English version | Deutsche Version
English version | Deutsche Version
A Biblia utolsó lapjain is elhangzik a hívás:
„A Lélek és a menyasszony így szól: Jöjj! Aki csak hallja, az is mondja: Jöjj! Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!” (Jel 22:17)
Hisszük, hogy Isten egyetlen egyházát már régen megalapította: Krisztus a sarokkő és az egyetlen szilárd alap, az apostolok és próféták pedig erre az alapra építkezve tanítanak és tesznek bizonyságot (Ef 2:20). Jézus Krisztus az, akire a keresztény közösség épül. Pál apostol ezt írja:
„Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, aki Jézus Krisztus.” (1Kor 3:11)
Ezért nem emberi tanításokra vagy szervezeti tekintélyre akarjuk építeni a hitünket, hanem Jézus Krisztusra és Isten Igéjére. Az apostolok bizonyságtétele a Bibliában maradt fenn számunkra, ezért minden tanítást ahhoz szeretnénk mérni.
Pál apostol arra figyelmeztette az efezusi gyülekezet véneit, hogy viseljenek gondot Isten egyházára, amelyet a saját vérével szerzett. Arra is felhívta a figyelmüket, hogy még közülük is támadhatnak olyanok, akik elferdítik az igazságot, és maguk után vonják a tanítványokat (ApCsel 20:28–30). Ez arra emlékeztet, milyen nagy árat jelentett Istennek és Krisztusnak az egyházhoz tartozók megmentése, és mennyire fontos a hűség az Igéhez. Az apostolok már a maguk korában is beszéltek a megosztottság veszélyéről (1Kor 1:10–13).
Ma sokféle vallási szervezet és felekezet létezik, ezért mi sem akarunk olyan tanítókat magunk köré gyűjteni, akik azt hirdetik, amit szívesen hallunk (2Tim 4:3–4). Isten Igéje alapján szeretnénk megismerni és követni Jézust.
Pál apostol arra is figyelmeztet, hogy az emberek más Jézust is hirdethetnek, és más evangéliumot is elfogadhatnak (2Kor 11:4). Mi ahhoz a Jézushoz szeretnénk ragaszkodni, akit a Biblia mutat be nekünk.
Ézsaiás próféta könyvében Isten így szól:
„Van-e isten rajtam kívül? Nincsen kőszikla, nem tudok róla!” (Ézs 44:8)
Isten az egyetlen, akire végső bizalommal támaszkodhatunk. Jézus Krisztusban ismerhetjük meg azt, akire hitünket és reménységünket építjük. Közösségünk is akkor marad hűséges az alapjához, ha hozzá ragaszkodik, és az ő tanítását követi.
Isten a követőire bízta, hogy megismertessék másokkal az akaratát. Mi ezt nem csupán az interneten keresztül, hanem elsősorban személyes beszélgetésekben éljük meg és gyakoroljuk. Nem az a célunk, hogy a saját gondolatainkat fogadtassuk el másokkal, hanem hogy segítsünk nekik megismerni azt, amit Isten a Bibliában kijelentett.
Egy közösség neve, múltja vagy külső formája önmagában nem biztosítja, hogy tagjai hűségesek maradnak Jézus tanításához. Pál apostol már a maga korában figyelmeztetett arra, hogy az Igétől való eltérés veszélye belsőleg is fenyeget (2Thessz 2:7). Amit az apostol akkor előre jelzett, az a történelem során be is teljesedett. Az eredeti igazságtól való eltérés következtében a kereszténységen belül ma számtalan különféle vallási szervezet és felekezet létezik.
Nem elég, ha valaki külsőleg vallásosnak látszik, vagy egy közösséghez tartozik. Isten ugyanis nem a külsőségeket nézi: Jézus maga figyelmeztetett az olyan vallásosság veszélyére, amely csak a felszínen létezik: „Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem” (Mt 15:8; 1Sám 16:7). A valódi hit nem külső formaság, hanem a szív állapota. Ezért fontos, hogy őszintén keressük Isten akaratát, készek legyünk felismerni és megvallani a bűneinket, és engedjük, hogy Isten Igéje megvizsgálja a gondolkodásunkat és a tetteinket.
Jézus Krisztus nemcsak beszélt Isten igazságáról, hanem ő maga az Ige, aki testté lett (Jn 1:14). Ezért a Biblia olvasásakor nem csupán ismereteket szeretnénk gyűjteni, hanem azt is keressük, mit mutat meg nekünk Isten önmagáról, és hogyan vezet Jézus követésére.
