Érdekességek Piliny

A SZÜLÉS MÁGIKUS MEGKÖNNYÍTÉSE

A szülést segítő mágikus cselekvések egyik csoportjának kiindulópontja, hogy a nehéz szülés természetfeletti eredetű ártalom. Ezért igyekezni kell, hogy a „gonoszok” ne szerezzenek tudomást az asszony vajúdásáról. Sok helyen ilyenkor gondosan bezárták az ajtót, ablakokat, s noha később más magyarázatokat is fűztek hozzá, tiltották, hogy az asszony kiabáljon, jajgasson szülés közben. Bács megyében a múlt században a férje csizmáját húzták a szülőnő lábára, s általánosan ismert volt, hogy a szülőágyba a férj egy ruhadarabját kell tenni. Mindez az ártó hatalmak megtévesztését célozta. Nagy szerepet kaptak a különböző gonosztávoltartó szerek, eljárások. Múlt századi adatok szerint tanácsos volt fokhagymát, tömjént, imádságoskönyvet tenni a szülőágyba, kést, villát szúrni a földbe az ágy alatt. Az asszonyt meglocsolták szenteltvízzel, volt ahol az olvasót is a nyakába akasztották. Ide kapcsolódik a főleg Erdélyből ismert szokás, hogy nehéz szüléskor a férjjel meghúzatták a harangot. A baj elhárítására ráolvasáshoz, szenesvíz készítéséhez folyamodtak. Volt rá eset, hogy konkrét személyt okoltak a nehéz szülésért. Hajdú megyében például elhívatták a másik, mellőzött bábaasszonyt, kérvén, hogy oldja fel a neki tulajdonított rontást. Az észak-magyarországi Pilinyben feljegyzett hiedelem szerint, ha a terhes asszonyt haragosa megátkozza, addig nem hozhatja világra gyermekét, míg az illető nem engedi. Erre mintegy ráfelelnek azon erdélyi adatok, hogy a nehezen vajúdót haragosa markából kellett megitatni. Más változat szerint e cselekvést a férj végezte. Ez átvezet a következő motívumhoz, amely az ókorig visszavezethető képzeten alapszik: mivel a férj hozta ilyen állapotba feleségét, ő az, akinek segítségével megszabadulhat. Már a férfi puszta jelenlétének legtöbbször pozitív eredményt tulajdonítottak. {7-19.} Esetenként a személyt valamely ruhadarabja is helyettesíthette, például férje gatyájára állították rá a nehezen vajúdót. Úgy vélték, csökken az asszony fájdalma, ha közben üti férjét. Általános szokás volt, hogy a férfinak háromszor keresztül kellett lépnie nehezen szülő feleségén – múlt századi adatok szerint meztelenül. Sok helyen vele végeztették a szülőnő megrázását. Szokásban voltak analógián alapuló eljárások is. Az asszony ruháján megoldották a csomókat, haját kibontották, kinyitottak minden zárat, ajtót a helyiségben, még a nő fülbevalóját is kikapcsolták. Esküvőjén viselt valamelyik ruhadarabjának ugyancsak könnyítő hatást tulajdonítottak, ha azt vajúdáskor a hasára teszik. Számos adatunk van arról a szokásról, hogy a nő hasára, mellére vallásos szöveget tartalmazó, kézzel írt vagy nyomtatott papírlapot helyeztek. Legtöbbször a „Hét mennyei zár” c. ponyvakiadványt említik. Isten segítségét mindenütt kérték, a katolikusok Szent Annához, Szűzanyához, Páduai Szent Antalhoz intéztek fohászt. Nógrád megyében különösen hatásosnak tartották a szülőasszony anyjának imáját, főleg, ha a szabad ég alatt mondta el.

