English version | Deutsche Version
Embedded Files
Jézus ebben a kijelentésben saját földi küldetésének lényegét tárja fel: a teljes önátadás és az Atya iránti engedelmesség útját. Ahogyan a próféta is előre megjövendölte, az ő áldozatos önátadása nem pusztult el a halálban, hanem új életet termett sokak számára (Ézs 53:10). Ebből a földbe hullott, elhalt „búzaszemből” – Krisztus tökéletes áldozatából – fakad a mi megváltásunk és új életünk (Zsid 5:9).
Krisztus azonban nemcsak Megváltónk, hanem a példaképünk is. Jézus követése ezért nem csupán elméleti meggyőződés, hanem a Mesterrel való sorsközösség az ő önátadó lelkületének gyakorlati követése (1Pt 2:21). Ez a mindennapokban azt jelenti,hogy megtagadjuk a saját önző törekvéseinket, és az a Krisztusban jelen lévő indulat formálódik ki bennünk, amely kész másokért és az Isten akaratáért élni (Fil 2:5; Mt 16:24).
Valóban minden út ugyanoda vezet?
Valóban minden út ugyanoda vezet?
Minden ember követ valakit vagy valamit: a saját elképzeléseit, vágyait vagy a világ által kínált irányokat. Napjainkban számtalan tanítás és közösség ígér lelki békét és üdvösséget, de mit mond erről Isten Igéje?
A Biblia nem hagy kétséget afelől, hogy az életre vezető út nem a széles, társadalmilag kényelmes csapás. Jézus világossá tette, hogy Ő maga az egyetlen szoros kapu és keskeny út:
"Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik azt megtalálják." (Mt 7:13–14)
Ez a kapu maga Jézus, aki a vele való közösségre és örömre hív (Jn 15:11, 17:13). Ő az ajtó, akin keresztül védelemre és bőségre találunk:
"Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, az megtartatik, bejár és kijár, és legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek." (Jn 10:9–10)
Ő megelégíti a megfáradt embert, és hívja mindazokat, akik terheket hordoznak:
"Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű." (Mt 11:28–30)
A választás rajtunk áll. Az embernek van olyan útja, amely helyesnek látszik, de végül a halálba vezet (Péld 14:12). Istenhez ezért nem jut el bárki bárhogyan: a teljes igazság és az élet egyedül Krisztusban van kijelentve (Jn 1:17).
"Jézus így válaszolt: “Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14:6)
Egyedül Jézus által van üdvösségünk (Apcsel 4:12). Ő az az isteni kinyilatkoztatás, aki feltárja előttünk az Atyát (Jn 1:18), és aki elhozta a sötétségben járó világba az örök élet örömhírét:
"Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba."(Jn 1:9)
Miért nem elkerülhető a bűnvallás és Isten helyreigazítása?
Miért nem elkerülhető a bűnvallás és Isten helyreigazítása?
Isten világosság, és ha a világosságban járunk, közösségünk van egymással. Ha megvalljuk bűneinket, ő hű és igaz, megbocsátja azokat, és megtisztít minket minden hamisságtól (1Jn 1:5–2:2).
Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Isten ezért igéje és fenyítése által rámutat a vétkeinkre, mert akit szeret az Úr, azt inti és neveli (Péld 3:11–12). Ez a helyreigazítás először nem tűnik örömtelinek, de később az igazság békés gyümölcsét termi azoknak, akik általa megszelídülnek (Zsid 12:7–11).
"Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: “Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8:12)
Aki Jézust követi, az nem fél a világosságtól, mert a bűnvallás és az ő követése vezet el az életre.
Mit jelent naponként felvenni a keresztet?
Mit jelent naponként felvenni a keresztet?
Jézus arra hívja követőit, hogy tagadják meg önmagukat, vegyék fel naponként a keresztjüket, és kövessék őt.
A római korban a kereszt nem vallási szimbólum volt, hanem a kivégzés eszköze. Aki felvette a keresztet, az visszavonhatatlanul elindult a halál helye felé. Jézus szavaiban a kereszt felvétele nem egy életviteli nehézségre (például betegségre vagy anyagi gondokra) utal, hanem saját akaratunk és bűnös kívánságaink feladására (Gal 5:24, Lk 22:42).
"Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszti vagy romlásba viszi?" (Lk 9:23–25)
A vele való járás azt jelenti, hogy vállaljuk a sorsközösséget ővele – akár megvettetésben, megaláztatásban vagy üldözésben is (Jn 15:18–20). A kereszt hordozása nem egyetlen pillanat, hanem naponkénti döntés: Krisztusért vállalni az engedelmességet a mindennapokban.
Jézus követése teljes elköteleződést kíván. Nem ragaszkodhatunk egyszerre a világ önző, anyagi szemléletéhez és Krisztus értékeihez. Tanítványnak lenni azt jelenti, hogy készek vagyunk feladni mindent, ami eltávolítana minket Isten szeretetétől (Lk 14:26–27). Isten megszentel minket igéje által (Jn 17:17), de csak akkor, ha hűek maradunk hozzá, és mindvégig kitartunk az akaratában.
"Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága és a vagyonnal való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké." (1Jn 2:15–17)
A megszentelődés nem egy választható lehetőség, hanem Isten akarata számunkra (2Kor 7:1), hogy tiszták legyünk, és meglássuk őt színről színre (1Jn 3:2–3).
"Mert nem tisztátalanságra hívott el minket Isten, hanem megszentelődésre. Aki tehát ezt megveti, az nem embert vet meg, hanem Istent, aki Szentlelkét is rátok árasztja." (1Thessz 4:7–8)
Mi a Krisztus-követés igazi próbaköve a mindennapokban?