Hisszük, hogy a teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos arra, hogy tanítson, feddjen, megjobbítson és az igazságban neveljen (2Tim 3:16–17). Ezért arra bátorítunk, hogy ne pusztán nekünk higgy, hanem magad is vizsgáld meg a Biblia alapján, amit olvasol. Jézus így imádkozott az Atyához:
„Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság.” (Jn 17:17)
A hit és a szív tisztaságát (Mt 5:8; 1Tim 3:9) nem a külső formák, hanem az őszinte, Isten Igéjéhez igazodó élet mutatja meg. A Biblia maga is erre hív:
„A parancs célja pedig a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és képmutatás nélküli hitből fakadó szeretet.” (1Tim 1:5)
Ezért szeretnénk mi is újra és újra a Biblia tanításához mérni a saját gondolatainkat, és készek lenni a változásra, ha felismerjük, hogy valamiben eltértünk tőle.
Jézus ezt mondta magáról:
„Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (Jn 14:6)
Őt követni ezért nem pusztán vallási szokások gépies gyakorlását jelenti, hanem azt, hogy megismerjük őt, bízunk benne, és igyekszünk az ő tanítása szerint élni. Nem a külső megjelenés vagy a látszat a legfontosabb, hanem az, ami a szívünkben van (1Sám 16:7).
A Biblia természetesen ismeri és parancsolja a keresztséget, az úrvacsorát és a gyülekezeti alkalmakat (Mt 28:19; 1Kor 11:23–26; Zsid 10:24–25). Ezek azonban a Jézusba vetett élő hit kifejezései, nem pedig annak helyettesítői.
Az első keresztények nem csupán meghatározott alkalmakon találkoztak, hanem naponta megosztották az életüket egymással, és közösségben éltek (ApCsel 2:46). Mi is olyan testvéri kapcsolatokra törekszünk, amelyekben őszintén beszélgethetünk, bátoríthatjuk egymást, és ha szükséges, szeretetből figyelmeztethetjük is a másikat. Mi is vágyunk arra az odaadásra, amit Jézustól láttunk. Nem az a cél, hogy hibátlannak mutassuk magunkat, hanem hogy őszintén Isten elé álljunk.
„Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.” (1Jn 1:9)
Isten előtt a szívünk sem rejtett. Hozzá bizalommal fordulhatunk, és őszintén elmondhatjuk neki mindazt, ami bennünk van. A Biblia arról ír, hogy Isten jelenléte elől sehová sem menekülhetünk (Zsolt 139:7–10), és nincs olyan teremtmény, amely rejtve maradhatna előtte (Zsid 4:13). Isten ismeri a gondolatainkat és a szándékainkat is.
Szeretete Jézus Krisztusban vált láthatóvá: Jézus meghalt a bűneinkért, és feltámadt, hogy Isten előtt megigazulhassunk. Isten már a világ teremtése előtt elhatározta jó szándékát Krisztusban.
Pál apostol olyan dolgokról ír, amelyeket emberi szem nem látott, fül nem hallott, és emberi szív meg sem sejtett, de amelyeket Isten azoknak készített, akik szeretik őt. Nekünk azonban kijelentette ezt Isten a Lélek által (1Kor 2:9–10). Ez arra irányítja a figyelmünket, hogy Isten ajándékai messze túlmutatnak azon, amit emberként önmagunktól megérthetünk vagy elérhetünk, de a Szentlélek által mégis megismerhetővé válnak számunkra.
Jézus a jó pásztor, aki életét adta a juhokért (Jn 10:11). Ismeri az övéit, és nemcsak vezeti őket, hanem egységet is teremt közöttük: egy nyájként gyűjt össze minket az ő vezetésével (Jn 10:16). Ezért nem pusztán vallási tanításokban vagy emberi vezetőkben szeretnénk bízni, hanem Jézusban, aki életét adta értünk. Ő megtisztítja és megszenteli övéit az ige által (Ef 5:25–27), és benne találhatjuk meg az élet útját. János apostol így ír róla:
„Ő az igaz Isten, és az örök élet.” (1Jn 5:20)
Hitünk tehát nem csupán tanítások elfogadását jelenti, hanem az élő Isten egyre mélyebb megismerését, aki Jézus Krisztusban jelentette ki magát. Jézus megígérte, hogy elküldi a Pártfogót, az igazság Lelkét, aki bizonyságot tesz róla (Jn 15:26). János pedig arról ír, hogy Isten maga tett bizonyságot a Fiáról (1Jn 5:9–10).
A Teremtő azért küldte el a Fiát, hogy megmutassa jóságát és önfeláldozó szeretetét. Jézus mindenkiért meghalt, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt (2Kor 5:15).
Jézus azonban nem maradt a halálban. Isten feltámasztotta őt, az élet fejedelmét, mert a halál nem tarthatta fogva (ApCsel 2:24; 3:15). Benne Isten teljessége jelent meg testileg (Kol 2:9). Ezért a feltámadás nem csupán a hitünk egyik tanítása, hanem annak alapja, hogy Jézus él, és benne reménységünk van.
