Isten jósága – Jézus megjelenése

Isten mindent jónak teremtett

Egyikünk sem élhet ezen a világon, és nem élvezhetjük a napfény melegét anélkül, hogy valahol ne éreznénk meg Isten jóságát (Lukács 6:35; Máté 5:44-45). Ő nem kötelességből, hanem tiszta szeretetből hívott életre minket: már az anyaméhben, a legnagyobb figyelemmel és jósággal formált meg bennünket (Zsoltárok 139:13-16).

A bűn valósága és az őszinte szembenézés

Ha őszintén a szívünkbe nézünk, be kell látnunk, hogy egyikünk élete sem tökéletes: mindannyian követtünk már el bűnöket, és hordozzuk azok következményének súlyát. Isten jelenléte azonban a tiszta jóság, a szeretet és a szentség helye – ez az a teljesség, amire ő hív minket (Máté 5:43-48; Jakab 1:4; 2 Timóteus 3:17). Istennek nincs szüksége ránk ahhoz, hogy ő teljes legyen, nekünk viszont égető szükségünk van az ő közelségére: a jóságára, a türelmére és a megbocsátására. Ahogy a Zsoltárok könyve olyan vigasztalóan fogalmaz:

"Kegyelmes és irgalmas az ÚR, türelme hosszú, szeretete nagy. Jó az ÚR mindenkihez, irgalmas minden teremtményéhez." (Zsoltárok 145:8-9)

Egyedül Isten az, aki lényéből fakadóan méltó a tiszteletünkre. A hála és a dicsőítés nem kényszer, hanem válasz arra a mérhetetlen szeretetre, amit irántunk mutatott.

János apostol így világítja meg ezt a titkot:

"Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. Ez a szeretet, és nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért." (1 János 4:9-10)

Bár a bűn valóság, ami képes elválasztani minket végleg Istentől (Ézsaiás 59:1-2), Isten nem hagy magunkra ebben az állapotban. Nem fenyegetéssel, hanem éppen a jóságával hív vissza önmagához. Ahogy Pál apostol emlékeztet: Isten jósága az, ami valójában bűnbánatra és megtérésre ösztönöz (Róma 2:4).

A kereszt, mint a megváltás titka

• Isten jósága és az ember szabad döntése

Saját erőnkből egyikünk sem képes „megjavítani” a kapcsolatát Istennel – a hazatalálás nem teljesítmény, hanem ajándék. Isten az irántunk tanúsított örök szeretetét azzal bizonyította, hogy elküldte Jézus Krisztust. Ez a legnagyobb tette: a jósága emberi alakot öltött, hogy elérjen hozzánk. 

Pál apostol így foglalja össze ezt a csodát:

"De amikor megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete, nem az általunk véghezvitt igaz cselekedetekért, hanem az ő irgalmából üdvözített minket újjászülő és megújító fürdője a Szentszellem által, akit kitöltött ránk gazdagon Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk által, hogy az ő kegyelméből megigazulva reménységünk szerint részesei legyünk az örök életnek." (Titusz 3:4-7)

Felmerülhet a kérdés: ha Isten jóságos, hogyan akarhatta saját Fia szenvedését? Fontos látnunk, hogy lényétől távol áll a rossz és minden sötétség, hiszen ő maga a tiszta fény és jóság (1 János 1:5). Isten minden helyzetben a javunkat akarja, nem a bűnnel vagy a gonoszsággal tervez, és nem kívánja senki vesztét vagy szenvedését – Jézust is beleértve  (Ezékiel 18:23, 33:10-11. 18-20). Épp ellenkezőleg: minden embert a vele való közösségre hív, egy szeretetkapcsolatra, amely túlmutat a földi életen.

Isten annyira tiszteli az embert, hogy szabadságot adott nekünk. Ez a szabadság azonban felelősséggel jár. Az „örök halál” nem Isten büntetése, hanem annak a döntésnek a következménye, amikor az ember tudatosan a Forrástól távoli utat választja (János 8:24).

Még Jézus kereszthalála is az emberi döntések drámai találkozása Isten tervével: bár az emberek saját akaratukból feszítették meg őt, Isten ezt a fájdalmas eseményt is arra használta fel, hogy megmutassa: nincs az a mélység, ahová ne jönne utánunk (Zsidó 2:9). Jézus azért jött, hogy életünk legyen, és bár sokan nem ismerték fel benne a Megváltót, a lehetőség ma is mindenki előtt nyitva áll:

"Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (János 3:16)

• Jézus elutasítása és az önként vállalt önfeláldozás

Jézus kereszthalála nem egy véletlen baleset volt, hanem az akkori vallási vezetés és a Szentszellem munkája közötti éles szembenállás drámai csúcspontja (Apcsel 7:51-53). Sokan akkoriban nem ismerték fel Isten hívását Jézus személyében, és elutasították a bűnbánatra való felhívást. Nem akarták befogadni azt a szeretetet, amit ő képviselt.

