Isten ítélete és Jézus eljövetele

Az örökkévaló Isten, aki a kezdet és a vég, Fia, Jézus Krisztus eljövetelében éri el a történelem csúcspontját.

Miért nem elítélni, hanem megmenteni jött Jézus a világot?

Jézus Krisztus azért jött a világba, hogy megmentse a bűnösöket (1Tim 1:15). 

„Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lk 19:10)

Isten ugyanis nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa megmeneküljön a világ (Jn 3:17; Jn 12:47). 

Isten türelme azonban nem jelent közömbösséget az ember döntései iránt. Pál apostol az athéni beszédében világossá tette, hogy Isten most mindenütt minden embert megtérésre hív:

„A tudatlanság időszakait ugyan elnézte Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg.” (ApCsel 17:30)

Jézus eljövetele ugyanakkor azt is nyilvánvalóvá teszi, hogyan viszonyul az ember Isten világosságához – vagyis felszínre hozza a hitbeli döntés súlyát és felelősségét.

Jézus első eljövetelének közvetlen célja a megmentés volt, de jelenléte önmagában döntés elé állítja az embert. Ahogyan a János evangéliuma fogalmaz:

„Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt Isten egyszülött Fiának nevében. Az ítélet pedig az, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak.” (Jn 3:18–19)

Ugyanezt a valóságot erősíti meg a későbbi vers is:

„Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem Isten haragja marad rajta.” (Jn 3:36)

Amikor Jézus a farizeusokhoz beszélt, rámutatott a külső szempontok szerinti emberi ítélkezés és az ő igazságos ítélete közötti különbségre:

„Ti test szerint ítéltek, én nem ítélkezem senki felett. De még ha ítélkezem is, igaz az én ítéletem, mert nem egyedül vagyok, hanem én és az Atya, aki elküldött engem.” (Jn 8:15–16)

Jézus földi szolgálata során nem a saját dicsőségét kereste. Tanítása hiteles és hatalommal teljes volt (Mt 7:28–29; Jn 7:46), mert nem a saját akaratát képviselte, hanem az Atyáét.

„Ha valaki hallja az én beszédeimet, de nem tartja meg azokat, én nem ítélem el azt; mert nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért, hogy megmentsem. Aki elvet engem, és nem fogadja el az én beszédeimet, annak van ítélő bírája: az az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon.” (Jn 12:47–48)

Jézus első eljövetelének célja a megmentés volt, de szavai az ember felelősségét is világossá teszik. Aki elutasítja őt, nem részesül abban az életben, amelyet Isten általa kínál. Jézus az első eljövetelekor nem uralkodni jött, hanem szolgálni, és életét adni váltságul sokakért (Mt 20:28).

Jézus élete az Atya akaratához való hűség, a teljes odaadás és az önátadó szeretet példája. Jézus semmit sem tett magától, hanem mindent az Atyától hallott és látott, és az Atya akaratát kereste (Jn 5:19, 30).

A legnehezebb helyzetekben és a kísértések idején is bűntelen maradt (Zsid 4:15). Gondolataiban, szavaiban és tetteiben sem vétkezett. Küldetéséhez mindvégig hű maradt, így az Atya mindvégig vele volt (Jn 8:29; 16:32) – még akkor is, ha a kereszten szájából elhangzott a zsoltáros kiáltása: »Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?« (Mt 27:46; Zsolt 22:2), de nem jelentette azt, hogy az Atya magára hagyta volna.

A legnehezebb helyzetekben és a kísértések idején is bűntelen maradt (Zsid 4:15). Gondolataiban, szavaiban és tetteiben sem vétkezett. Küldetéséhez mindvégig hű maradt, és egész életében azt tette, ami kedves volt az Atyának (Jn 8:29). A kereszten mégis elhangzott ajkáról a zsoltáros kiáltása: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27:46; Zsolt 22:2). Ez a kiáltás Jézus szenvedésének mélységét fejezi ki, de önmagában nem ad alapot arra, hogy azt állítsuk: az Atya magára hagyta volna, hiszen a földi szolgálata során az Atya mindvégig vele volt (Jn 16:32).

Ez a mi reménységünk is: Jézus által mi is közel kerülhetünk az Atyához. Mégis felmerül a kérdés: hogyan fér össze a megmentés és a kegyelem azzal, hogy az Atya az ítéletet is a Fiúra bízta?

Miért bízta az Atya Jézusra az ítéletet?