VÁSZONNADRÁG ÉS -UJJAS

A magyar közrendű, parasztférfiak ruhatárában a 18. század elejétől szabó készítette vászonnadrágok is előfordultak (Flórián M. 1993a: 133-136). A hazai takácsok készítményei között kittel, dikta, négynyüstös, dupla- vagy sávolyos jelzővel szerepelt a dupla, vagyis négy nyüstben szőtt vastag, erős vászon. A 18. század elejétől a nyugat-dunántúli szabók ilyen vászonból nadrágokat szabtak. Ez a nadrág nemcsak anyagában, szabásában is különbözhetett kortársától, a két nyüstben, házilag szőtt kendervászonból házilag varrt gatyától, és a nyugati nadrágtípusokkal tartott rokonságot. A 18. század közepén még csak a Dunántúlról (Györffy I. 1929: 55-56), a század végére azonban már az ország keleti feléből is vannak rá adataink, hogy a gatyán kívül „vászonnadrágot” is viseltek (Schram F. 1964: 22-42). Eredetileg a „németes” öltözetek része és a hazai nemzetiségeknél gyakoribb nadrágféle volt, és a 19. század közepén is többnyire az iparosok, a mesterlegények jobbára már konfekcionált ruhadarabjai között emlegették a „fehér vitorlavászonnadrágot” (Nagy D. 1985: 370-371). Ekkoriban azonban már pl. a Tisza-háton a falusiak is „vászonból remekelt durva nadrágot” (Uszkai M. 1846: 6) viseltek télen a kék posztónadrág helyett. Az ilyen nadrágok - a derékon korcba húzott, madzaggal 612ráncolt gatyákkal szemben - vagy a magyar nadrághoz hasonlóan ellenzősek vagy a nyugati nadrágokhoz hasonlóan sliccesek, gombolódóak voltak.

Sajnos sem a korabeli leírások, sem a későbbi szakirodalom nem különböztette meg következetesen a vászonnadrágot a gatyától. A szlavóniai magyar férfiak pl. akárcsak a sárköziek, a pőregatyára húzták fel a vászonnadrágot (Garay Á. 1911a: 226; Kovách A. 1907: 75). Nagybaracska környékén a négy nyüstben, sávolyra szőtt, szűk szárú csinvatt nadrágot a szabó varrta (Báldy Bellosics F. 1981: 7). Az Esztergom megyei Bényen s a nógrádi Pilinyben a gatya nem ráncos, „hanem csőszerű, szárán zseb is van és a két szár között különös zacskó alakú betoldott részszel bír” (Novák J. L. 1913: 61; Nyáry A. 1909: 131), vagyis valójában nem gatya volt, akárcsak a szokolyai bikkfagatya, amely olyan kemény volt, hogy a „puskagolyó nem ment rajta keresztül” (Herkely K. 1938: 291).

Az alföldi magyarság a nagyon szűk vászonnadrágot nem szerette, mert németesnek tartotta, bubugatyának, furulyagatyának csúfolta. De azért Nagyhalászon is az „ing és a gatya vászonból készült, sőt a nadrág is, amit maga színében viseltek”, és 20 krajcárért varrattak (Kiss L. 1954: 366). A hortobágyi pásztor kunyhójában is ott lógott faszegen „fejir ruhája, tölgyfagatyája”, mely utóbbit hájjal, szalonnával impregnáltak. A kiskunsági szegény emberek, pásztorok is erős, kenderből szőtt, zsákvászonszerű anyagból varrt tölgyfagatyát viseltek, télen ez alá húzható szűk gatyával (Nagy Czirok L. 1959: 209). Köznapra maga színében hagyták, ünnepre sötétre festették, és errefelé kukoricanadrágnak 613is nevezték (Tálasi I. 1977: 255). Tápén a kukoricanadrág csizmanadrág szabású, de szűk szárú volt. Olyan erős vászonból készült, hogy „kéz közt ki sem moshatták, a Tiszára hordták szapulni” (T. Knotik M. - U. Varga M. 1971: 530).

Az erdélyi Mezőségben viszont a harisnyához idomult a vastag vászonnadrág szabása, és a magyarok harisnyának is, a románok pedig pantalonnak nevezték (Tőkés B. 1935: 71). A kalotaszegi négynyüstös, azaz köperkötésű, kendervászonból szabott, mezőn, aratáskor hasznos nadrág hasítékát gombolták, két vízszintes zsebe is volt, és ezt a fűzfanadrágot még nadrágszíjjal is derékra fogták (Nagy J. 1977: 337; Fél E. 1965: 225).

Amint korábban a pandúrok, pásztorok, betyárok ruhája fekete-szürke, ill. kék lehetett, és a parasztemberek is egyre gyakrabban kékre festett vászonruhában dolgoztak, a szabott vászonnadrágot is kékre festhették. Századunk fordulójára a pantalló szabású, leginkább kék vászonnadrág már az agrárproletárok munkaruhája lett. Cajgból varrt változatukat az uradalmi cselédek, kubikosok előbb csizmába húzva, majd bakanccsal is illő ünnepi öltözetnek használták (Katona I. 1961: 566; Zólyomi J. 1979: 212).