"“Felkeltek a föld királyai, és a fejedelmek megegyeztek az Úr ellen és az ő Felkentje ellen.” Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett ebben a városban Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izráel népével, hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelte, hogy megtörténjék." (Apcsel 4:26-28)

Bár ezek a döntések látszólag Isten szándéka ellen irányultak, a történelem legmélyebb titka éppen itt rejlik: az emberi elutasítás és rosszakarat nem tudta meghiúsítani Isten tervét. Sőt, Isten ezt a mélységesen fájdalmas eseményt is a javunkra fordította.

Ezért fontos tisztázni, mit jelent az, hogy Isten „elrendelte”. Ez nem a gyilkosság jóváhagyását jelenti, hanem egy megingathatatlan isteni szándékot és ígéretet. Isten előre tudta, hogy a világ gyűlölettel fogadja majd a Világosságot, mégis úgy határozott, hogy a Fiú ezen keresztül is véghezviszi a megváltást.

Isten „elrendelése” tehát nem a rossz okozása, hanem annak biztosítása, hogy a rossz végül nem győzedelmeskedhet, hanem Isten terve szolgálatába áll. A rossz nem válik jóvá, és Isten sem a rossz szerzője. A bűn és az emberi elutasítás továbbra is valós és felelősséggel járó rossz marad. Mégis, Isten szuverenitása abban is megmutatkozik, hogy nem engedi ki a kezéből a történetet: a rossz szándékok és tettek fölött is képes úgy uralkodni, hogy végül az ő megváltó terve valósul meg.

Ez nem azt jelenti, hogy Isten azonosul a rosszal, hanem azt, hogy a rosszat nem hagyja végső szóként érvényesülni. A kereszt ennek legmélyebb példája: az emberi elutasítás és erőszak valóságos bűn, mégis Isten itt valósítja meg a megváltást. Nem a rossz lesz jó, hanem Isten hoz ki győzelmet abból, ami emberileg vereségnek tűnt.

Így a „rossz Isten terve szolgálatában” nem a rossz igazolását jelenti, hanem azt a titkot, hogy Isten a legnagyobb ellenállásban is képes beteljesíteni üdvözítő szándékát.

Jézus nem áldozatként, hanem önként és szeretetből ment a halálba: szabadon vállalta a keresztet, hogy megnyissa az utat a megváltás felé. Életének odaadása az Atyába vetett bizalomból és az emberek iránti szeretetből fakadt, nem külső kényszerből. Mégis ez az önkéntes szeretet világít rá az emberi szív állapotára.

Jézus a gonosz szőlőmunkások példázatában (Lukács 20:13–19) megmutatja, mi történik azokban, akik a saját függetlenségüket féltik Istentől: a történetben nem puszta tévedésről van szó, hanem tudatos döntésről – „Ez az örökös! Öljük meg őt, hogy mienk legyen az örökség!”

Ebben a mondatban láthatóvá válik a mélyebb probléma: nemcsak elutasítják a jót, hanem az Örököst vetik meg, mert maguk akarnak az örökség urai lenni. Isten jelenlétét korlátnak látják – és ezen a ponton az önigazultság és a gőg összeütközik Isten alázatos szeretetével. 

• A szenvedő Messiás: Az erő, amely az alázatban rejlik

Jézus nem úgy érkezett közénk, mint egy földi uralkodó, aki hatalmával élve elismerést és dicsőséget követel magának. Nem a pozíciója vagy a befolyása tette őt naggyá. Ehelyett a hozzánk hasonlóan kísértéseket szenvedő, törékeny emberként jött el, akit a világ gyakran félreértett, megvetett, és akit a legnehezebb pillanataiban még a tanítványai is magára hagytak (Márk 14:50; János 16:32). Vállalta az emberi lét teljes törékenységét (Róma 8:3).

Ez a vállalás a szeretet kiszolgáltatottságáról és mélységéről szól. Pál apostol szavaival Krisztus „kiüresítette önmagát” – az önátadás radikális formáját mutatva (Filippi 2:5-8). Jézus engedte, hogy megtörténjen vele a szenvedés (Ézsaiás 52:13-53:12). Ez a végső kiszolgáltatottság tárja fel, hogy a szeretet mindenre kész: akkor is igent mond, ha visszautasítás vagy fájdalom vár rá – vagyis eleve magában hordozza az önfeláldozást.