A Biblia szerint az Atya Jézusra bízta az emberek feletti ítéletet (ApCsel 10:42; 17:31). Ennek oka, hogy ő az Emberfia (Jn 5:27): emberként élt közöttünk (1Tim 2:5), ezért ismeri a kísértéseinket és a nehézségeinket (Zsid 4:15). Jézus maga mondta:

„Az Atya nem is ítél meg senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta át... Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe... Én önmagamtól nem tehetek semmit: ahogyan tőle hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem.” (Jn 5:22, 24, 30)

Ez a szakasz adja meg a választ a bevezető kérdésünkre: a kegyelem és az ítélet nem kioltják, hanem kiegészítik egymást. A hívő ember számára a Fiúra bízott ítélet nem fenyegetést jelent, hanem védettséget — hiszen aki hisz benne, az már átment a halálból az életbe. 

Jézus ítélete nem önkényes: az Atyától kapott igazságos ítéletet képviseli, amely előtt a szív rejtett szándékai sem maradnak ismeretlenek (Róm 2:16).

A búza és a konkoly példázata is megmutatja, hogy a jó és a gonosz együtt van jelen a világban az ítélet idejéig (Mt 13:24–30, 36–43). Akkor Isten igazságosan ítéli meg az embereket, mert ő nem részrehajló (Róm 2:11).

Isten igazságos és kegyelmes (Zsolt 116:5). Nem a bűnös halálát kívánja, hanem azt, hogy megtérjen és éljen (Ez 33:11). Jézus történetei és tettei azt is megmutatják, hogy Istennek van hatalma megbocsátani a bűnöket (Mk 2:1–12). Isten türelmes, szeretete és hűsége nagy (Zsolt 86:5, 15). Jézus ezért arra tanít bennünket, hogy mi is az Atya irgalmával forduljunk mások felé:

„Legyetek irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas! Ne ítéljetek, és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok, és nem lesz kárhoztatásotok. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik.” (Lk 6:36–37)

Jézusban együtt jelenik meg a kegyelem és az igazság (Jn 1:14). Ő igazságosan ítél, ugyanakkor irgalomra hív bennünket. A hozzá vezető út ezért nem önmagunk igazolása, hanem alázat, hit és megtérés.

Jézus határozottan figyelmeztetett arra a lelkületre, amely másokat könnyen elítél, miközben saját magát nem vizsgálja meg (Lk 6:37; 12:1; Mt 7:1–5). Arra hív, hogy bocsássunk meg másoknak, még akkor is, ha a sérelem súlyos. Jakab apostol így fogalmaz:

„Mert az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot, az irgalmasság viszont diadalmaskodik az ítéleten.” (Jak 2:13)

Ha megtapasztaltuk Isten bocsánatát, az hálára indít bennünket, és segít, hogy mi is megbocsátó szívvel forduljunk mások felé. Ez nem mindig könnyű, de Jézus szavai világosan mutatják, mekkora tétje van a megbocsátásnak (Mt 6:12; 18:21–35):

„Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” (Mt 6:14–15)

A megbocsátás tehát nem azt jelenti, hogy a rosszat jónak nevezzük, vagy hogy a másiknak nem kell szembenéznie a tettei következményeivel, hanem annak a végtelen irgalomnak a viszonzása, amelyet mi magunk is kaptunk az Istentől.

Az irgalom nem jelent közönyt a bűnnel szemben. A Szentlélek segít megkülönböztetni az őszinte bűnbánatot a képmutatástól (1Kor 12:10; 1Jn 4:1). A tudatos, megátalkodott bűnt a gyülekezet nem tűrheti (1Kor 5:9–13; Mt 18:15–17), a kívülállók és a végső ítélet azonban Istenre tartozik (1Kor 5:12–13). A megbocsátás és a szeretet nem teszi a közösséget közömbössé a bűnnel szemben, hanem az igazságban gyökerezik. 

A valódi bűnbánat nem csupán külső forma, hanem a szív alázata (Zsolt 34:18–19; 51:19; Ézs 66:2). Isten nem tökéletes emberi teljesítményt vár, hanem őszinte szívet. Pál ezt így foglalja össze:

„A parancs célja pedig a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és képmutatás nélküli hitből fakadó szeretet.” (1Tim 1:5)

Jézusban nemcsak Isten igazságosságát ismerhetjük meg, hanem irgalmát is. Az ő ítélete igazságos, mert az Atya akaratát képviseli, élete pedig megmutatja, hogyan fordulhatunk mi is irgalommal egymás felé.

Hogyan lesz a világosság elutasításából lelki vakság?

A világosság maga Jézus Krisztus, aki ezt mondta magáról:

„Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8:12)

Isten világossága utat mutat, de az embernek döntenie kell, hogy elfogadja-e azt.