Kevesebbet tudunk a szintén négynyüstös vászonból szabott és varrt, paraszti használatú ujjasokról. Századunk fordulóján anyagáról, a vastag vászonról még kitlinek, kitlin-nek nevezték pl. a Pusztafalun használt egyik ingtípust. Másutt ujjasok készültek négynyüstös vászonból, mint a hetési ujjas kabát, a szlavóniai vászonkankó vagy az erdélyi friskó.

Ezek a vászonruhák módosítják a magyar paraszti öltözködés vászondarabjainak történeti megítélését. A vászon öltözetdarabokat a szakirodalom eddig általában régiesnek, a paraszti önellátást igazolónak, Európa keleti feléhez kapcsolódónak tekintette. Ezek a vászonnadrágok, -ujjasok azonban a magyar közrendűek öltözetét összekapcsolják a közép- és nyugat-európai egyszerű emberek, földművesek, tengerészek öltözetével. Azt sugallják, hogy a magyarországi 18-19. századi vászonöltözetek beilleszkedtek az európai - Braudel által általánosnak tartott - vászonhasználatba.

foklatartó: A → foklát kézben is hordozták, tartották, de többféle megoldású foklatartót is készítettek. A legegyszerűbb foklatartók a kemencék vállába vájt, tapasztott foklalikak voltak, amilyenről Göcsejből van tudomásunk. Készültek ágcsonkfejű, áglábú foklatartók, amelyek asztalra, padkára, földre állítva magasabban tartották a fejébe támasztott foklát. Az ilyen foklatartókba az égő szilánkot nem rögzíthették szilárdan, ahogy égett a fokla, úgy egyre könnyebben lebillenhetett. Ezen azzal segítettek, hogy a fokltartókra foklavasat erősítettek, amely szilárdan tartotta a foklaszilánkot elhamvadásáig. Foktavassal felszerelt foklatartóinknak egy része gyertyatartóra emlékeztető talpas, asztalra állítható vagy kézben hordozható szerkezet volt. Talpuk kör alakú vagy négyzetes vastagabb deszkalap, fahasáb volt, amelybe hengeres nyelet illesztettek. Ezekbe ütötték a V, Y, X, X vagy görög Φ stb. idomú vasfejeket. Tömör deszkatalpat használtak a földre állítható foklatartók esetében is, bár a leggyakoribbak a görögkereszt alakú talpak voltak. A földre állítható foklatartók lehettek egyszárúak is, ezek szára a talpkötés közepébe volt ékelve. Kedveltek voltak az ún. keretes foklatartók is, ezek talpának két szárnyába két szárat ékeltek, amelyet alul és felül keresztpánttal fogtak össze. A keretes fokltartó mindig, az egyszárú is többnyire változtatható magasságú volt. A szárhoz fogazott szélű segédszár csatlakozott fejében a foklavassal. A fogazott lécszárat rugóval, gúzzsal feljebb-lejjebb lehetett állítani attól függően, hogy milyen magasra kívánták emelni az égő foklát. Ismerünk magyar nyelvterületről, pl. Pilinyből (1768-as évszámmal) felakasztható foklatartót, amelynek hátsó lapjából nagy akasztóhorog áll ki, e támasztékul is szolgáló lapba merőlegesen deszkát ékeltek, amelynek külső végén a fokla befogadására lyukat vágtak. Ebben a foklát a támasztólapba rögzített, a tartó deszka nyílásába feszülő rugó tartja. A foklatartók hazánkban sokfelé elterjedtek. Erre vall az ásatásokkor Pomázon (Pest m.) előkerült középkori foklavas is. A néprajzi gyűjtések során azonban a foklatartókra csak a Felföldön, ill. a Ny-Dunántúlon kerültek elő a magyar nyelvterületen tárgyi bizonyítékok, ill. emlékezeti adatok. Többfelé a foklát terménnyel, korpával megtöltött edény közepébe szúrták, úgy világítottak vele, így könnyen kézben is vihető volt, bárhová letehették. Gyűjtőinknek a két világháború között konyhai világítási funkcióban sikerült fényképpel dokumentálni használatát. – Irod. Márkus Mihály: A magyar népi világítás (Népr. Ért., 1940); Viski Károly: Világítás (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); H. Kerecsény Edit: Világítási módok és eszközök Komárvároson (Népr. Ért., 1954); Iváncsics Nándor: Népi világítás a Zempléni hegyvidéken (Ethn., 1958).

Forgácsvilágló. Foklatartó (Piliny, Nógrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum