English version | Deutsche Version
Embedded Files
Jézus ebben a kijelentésében a búzaszem képével mutat rá arra, hogy a halála által sokak számára nyílik meg az élet útja (Mt 20:28). Ahogyan Ézsaiás próféciája is előre mutatott rá, az Úr szolgájának szenvedése nem marad gyümölcs nélkül (Ézs 53:10). Amikor Jézus arról beszél, hogy aki „gyűlöli az életét”, az őrzi meg azt az örök életre, a „gyűlöli” szó itt azt jelenti, hogy az ember Jézust helyezi a saját élete és vágyai elé (Lk 14:26).
Jézus önátadása által válik lehetővé a megváltás:
„Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet, és miután tökéletességre jutott, örök üdvösség szerzőjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki.” (Zsid 5:9)
Jézus azonban nemcsak Megváltónk, hanem követendő példát is adott nekünk. Amikor azt mondja: „Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen”, arra hív, hogy ne csupán higgyünk benne, hanem a mindennapjainkban is az ő példáját kövessük (1Pt 2:21). Ez azt jelenti, hogy megtanuljuk háttérbe helyezni önző törekvéseinket, és az ő lelkületével élni: Isten akaratát keresve, másokat szeretve és szolgálva (Fil 2:5; Mt 16:24).
Valóban minden út ugyanoda vezet?
Valóban minden út ugyanoda vezet?
Minden ember valamilyen irányt követ: a saját elképzeléseit, vágyait vagy a környezetéből érkező hatásokat. Sokféle tanítás és vallási út kínál útmutatást az élethez, de mit mond erről Isten Igéje?
A Biblia világosan beszél arról, hogy az életre vezető út nem feltétlenül az, amelyet a legtöbben választanak. Jézus a szoros kapu és a keskeny út képével mutatja meg, hogy az életre vezető út nem magától értetődő, és nem minden út vezet ugyanoda:
„Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik azt megtalálják.” (Mt 7:13–14)
Isten mindenkit hív: azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (1Tim 2:4). Az út azonban egy, és ez az út Jézus Krisztus.
Jézus másutt önmagát nevezi ajtónak, amelyen át az ember életet és biztonságot találhat. A két kép egymást egészíti ki: Jézus tanít a szoros kapuról és a keskeny útról, és ő maga az ajtó és az út.
„Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, az megtartatik, bejár és kijár, és legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” (Jn 10:9–10)
Jézus nem csupán megmutatja az utat, hanem magához hívja azokat is, akik elfáradtak és terheket hordoznak. Nem elviselhetetlen terheket rak rájuk, hanem arra hívja őket, hogy tanuljanak tőle:
„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám jó, és az én terhem könnyű.” (Mt 11:28–30)
Nem minden út vezet Istenhez, még akkor sem, ha helyesnek látszik az ember szemében. A Példabeszédek könyve is figyelmeztet arra, hogy van olyan út, amely helyesnek tűnik, de végül a halálba vezet (Péld 14:12). Jézus pedig egyértelműen megmondja, hogyan járulhatunk az Atyához:
„Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (Jn 14:6)
Az apostolok is Jézusra mutatnak, amikor az üdvösségről beszélnek:
„Ez lett a sarokkő, amelyet ti, az építők megvetettetek, és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” (ApCsel 4:12)
Jézusban ismerhetjük meg az Atyát, akit ő jelentett ki nekünk (Jn 1:18). Ő a világ világossága, aki megvilágítja az embert, és megmutatja az életre vezető utat:
„Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba.” (Jn 1:9)
Jézus követése tehát nem pusztán egy út választása a sok közül. A Biblia kijelenti, hogy „egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2:5). Az örök élet is hozzá kötődik: „Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Jn 5:12) Bármilyen emberi elképzelést vagy vágyat követünk is, azok nem helyettesíthetik az Istennel való kapcsolatot, és nem adhatják meg azt az életet, amelyet ő Jézus Krisztusban kínál.
Jézus ezt mondta: „Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.” (Jn 6:35) Azért jött, hogy életünk legyen, és bőségben éljünk (Jn 10:10). Ezért arra hív, hogy menjünk hozzá, tanuljunk tőle, és az ő szavai szerint éljünk. Amikor sokan elfordultak tőle, Péter így válaszolt: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad.” (Jn 6:68)
Miért nem elkerülhető a bűnvallás és Isten intése?
Miért nem elkerülhető a bűnvallás és Isten intése?
Isten világosság, és aki a világosságban jár, annak közössége van Istennel és azokkal, akik hozzá tartoznak. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem vétkezünk, hanem azt, hogy nem rejtjük el a bűneinket, hanem megvalljuk azokat Istennek. Ő hű és igaz: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden hamisságtól (1Jn 1:5–2:2).
Ha azt mondjuk, hogy nincs bűnünk, önmagunkat csapjuk be, és nincs meg bennünk az igazság. Isten Igéje feltárja előttünk, ha letértünk az általa mutatott útról. Mivel szeret minket, meg is int és nevel, ahogyan a Példabeszédek könyve írja (Péld 3:11–12). Ez nem mindig kellemes, de a nevelés később az igazság békés gyümölcsét teremheti meg azokban, akik elfogadják azt (Zsid 12:7–11).
„Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: »Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.«” (Jn 8:12)
Jézus követése ezért azzal is együtt jár, hogy engedjük, hogy az ő világossága feltárja előttünk a saját életünket. Nem a hibátlanságunk tesz alkalmassá a követésére, hanem az, ha nem fordulunk el tőle, hanem készségesen elfogadjuk az intését, megvalljuk a bűneinket, és hozzá fordulunk bocsánatért.
Mit jelent naponként felvenni a keresztet?
Mit jelent naponként felvenni a keresztet?
Jézus arra hívja követőit, hogy tagadják meg önmagukat, vegyék fel naponként a keresztjüket, és kövessék őt (Lk 9:23).
A római korban a kereszt a kivégzés eszköze volt. Jézus képében ezért a kereszt felvétele nem egyszerűen az élet nehézségeinek elviselését jelenti, hanem azt, hogy készek vagyunk lemondani saját akaratunk követéséről, amikor az szembekerül Isten akaratával. Ez nem azt jelenti, hogy minden személyes vágyunk helytelen, hanem azt, hogy nem önmagunkat tesszük életünk középpontjába (Gal 5:24, Lk 22:42).
„Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszti vagy romlásba viszi?” (Lk 9:23–25)
Jézus követése azt is jelentheti, hogy miatta elutasítással vagy üldözéssel találkozunk. Jézus előre figyelmeztette tanítványait, hogy ha őt üldözték, őket is üldözhetik (Jn 15:18–20). A kereszt felvétele tehát nem egyszeri elhatározás, hanem naponkénti döntés: akkor is Jézushoz ragaszkodunk, amikor ez lemondással vagy nehézséggel jár.
Jézus követése komoly elköteleződést kíván. Nem szolgálhatjuk egyszerre Istent és a saját önző vágyainkat. Jézus arra tanít, hogy őt és az Atya akaratát minden más elé helyezzük, és ne ragaszkodjunk ahhoz, ami eltérítene minket a követésétől (Lk 14:26–27). Isten Igéje megszentel minket (Jn 17:17), ezért fontos, hogy ne csak hallgassuk, hanem meg is tartsuk azt.
„Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága és a vagyonnal való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1Jn 2:15–17)
A megszentelődés nem választható mellékes része a keresztény életnek, hanem Isten akarata a követői számára (2Kor 7:1). Ez nem azt jelenti, hogy saját erőnkből hibátlanná válhatunk, hanem azt, hogy Istennek szenteljük magunkat, és engedjük, hogy az ő akarata formálja az életünket.
„Mert nem tisztátalanságra hívott el minket Isten, hanem megszentelődésre. Aki tehát ezt megveti, az nem embert vet meg, hanem Istent, aki Szentlelkét is rátok árasztja.” (1Thessz 4:7–8)
Mi a Krisztus-követés igazi próbaköve a mindennapokban?
Mi a Krisztus-követés igazi próbaköve a mindennapokban?
Jézus azt parancsolta tanítványainak, hogy úgy szeressék egymást, ahogyan ő szerette őket. Erről a szeretetről ismerhetik fel mások, hogy az ő tanítványai (Jn 13:34–35; 15:12–17). Az Isten iránti szeretetünk nem választható el attól, ahogyan a testvéreinkkel bánunk. A Krisztus-követés a mások iránti szeretetünkben is láthatóvá válik.
„Ha valaki azt mondja: »Szeretem Istent«, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is. Aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istentől született, és aki szereti azt, aki szülte, azt is szereti, aki attól született.” (1Jn 4:20–5:1)
János apostol arra is emlékeztet, hogy a testvérek szeretete összefügg azzal az új élettel, amelyet Istentől kaptunk. Ez a szeretet nem merül ki a jó szándékban: késznek kell lennünk arra is, hogy másokért áldozatot hozzunk.
„Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket: aki nem szereti a testvérét, az a halálban marad. Aki gyűlöli a testvérét, az embergyilkos; azt pedig tudjátok, hogy az embergyilkosnak nincs örök élete. Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért.” (1Jn 3:14–16)
A szeretet tehát nem csupán szavakban, hanem tettekben és őszinteségben mutatkozik meg (1Jn 3:18). Amikor figyelünk egymásra, segítünk a szükségben levőknek, és nem fordulunk el a másiktól a nehézségei idején, a szeretetünk a gyakorlatban is láthatóvá válik. János ezt Isten bennünk végzett munkájával kapcsolja össze:
„Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást. Istent soha senki nem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.” (1Jn 4:11–12)
Jézus követése ezért nem választható el attól, ahogyan testvéreinkkel közösségben élünk. A testvéri szeretet nem csupán saját véleményünk a hitünkről, hanem annak a bizonyítéka, hogy Isten szeretete munkálkodik bennünk.
Hogyan viszonyuljunk egymáshoz a gyülekezetben és a közösségben?
Hogyan viszonyuljunk egymáshoz a gyülekezetben és a közösségben?
Jézus nemcsak arra tanított, hogyan szeressük Istent, hanem arra is példát adott, hogyan szolgáljuk egymást. Ő nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem azért, hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért (Mk 10:45). Ha őt követjük, a szeretetünknek a testvéreinkért vállalt szolgálatban is meg kell mutatkoznia.
Pál apostol így ír erről:
„Legyetek tehát Isten követői mint szeretett gyermekei, és éljetek szeretetben, ahogyan Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk áldozati ajándékul, Istennek kedves illatként.” (Ef 5:1–2)
A Krisztustól tanult szeretet nem fér össze a gőggel és az önmagunk mások fölé emelésével. Isten az alázatosoknak kegyelmet ad (Jak 4:6; 1Pt 5:5), ezért a tanítványoknak nem egymás fölé kell helyezniük magukat, hanem tisztelettel kell bánniuk egymással (Róm 12:10). Jézus erre emlékeztette a tanítványait:
„De ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus. Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok! Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Mt 23:8–12)
Jézus példája szerint a nagyság nem az uralkodásban, hanem a szolgálatban mutatkozik meg. Ezért írja János apostol, hogy aki Krisztusban marad, annak úgy kell élnie, ahogyan ő élt:
„Aki azt mondja, hogy ő benne marad, annak úgy kell járnia, amint ő járt.” (1Jn 2:6 – Károli-fordítás)
Jézus követése nem csupán szándékot kíván, hanem olyan elköteleződést, amelyben Isten akarata elsőbbséget kap a saját kényelmünkkel és terveinkkel szemben. Lukács evangéliumában Jézus három példán keresztül mutatja meg, hogy követése nem halogatható korlátlanul, és nem tehető félre valamilyen más szempont miatt:
„Amikor mentek az úton, valaki ezt mondta: »Követlek, akárhova mégy.« Jézus azonban így felelt: »A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.« Egy másikhoz pedig így szólt: »Kövess engem!« De ő ezt kérte: »Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat.« Jézus így válaszolt neki: »Hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj el, és hirdesd az Isten országát!« Egy másik is ezt mondta: »Követlek, Uram, de előbb engedd meg, hogy búcsút vegyek házam népétől.« Jézus pedig így felelt: »Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.«” (Lk 9:57–62)
Ezek a példák arra figyelmeztetnek, hogy Jézus követését nem tehetjük a másodlagos szempontok mögé. Ez nem azt jelenti, hogy a mindennapi kötelességeinkről ne kellene gondoskodnunk, hanem azt, hogy semmi sem válhat fontosabbá annál, akit követünk.
Miben nyilvánul meg az igazi tanítványság?
Miben nyilvánul meg az igazi tanítványság?
Jézus követése nem merül ki abban, hogy hallgatjuk a szavait, vagy egyetértünk azzal, amit tanít. Az igazi tanítványság abban is megmutatkozik, hogy megtesszük, amit mond. Jézus a mester és a tanítvány kapcsolatával, majd a sziklára épített ház példájával világítja meg ezt.
„A tanítvány nem feljebb való mesterénél; aki pedig teljesen felkészült, az lesz olyan, mint a mestere... Miért mondjátok nekem: Uram, Uram, ha nem teszitek, amit mondok? Aki hozzám jön, hallja beszédeimet, és azok szerint cselekszik: megmutatom nektek, kihez hasonló. Hasonló ahhoz a házépítő emberhez, aki leásott, mélyre hatolt, és a kősziklára alapozott: amikor árvíz jött, beleütközött az áradat abba a házba, de nem tudta megingatni, mert jól volt megépítve. Aki pedig hallotta beszédeimet, de nem azok szerint cselekedett, az hasonló ahhoz az emberhez, aki alap nélkül a földre építette a házát: beleütközött az áradat, és azonnal összeomlott az a ház, és teljesen elpusztult.” (Lk 6:40, 46–49)
A hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által (Róm 10:17). A hit azonban nem maradhat pusztán hallgatás vagy szóbeli vallomás: Jézus tanítványaként az ő szavai szerint kell élnünk. Jakab apostol is arra figyelmeztet, hogy a cselekedetek nélküli hit önmagában halott (Jak 2:17).
Jézus ezt világosan összekapcsolta a tanítványsággal:
„Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.” (Jn 8:31–32)
Isten Igéje arra hív minket, hogy „növekedjünk a kegyelemben és a mi Urunk, üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében” (2Pt 3:18), és egymást is bátorítsuk a hitben:
„Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy a bűn csábítása közületek senkit meg ne keményítsen.” (Zsid 3:13)
Krisztus követőiként ezért nem elszigetelten járjuk ezt az utat, hanem egymást hordozva és szeretetben szolgálva (Gal 6:2; 1Pt 4:10). Így válik láthatóvá közöttünk az a szeretet, amelyet Istentől kaptunk.
Google Sites
Report abuse