Isten jósága és Jézus megjelenése 

Milyen Isten az, aki nem fenyegetéssel, hanem jósággal hív magához?

Mindannyian részesülünk Isten jóságában, hiszen ő a hálátlanokhoz és a gonoszokhoz is jó, és felhozza napját jókra és gonoszokra egyaránt (Lk 6:35; Mt 5:44–45). Életünk sem véletlen: Isten már anyánk méhében formált bennünket (Zsolt 139:13–16).

Mindannyian követtünk el bűnöket. Isten szent, mi pedig rászorulunk az ő jóságára, türelmére és megbocsátására. Ahogy a Zsoltárok könyve írja:

„Kegyelmes és irgalmas az ÚR, türelme hosszú, szeretete nagy. Jó az Úr mindenkihez, irgalmas minden teremtményéhez.” (Zsolt 145:8–9)

Isten nem fenyegetéssel, hanem a jóságával hív magához. Pál apostol arra emlékeztet, hogy Isten jósága indít bennünket bűnbánatra (Róm 2:4).

János apostol így foglalja össze Isten szeretetét:

„Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. Ez a szeretet, és nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” (1Jn 4:9–10)

Saját erőnkből nem tudjuk megszüntetni a bűneinket, amelyek elválasztanak Istentől, és nem tudjuk megváltani önmagunkat. Isten jósága ugyanakkor már korábban is megmutatkozott abban, ahogyan az emberekhez fordult. Szeretete pedig Jézus Krisztus eljövetelében különösen világosan nyilvánult meg: mennyei Atyánk elküldte őt, hogy általa megmenekülhessünk.

Pál apostol így ír erről:

„De amikor megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete, nem az általunk véghezvitt igaz cselekedetekért, hanem az ő irgalmából üdvözített minket újjászülő és megújító fürdője a Szentlélek által, akit kitöltött ránk gazdagon Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk által, hogy az ő kegyelméből megigazulva reménységünk szerint részesei legyünk az örök életnek.” (Tit 3:4–7)

A megváltás tehát nem a mi érdemünkből fakad, hanem Isten jóságából és irgalmából. Krisztusban ő nyitott utat az örök életre.

Jézus azért jött, hogy életünk legyen. Isten hívása ma is mindenkihez szól:

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:16)

Isten döntési szabadságot adott nekünk, ez a szabadság azonban felelősséggel jár. Döntéseinknek következményei vannak, és felelősek vagyunk azért, hogyan viszonyulunk Istenhez és az ő szavához.

„...mert amit vet az ember, azt fogja aratni is.” (Gal 6:7)

Jézus elutasítása is megmutatta, milyen messzire juthat az ember, amikor szembefordul Istennel. A kereszthalál nem hiúsította meg Isten szándékát: ő már a világ teremtése előtt elhatározta Krisztusban azt a jó célt, amelyet az emberrel meg akart valósítani (Ef 1:4–7; 2Tim 1:9).

A Biblia ugyanakkor világosan beszél azoknak az embereknek a felelősségéről is, akik Jézus ellen fordultak. István arra emlékeztette hallgatóit, hogy atyáik ellenálltak a Szent Szellemnek, üldözték a prófétákat, és végül megölték az Igazat is (ApCsel 7:51–53).

Isten nem a gonoszság forrása, hiszen ő maga a világosság, akiben semmi sötétség sincs (1Jn 1:5). Isten nem a gonoszságot határozta el, hanem azt, hogy az ember közösségben éljen vele, és részesüljön az örök életben. Az emberek saját döntéseikért felelősek maradtak, de gonoszságuk nem állhatott Isten megváltó szándékának útjába.

Az apostolok imádsága Jézus ellenfeleinek tetteiről és Isten előre elhatározott szándékáról egyaránt beszél:

„Felkeltek a föld királyai, és a fejedelmek megegyeztek az Úr ellen és az ő Felkentje ellen. Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett ebben a városban Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izráel népével, hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelte, hogy megtörténjék.” (ApCsel 4:26–28)

Az emberek elutasították Jézust, de ezzel nem akadályozhatták meg Isten örök szándékának beteljesülését. A két dolog nem azonos: az emberek saját tetteikért felelősek maradtak, miközben Isten megváltó szándéka megvalósult.

Ha Isten jó, hogyan engedhette meg saját Fia szenvedését?

Jézus elutasítása és kereszthalála látszólag ellentmond Isten jóságának. Bár Jézus ellenfeleinek gonosz tettei nem Isten jóságából fakadtak, a kereszten mégis az ő megváltó szeretete mutatkozott meg: Jézus önként vállalt szenvedése megmutatja, milyen messzire megy el Isten az emberért.