Bár Isten összehasonlíthatatlanul nagyobb nálunk, mi mégis annyira értékesek vagyunk számára, hogy nem kímélte saját Fiát sem (Róm 8:32). Jézus ártatlanul szenvedett és életét adta értünk, mint a bárány, amelyet leölnek. A Jelenések könyvében a mennyei lények a megöletett Bárányt méltónak mondják arra, hogy övé legyen a hatalom, a gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztesség, a dicsőség és az áldás (Jel 5:12).
Jézust követni tehát azt jelenti, hogy rábízzuk magunkat, hallgatunk a szavára, és a mindennapokban is hozzá igazítjuk az életünket. Nem üres ceremóniákat szeretnénk, hanem olyan hitet, amely szeretetben, őszinteségben és egymás szolgálatában válik láthatóvá.
Krisztus szeretete tehát arra indít bennünket, hogy többé ne önmagunknak éljünk. Ez a mindennapokban abban mutatkozik meg, hogy keressük Isten akaratát, Jézus és az apostolok tanítását megőrizzük, odaadó életünkkel testvéreinket szolgáljuk, és szeretettel fordulunk mások felé.
Jézus követőiként nem elszigetelten, hanem a másikra figyelve szeretnénk élni. A Biblia a keresztényeket Krisztus testének tagjaiként mutatja be, akik különböző ajándékokat kaptak, és a testvérek javát szolgálhatják (1Kor 12:12–27). Ezért a testvéri közösségben nem pusztán az a fontos, hogy együtt legyünk, hanem az is, hogy őszinte törődéssel és szeretettel szolgáljuk egymást.
Mivel Jézus visszatérésének idejét senki sem ismeri, csak az Atya (Mt 24:36), ahelyett, hogy az időpontot kutatnánk, készen állva várjuk a vele való találkozást. A készenlét nem félelemből fakadó várakozás, hanem olyan élet, amelyben a hit és a szeretet tettekben is megmutatkozik.
Péter apostol a következőkre buzdít:
„Éppen ezért teljes igyekezettel törekedjetek arra, hogy hitetekben mutassátok meg az igaz emberséget, az igaz emberségben ismeretet, az ismeretben önuralmat, az önuralomban állhatatosságot, az állhatatosságban kegyességet, a kegyességben testvéri szeretetet, a testvéri szeretetben pedig minden ember iránti szeretetet.
Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem lesztek a mi Urunk Jézus ismeretében sem tétlenek, sem terméketlenek. Akiben pedig ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó, és elfeledkezett arról, hogy régi bűneiből megtisztult. Ezért tehát, testvéreim, igyekezzetek még jobban megerősíteni elhívatásotokat és kiválasztásotokat, mert ha ezt teszitek, nem fogtok megbotlani soha. És így majd dicsőségesen mehettek be a mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus örök országába.” (2Pt 1:5–11)
Pál apostol pedig arra emlékeztet, hogy a hit, a remény és a szeretet közül a szeretet a legnagyobb (1Kor 13:13).
Jézus követésének gyümölcse nem csupán az, amit vallunk, hanem az is, ahogyan élünk, és ahogyan egymással bánunk. Ezért az Úr visszatérésére várva törekedjünk olyan életre, amelyben a hitünk szeretetben válik láthatóvá.
Jézus a szikla és a kő képével figyelmeztet arra, hogy nem maradhatunk közömbösek vele szemben. Ő az a szilárd alap, akire a bölcs ember az életét építi, és amelyet semmilyen vihar nem tud megingatni (Mt 7:24–25). Ugyanakkor határozott döntés elé is állít bennünket:
„Aki erre a kőre esik, összezúzza magát, akire pedig ez a kő ráesik, azt szétmorzsolja.” (Mt 21:44)
Jézus szavai választás elé állítanak bennünket. A vele való találkozás megváltoztathatja az életünket: ha alázattal Istenhez fordulunk, felismerjük a bűneinket és elfogadjuk az ő vezetését, Krisztus az életünk szilárd kősziklájává válik. Ha viszont elutasítjuk őt, és kitartunk a saját utunk mellett, ugyanaz a Krisztus, akit Isten az üdvösségünkért küldött, a megütközés kövévé és a botlás sziklájává lesz számunkra (1Pt 2:7–8).
Nem az a kérdés tehát, hogy hallottunk-e már Jézusról, vagy valljuk-e, hogy hiszünk benne, hanem az is, hogyan viszonyulunk hozzá a mindennapokban. Meghalljuk-e a szavát, bízunk-e benne, és készek vagyunk-e követni őt akkor is, amikor ez változásra hív bennünket?
Isten azért küldte el a Fiát, hogy örök életünk legyen általa. Jézus hívása ma is szól: „Kövess engem!” (Mk 10:21; Mt 9:9) A kérdés az, hogyan válaszolunk erre a hívásra.