, prést, hordót előkészítettek.
Must mikor kiforrt, átfejtették,
Tölgyfahordókban a bort érlelték.
Szőlősgazdák féltett kincse,
Volt régen a boros pince.
Büszke is volt a falu rája,
Mert nem volt a környéken párja.
Boros hordót csapattesték,
Egymást borát dicsérgették.
Mert apáink a jó bort szerették,
Ünnepnapokon az óbort elővették.
Nékünk már csak emlék a borospince,
Bor ma már egyben sincsen.
Hegyeinkben szőlő már nem terem,
Csak burgonyát őriz a pinceverem.
Kár, hogy soknak nincs gazdája,
Beomladozik a pince szája.
Ajtaja sincs, már elvitték,
Elejéről a köveket kiszedték.
Pedig régen nagy érték volt,
Háború alatt óvóhely volt.
Mikor bombáztak nagyon féltünk,
Több éjszakát is ott töltöttünk.
Boltíves pincéket én megcsodálom,
Őseink keze nyomát rajtuk látom.
Ne legyen nehéz munkájuk elfeledve,
Legyen a pincesor ezért megbecsülve.
Macska part
Volt egy úr, mely a part alatt lakott,
Az út így róla nevet kapott.
Macska is földbirtokos volt, nem szegény,
Kemény ruhát nem bírt a testén.
Oldatta a cselédnek, koptassa, puhítsa,
Ha majd megpuhult visszaadja.
Örült is a legény mindennap hordta,
Még ilyen nadrág nem igen volt rajta.
Kopott is annak ülepe, térde,
El is piszkolódott jól a széle.
Lúgba áztatták, patakon mosták,
Padlón egy súkkal jól megpáholták.
De mocskos vol,t a piszok nem akart kimenni,
Ezért nagyon meg kellett súrolni.
Mikor megszáradt akkor vették észre,
Széjjelszakadt a nadrág térde.
Hogy az úr a lyukat ne lássa meg rajta,
Foltot vart a nadrágra a legény anyja.
De Macska úr mégis észrevette rajta,
Mérgében a nadrágot a cselédnek adta.
Page updated
Google Sites
Report abuse