Mi a Krisztus-követés igazi próbaköve a mindennapokban?
Keresztényként úgy kell szeretnünk egymást, ahogyan Jézus szeretett minket, mert ez nem csupán javaslat, hanem parancsolat (Jn 13:34–35, 15:12–17; Róm 13:8; 1Pt 1:22–23). Az Isten iránti szeretetünk igazi próbaköve a testvéreink felé mutatott szeretet; a kettőt nem választhatjuk el egymástól. Amikor megtanulunk testvérközösségben, egymást hordozva élni, Isten jelenléte valósággá válik közöttünk.
"Ha valaki azt mondja: “Szeretem Istent”, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is. Aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istentől született, és aki szereti azt, aki szülte, azt is szereti, aki attól született." (1Jn 4:20–5:1)
"Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket: aki nem szereti a testvérét, az a halálban marad. Aki gyűlöli a testvérét, az embergyilkos; azt pedig tudjátok, hogy az embergyilkosnak nincs örök élete. Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért." (1Jn 3:14–16)
A szeretet nem csupán szóval vagy nyelvvel történik, hanem cselekedettel és igazsággal (1Jn 3:18). Ebben a cselekvő szeretetben mutatkozik meg Isten kegyelme az életünkben. János apostol ezért hangsúlyozza:
"Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást. Istent soha senki nem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk." (1Jn 4:11–12)
Hogyan viszonyuljunk egymáshoz a gyülekezetben és a közösségben?
Hogyan viszonyuljunk egymáshoz a gyülekezetben és a közösségben?
Amikor Jézus példáját (Mk 10:45) követve készek vagyunk szolgálni (1Jn 3:16) és az életünket odaszánni neki és egymásnak, akkor válik hitelessé a keresztény életünk. Pál apostol ezt írja:
"Legyetek tehát Isten követői mint szeretett gyermekei, és éljetek szeretetben, ahogyan Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk áldozati ajándékul, Istennek kedves illatként." (Ef 5:1–2)
Ez a Krisztustól tanult szeretet kizár minden gőgöt és önkiemelést, mert Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad (Jak 4:6, 1Pt 5:5). Jézus arra hívja a tanítványait, hogy senki ne tartsa magát többnek a másiknál, hanem egymás tiszteletében előzzék meg egymást (Róm 12:10):
"De ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus. Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok! Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik." (Mt 23:8–12)
Krisztus nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért (Mk 10:45). Az ő követése így a szolgálatban és az alázatban válik láthatóvá. János apostol ezért emlékeztet a következőre:
"Aki azt mondja, hogy ő benne marad, annak úgy kell járnia, amint ő járt." (1Jn 2:6 - Károli Gáspár fordítás)
Jézus világossá tette, hogy a követése teljes odaszánást kíván, és nem tűr halogatást vagy feltételeket:
"Amikor mentek az úton, valaki ezt mondta (Jézusnak): “Követlek, akárhova mégy.” Jézus azonban így felelt: “A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” Egy másikhoz pedig így szólt: “Kövess engem!” De ő ezt kérte: “Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat.” Jézus így válaszolt neki: “Hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj el, és hirdesd az Isten országát!” Egy másik is ezt mondta: “Követlek, Uram, de előbb engedd meg, hogy búcsút vegyek házam népétől.” Jézus pedig így felelt: “Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” (Lk 9:57–62)
Miben nyilvánul meg az igazi tanítványság?
Miben nyilvánul meg az igazi tanítványság?
A tanítvány nem feljebb való a Mesterénél; a cél az, hogy olyanná váljunk, mint ő. A valódi tanítványság nem csupán a szavak hallgatása, hanem az igének cselekvése:
"A tanítvány nem feljebb való mesterénél; aki pedig teljesen felkészült, az lesz olyan, mint a mestere... Miért mondjátok nekem: Uram, Uram, ha nem teszitek, amit mondok? Aki hozzám jön, hallja beszédeimet, és azok szerint cselekszik: megmutatom nektek, kihez hasonló. Hasonló ahhoz a házépítő emberhez, aki leásott, mélyre hatolt, és a kősziklára alapozott: amikor árvíz jött, beleütközött az áradat abba a házba, de nem tudta megingatni, mert jól volt megépítve. Aki pedig hallotta beszédeimet, de nem azok szerint cselekedett, az hasonló ahhoz az emberhez, aki alap nélkül a földre építette a házát: beleütközött az áradat, és azonnal összeomlott az a ház, és teljesen elpusztult." (Lk 6:40.46–49)
A hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által (Róm 10:17), de a hallgatás önmagában nem elég: az engedelmesség igazolja a hitet (Jak 2:17). Jézus szavai és ígéretei akkor válnak élővé és felszabadítóvá az életünkben, ha megtartjuk az ő igéjét:
"Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket." (Jn 8:31–32)
Isten Igéje arra hív minket, hogy „növekedjünk a kegyelemben és a mi Urunk, üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében” (2Pét 3:18), és hogy egymást is bátorítsuk a hitben:
"Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy a bűn csábítása közületek senkit meg ne keményítsen." (Zsid 3:13)
Krisztus követőiként ezért nem egymástól elszigetelten járjuk ezt az utat, hanem egymást hordozva és szeretetben szolgálva (Gal 6:2; 1Pt 4:10). Így válik láthatóvá közöttünk az a szeretet, amelyet Istentől kaptunk.
Google Sites
Report abuse