Ami Jézus tettét igazán különlegessé teszi, az az, hogy tudatosan adta az életét másokért. Ahogyan János evangéliuma is tanítja (János 15:13), a legnagyobb szeretet az, amikor valaki életét adja barátaiért.

Ebben a megértésben a szeretet maga az önátadás. Nem pusztán érzelemként jelenik meg, hanem döntésként, amely akár az élet elvesztésének kockázatát is vállalja.

Jézus tehát nem a körülmények áldozata volt, hanem egy alázatos szolga, aki kész akarattal nézett szembe a szenvedéssel. Nem állt ellen az őt érő gyűlöletnek erőszakkal (Jakab 5:6), hanem valami sokkal hatalmasabbat választott: a szelídséget.

Ezzel a döntésével Jézus átírta a győzelem fogalmát. Nem úgy győzte le a rosszat, mint egy dicsőséges hadvezér, hanem azáltal, hogy:

• Nem viszonozta a gonoszságot gonoszsággal (1 Péter 2:23),

• Végig az Atya elválaszthatatlan közelségében és akaratában maradt, még a legmélyebb fájdalmak között is (János 8:29, 16:32),

• Szeretetből vállalta az erőszakos halált (János 14:31), hogy megtörje a gyűlölet körforgását.

A gyűlölet azt hitte, hogy a kereszttel véget vethet a történetnek. Valójában azonban a szeretet ott győzte le a gyűlöletet, hogy kész volt elszenvedni azt. Krisztus nem fegyverrel, hanem önátadással diadalmaskodott.

Bár a kereszt tövében állók akkor még nem sejthették, Jézus halála nem a vég volt, hanem egy új kezdet. Ebben a mélységes közösségben Istennel Jézus véghez vitte azt, ami emberileg lehetetlennek tűnt: lerombolta a falakat, és szabad utat nyitott mindannyiunk számára a lelkünk Atyjához (Efezus 3:12).

• Győzelem a kereszt által: A szeretet végső bizonyítéka

A kereszt nem csupán egy történelmi esemény, hanem a megváltás mély titka. Bár a világ szemében Jézus sorsa vereségnek tűnhetett, Isten éppen ebben a pillanatban vitte véghez a legnagyobb  győzelmet önátadó szeretetével. A kereszten az isteni jóság valóságosan felülkerekedett minden elutasításon.

Pál apostol ezt a felfoghatatlan kegyelmet így foglalja össze:

"Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk." (Róma 5:8)

• Az önátadó szeretet és a megbékélés szükségessége

Jézus nemcsak tanított a szeretetről, hanem az életét adta értünk. Halála és feltámadása a bizonyíték arra, hogy Isten teljes önátadása ma is képes szabaddá tenni bennünket: képessé válunk arra, hogy mi is őszinte, áldozatkész szeretettel forduljunk testvéreink felé.

A „világ” gyakran az önmegvalósítást és az egyéni érdekeket helyezi a középpontba. A kereszt tanúsága viszont az önátadásról szól. Ez nem önfeladást jelent, hanem azt a szabadságot, hogy ne önmagunk körül forogjunk.

• Gyakorlati jelentősége: Megtanulunk mások felé fordulni, szolgálni és figyelni, felfedezve, hogy az életünk akkor válik teljessé, ha képesek vagyunk adni magunkból. Mert Jézus mondta: “Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (Apcsel 20:31-35)

János apostol így világítja meg ezt az összefüggést:

"Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért." (1 János 3:16)

Ez a szeretet a keresztény ember „ismertetőjele”. Jézus maga mondta, hogy nem a külsőségek vagy a vallásos szabályok, hanem az egymás iránti szeretetünk mutatja meg a világnak, hogy hozzá tartozunk:

"Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást." (János 13:34-35)

Isten a legnagyobbat adta nekünk: önmagát. Ez a kapcsolat az életünk valódi alapja. Talán te is kerested már a biztonságot máshol: saját képességeidben, pénzben, földi javakban vagy emberi eszmékben. De ezek mind mulandó támaszok – nem adnak valódi békét. Az igazi biztonság és belső nyugalom csak az Istennel való kapcsolatban található meg.

Még a vallásos elképzeléseink is félrevihetnek, ha saját vágyainkat vagy divatos, de felszínes tanításokat követjük ahelyett, hogy magára Krisztusra figyelnénk. A valódi megbékélés Istennel ott kezdődik, amikor letesszük ezeket a hamis biztonságérzeteket, és bizalmunkat egyedül abba a Jézusba vetjük, aki az élet (1 János 4:9).

A Biblia a hit és igazság forrása

Isten jóságos gondoskodásának köszönhetően ma is a kezünkben tarthatjuk a Bibliát, amely a Jézusba vetett hit hiteles és biztos alapja. Isten tanítása nem korlátozni akar minket; az ő igazsága valójában egy magasabb nézőpont, amelynek – ha szeretjük őt – örömmel és szabadon engedünk utat az életünkben.