A keresztet szabad elhatározásából vállalta: Életét nem kényszerből adta oda, hanem az Atya iránti engedelmességből és az emberek iránti szeretetből. Ő maga mondta, hogy önként adja oda az életét, és hatalma van arra is, hogy újra visszavegye (Jn 10:17–18).

A gonosz szőlőmunkásokról szóló példázatában Jézus olyan emberekről beszél, akik elutasítják a gazda küldötteit, végül pedig a fiát is megölik (Lk 20:13–19). A példázatban a munkások tudatosan fordulnak szembe a gazdával: nem akarják elfogadni a jogát, hanem maguknak akarják megszerezni az örökséget. Jézus elutasítása mögött is ilyen emberi döntések álltak. Az ő válasza azonban egészen más volt: nem a saját hatalmát kereste, hanem szeretetből szolgált.

Jézus nem földi uralkodóként érkezett közénk, aki hatalmával elismerést és dicsőséget követel. Emberi életet élt, kísértésekkel szembesült, és megtapasztalta az elutasítást is. A legnehezebb órákban még a tanítványai is magára hagyták (Mk 14:50; Jn 16:32), ő mégis hűséges maradt küldetéséhez.

Pál apostol szerint Krisztus „megüresítette önmagát”, szolgai formát vett fel, és megalázta magát (Fil 2:5–8). Jézus nem a maga javát kereste, hanem azért jött, hogy szolgáljon, és életét váltságul adja sokakért (Mt 20:28). Szavai szerint a legnagyobb szeretet az, amikor valaki életét adja a barátaiért (Jn 15:13).

Jézus a vele szemben tanúsított gonoszságra sem válaszolt gonoszsággal, hanem az Atyára bízta magát (1Pt 2:23). Hűséges maradt hozzá, és engedelmesen vállalta küldetését (Jn 14:31). Még a legmélyebb fájdalmak között is az Atya akaratában és jelenlétében maradt:

„És aki elküldött engem, velem van: nem hagyott egyedül, mert mindig azt teszem, ami neki kedves.” (Jn 8:29)

„Íme, eljön az óra, sőt már el is jött, amikor elszéledtek, mindenki a maga otthonába, és engem egyedül hagytok: de én mégsem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.” (Jn 16:32)

A tanítványai elhagyhatták, az emberek elutasíthatták, ő mégsem fordult el az Atyától, és az Atya sem őtőle.

Jézus a vele szemben tanúsított gonoszságra sem válaszolt gonoszsággal. Nem állt bosszút, hanem az Atyára bízta magát (1Pt 2:23). Hűséges maradt hozzá, és kész volt végigmenni azon az úton, amelyet küldetése jelentett számára. Még a legmélyebb fájdalmak között is az Atya akaratában és jelenlétében maradt (Jn 8:29, 16:32), és engedelmesen vállalta a halált (Jn 14:31). A tanítványai elhagyhatták, az emberek elutasíthatták, ő mégsem fordult el az Atyától.

A kereszt ezért nem csupán Jézus szenvedésének és halálának helye, hanem az önátadó szeretet és a győzelem eseménye is. Jézus nem fegyverrel vagy erőszakkal győzött, hanem azzal, hogy életét adta értünk. Pál apostol így ír arról, mit vitt véghez Krisztus a kereszten:

„Eltörölte a követeléseivel minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, és eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára. Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk.” (Kol 2:14–15)

A kereszten az emberi gonoszság és Isten megváltó szándéka ugyanabban az eseményben találkozott. Jézus ellenfelei a saját döntésükből cselekedtek, Jézus pedig önként adta oda az életét. Ezt pedig az emberek gonoszsága sem tudta megváltoztatni: ő mindvégig szeretetből és engedelmességből vállalta a kereszthalált.

A tanítványok számára Jézus halála vereségnek tűnhetett, de nem ez volt a történet vége. Isten nem hagyta a halálban a Fiát: Jézus feltámadt, és így nyilvánvalóvá vált, hogy a kereszt nem Isten szándékának kudarca volt. Krisztus által megnyílt az út a bűnbocsánathoz és az Istennel való megbékéléshez.

Pál apostol ezekkel a szavakkal foglalja össze, mit mutatott meg Isten szeretete Jézus halálában:

„Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” (Róm 5:8)

A kereszt tehát nem azt mutatja, hogy Isten örömét lelte Fia szenvedésében, hanem azt, hogy Jézus önként vállalta az áldozatot engedelmességből és szeretetből. Isten megváltó szeretete nem az emberi gonoszságból fakadt, hanem annak ellenére mutatkozott meg, és Krisztus által nyitott utat az ember számára az életre.

Mit jelent a mindennapokban az a megváltás, amelyet Jézus hozott el számunkra?

A megváltás nemcsak bűnbocsánatot jelent, hanem új életre is hív bennünket. Krisztus követőiként ez a mindennapjainkban is megmutatkozik: abban, hogyan fordulunk Istenhez és hogyan bánunk egymással.

A minket körülvevő világ gyakran az önmegvalósítást és a saját érdekeket helyezi a középpontba. Jézus követőiként azonban arra törekszünk, hogy ne magunkra gondoljunk, hanem Isten szeretetéből merítve mások javát keressük. Ez nem önmagunk feladását jelenti, hanem azt, hogy készségesen fordulunk mások felé. Ahogyan Pál apostol Jézus szavait idézi: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20:35).

János apostol arra emlékeztet, hogy Jézus „az életét adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért” (1Jn 3:16). Ez a mindennapokban nem feltétlenül rendkívüli tettekben mutatkozik meg, hanem abban, hogy figyelünk egymásra, segítünk a szükségben levőnek, időt szánunk a másikra, és készségesen szolgáljuk egymást. Jézus szerint az egymás iránti szeretetünkről fogja felismerni a világ, hogy az ő tanítványai vagyunk (Jn 13:34–35).

Isten Jézus Krisztusban mutatta meg irántunk való szeretetét, és általa hív bennünket közösségre önmagával. Az Istennel való kapcsolatunk abban is megmutatkozik, ahogyan egymás felé fordulunk, és együtt éljük meg a hitünket. A képességeink, a pénz és a földi javak nem adhatnak olyan biztos alapot, mint az Istennel való kapcsolat. A hívők közösségében pedig megtapasztalhatjuk, hogyan hordozhatjuk és segíthetjük egymást.

Fontos, hogy ne saját vallásos elképzeléseinkhez igazítsuk Krisztus tanítását, hanem az ő szavaira bízzuk magunkat. Ma is olvashatjuk a Bibliát, amelyből megismerhetjük az Úr életét és útmutatását. Ő maga mondta, hogy szavai „Lélek és élet” (Jn 6:63).

Jézus azért imádkozott tanítványaiért, hogy egységben legyenek vele és az Atyával, és hogy a világ felismerje, az Atya küldte őt, és szereti az övéit (Jn 17:20–23). A hit tehát nem csupán személyes meggyőződés: az Istennel való kapcsolatunk és az egymás iránti szeretetünk együtt teszi láthatóvá, mit jelent Jézushoz tartozni.

Jézus azt mondta:

„Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és nála maradunk.” (Jn 14:23)

Jézus megígérte, hogy a Szent Szellem tanítványaival marad, és bennük lesz (Jn 14:17). Azt is elmondta, hogy ő az Atyában van, tanítványai pedig őbenne, és ő őbennük (Jn 14:20). Isten tehát Igéje és Szent Szelleme által munkálkodik bennünk. Jézus arra is rámutatott, hogy az embernek újjá kell születnie ahhoz, hogy megláthassa Isten országát (Jn 3:3–8).

Ahogy a Zsoltárok könyve írja:

„Milyen nagy a te jóságod, melyet a téged félőknek tartogatsz! Ebben részesíted a hozzád menekülőket minden ember szeme láttára.” (Zsolt 31:20)

Isten jósága és hűsége a nehéz időkben is támaszunk. Segít felismernünk, mi áll szemben az akaratával, és a jó mellett döntenünk. Ez azonban felelősséggel jár: a bűn megtéveszthet bennünket, és megkeményítheti a szívünket. Ezért fontos, hogy megmaradjunk Isten jóságában, és naponta bátorítsuk egymást a hitben.

Pál apostol erre figyelmeztet:

„Lásd meg tehát Isten jóságát és szigorúságát: az elbukottakkal szigorú, veled pedig jóságos, ha megmaradsz jóságában, mert különben te is kivágatsz.” (Róm 11:22)

Isten kegyelme nemcsak a bűnbocsánatban mutatkozik meg: munkálkodik bennünk, és arra formál, hogy egyre inkább Krisztushoz hasonló életet éljünk (Róm 8:29). Teljes hasonlóságunk azonban még előttünk áll (1Jn 3:2). Mindez nem a saját érdemünk, hanem Isten ajándéka:

„Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Ef 2:8–9)

Isten Igéje arra hív minket, hogy „növekedjünk a kegyelemben és a mi Urunk, üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében” (2Pét 3:18), és hogy egymást is bátorítsuk a hitben:

"Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy a bűn csábítása közületek senkit meg ne keményítsen." (Zsid 3:13)

Krisztus követőiként ezért nem egymástól elszigetelten járjuk ezt az utat, hanem egymást hordozva és szeretetben szolgálva (Gal 6:2; 1Pt 4:10). Így válik láthatóvá közöttünk az a szeretet, amelyet Istentől kaptunk.