Jézus Krisztus személyét és tanítását a Biblia segítségével ismerhetjük meg, de az igazán mély megértéshez szükségünk van a Szentszellem belső világosságára is. Isten Igéje nem csupán egy régi szöveg, hanem ma is élő valóság, amely képes „életre kelteni” bennünket (János 6:63). Isten az ő Igéje által egyesít minket magával, hogy a világ rajtunk keresztül is felismerje Jézust. Ő így imádkozott:

"De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem. Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük és te énbennem, hogy teljesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél." (János 17:20-23)

Isten jósága arra hív, hogy feltétel nélkül merjük rábízni magunkat Jézus szavaira. Szükségünk van arra, hogy tőle tanuljunk, mert nélküle az életünk kiüresedik, és elveszítheti valódi, mély értelmét. Valójában minden ember azonosságát és értékét az határozza meg, amit vagy akit a legjobban szeret.

"Jézus így válaszolt: Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és nála maradunk." (János 14:23)

Jézusban megnyilvánuló isteni jóság

Micsoda ajándék, hogy Jézus befogadása által Isten közelsége nem csupán egy külső élmény, hanem valóságos lakozást vesz bennünk (János 14:17. 20. 23). Senki sem születhet újjá „felülről”, ha Isten nem hajol le hozzá először. Ő örök kapcsolatban akar lenni gyermekeivel, ezért földi létünk minden napján közel jön hozzánk, és jóságával táplálja lelkünket.

Ahogy a Zsoltárok könyve bátorít minket:

"Milyen nagy a te jóságod, melyet a téged félőknek tartogatsz! Ebben részesíted a hozzád menekülőket minden ember szeme láttára." (Zsoltárok 31:20)

Isten jósága és hűsége a nehéz időkben ragyog fel igazán. Szeretetéből fakadóan megőriz minket a gonosztól, és Lelke által óv a bűn csapdáitól. Fontos azonban látnunk, hogy ez a kapcsolat felelősséggel is jár: ha önként visszafordulunk a bűnhöz, szem elől téveszthetjük azt a kincset, amely az életünknél is értékesebb.

Isten hűsége végtelen (2 Timóteus 2:11-13), de szentsége nem nézi el a romboló bűnt. Pál apostol arra emlékeztet, hogy Isten jósága és szigora szorosan összefügg:

"Lásd meg tehát Isten jóságát és keménységét: azok iránt, akik elestek keménységét, irántad pedig jóságát, ha megmaradsz ebben a jóságban, mert különben te is kivágatsz." (Róma 11:22)

Ez a szigor valójában féltő szeretet, amely meg akar tartani minket a helyes úton.

Az Úr nemcsak megbocsát, hanem a Szentszellem erejével napról napra meg is újít minket (Kolossé 3:10), hogy mi magunk is képessé váljunk a jóságra (Efezus 4:32). Isten ismeri minden gyengeségünket; pontosan tudja, hogy porból lettünk, és minden segítséget megad ahhoz, hogy lépésről lépésre hasonlóvá váljunk Jézushoz (1 János 3:2; Róma 8:29).

Ez a változás nem a mi érdemünk, hanem Isten „alkotása” bennünk:

"Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék." (Efezus 2:8-9)

Isten nem a bűneink szerint bánik velünk, hanem irgalmas Atyaként ismer minket (Zsoltárok 103:8-14). Mivel megtapasztaltuk ezt a felszabadító szeretetet, hálával hirdetjük:

"az Úrnak minden útja igaz, és minden tette jóságos." (Zsoltárok 145:17)

Isten jósága nem egy távoli elmélet, hanem egy személyes hívás, amely ma is visszhangzik a szívünkben. Ő nem várja el tőlünk, hogy önerőből változzunk meg, mielőtt hozzá fordulnánk. Épp ellenkezőleg: a vele való kapcsolat az, ami belülről fakadó, valódi változást hoz az életünkbe.

Ha szeretnél elindulni:

• Beszélgess vele: Isten nem bonyolult szavakat vár, hanem őszinte szívet. Mondd el neki a vágyadat a megbékélésre. Ezt hívjuk imádságnak.

• Mélyedj el az Igében: Olvasd tovább a Bibliát – talán kezdheted az egyik evangéliummal, hogy még jobban megismerd Jézust.

• Ne maradj egyedül: Keress meg minket, hogy együtt kereshessük a válaszokat, és tanuljuk egymást úgy szeretni, ahogyan Ő szeretett minket.

Téged is hívunk: Kövessük együtt Jézust!