Mindannyian találkozunk kísértésekkel. A kísértés azonban nem csupán a rossz felé hív, hanem arra is, hogy figyelmen kívül hagyjuk azt, amit Isten már megmutatott nekünk. Amikor Isten tanácsa helyett a saját elképzeléseinket követjük, elfordulhatunk az igazságtól. Jézus így beszélt erről:

„...a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak. Mert aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei.” (Jn 3:19–20)

A világosságtól való eltávolodás nem mindig egyetlen döntéssel kezdődik. Előfordulhat, hogy az ember egyszerűen nem figyel arra, amit Istentől hallott, és lassan elsodródik attól. Ezért figyelmeztet az Írás:

„Ezért tehát még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk.” (Zsid 2:1)

Ha az ember újra és újra visszautasítja a világosságot, annak egyre súlyosabb lelki következményei lehetnek. Pál apostol rámutat, hogy akik megismerték Istent, de nem dicsőítették őt, azoknak esztelen szíve elsötétült (Róm 1:21). Az Ef 4:17–19 pedig arról beszél, hogy az Istentől eltávolodott ember értelme elsötétül, és szívének megkeményedése miatt egyre inkább eltávolodik az Istentől kapott élettől.

János apostol a testvérgyűlölet következményét is a sötétség képével mutatja be:

„Aki pedig gyűlöli a testvérét, az a sötétségben van, és a sötétségben jár, és nem tudja, hova megy, mert a sötétség megvakította a szemét.” (1Jn 2:11)

Aki a sötétségben jár, fokozatosan elveszíti a helyes tájékozódási képességét, és egyre kevésbé ismeri fel azt az utat, amely az Istentől kapott élethez vezet.

Isten nem tart meg haragot örökké, mert az irgalmasságban gyönyörködik (Mik 7:18). Türelmes hozzánk, mert azt kívánja, hogy minden ember megtérésre jusson és éljen (2Pt 3:9; 1Tim 2:4; Ez 33:11).

Ezért jött Jézus a világba: hogy megmentse a tévelygőt, kiszabadítsa a sötétségből, megismertesse vele az igazságot, és elvezesse a világosságra. Jézus erre is figyelmeztette hallgatóit:

„Még egy kis ideig közöttetek van a világosság. Addig járjatok a világosságban, amíg nálatok van, hogy a sötétség hatalmába ne kerítsen titeket; mert aki a sötétségben jár, nem tudja, hová megy. Amíg nálatok van a világosság, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek!” (Jn 12:35–36)

Majd így fogalmazta meg küldetésének célját:

„Én világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon a sötétségben.” (Jn 12:46)

A világosság elutasítása nem marad következmények nélkül, ám Isten türelme még a jelenben lehetőséget ad a megtérésre, de a szív keménysége végül elzárhat minket tőle. Jézus azért jött, hogy kivezessen bennünket a sötétségből, és az élet világosságára vezessen.

Miért szereti valaki mégis a sötétséget, amikor a világosság ajándék?

Jézus kijelentése elsőre meglepő lehet:

„Én ítéletre jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakká legyenek. ” (Jn 9:39)

Jézus nem azért jött, hogy elítélje a világot (Jn 3:17), mégis ítéletet hoz felszínre: a világosság megmutatja, ki hogyan viszonyul hozzá. Ahogyan a fejezet folytatásából kiderül, a farizeusok azt állították magukról, hogy látnak, Jézus pedig rámutatott, hogy éppen ez a magabiztosságuk tartja meg őket a bűnükben (Jn 9:40–41).

Szavai azzal szembesítenek, hogy az ember világossághoz való viszonya leleplezi a szíve állapotát. Aki felismeri, hogy nem lát tisztán, és kész elfogadni az igazságot, az Jézus által világosságra juthat. Aki viszont biztos abban, hogy már mindent jól lát, és ezért elutasítja Jézus szavát, az valójában megmarad a vakságában.

Isten nem azt várja tőlünk, hogy tökéletesnek mutassuk magunkat, hanem azt, hogy őszintén szembenézzünk önmagunkkal, és készek legyünk elfogadni az igazságot. Jézus előtt azok tudtak megnyílni, akik felismerték a saját bűneiket (Lk 18:9–14). Zákeus története is megmutatja, hogyan változhat meg az ember élete, amikor válaszol Jézus közeledésére (Lk 19:1–10).

„Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lk 19:10)

Jézus így beszélt a világosság és az ítélet kapcsolatáról:

„Az ítélet pedig az, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak. Mert aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei. Aki pedig az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánvalóvá legyen cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat.” (Jn 3:19–21)

Az ember tehát nem azért szereti a sötétséget, mert nincs más választása, hanem mert nem akarja, hogy cselekedetei napvilágra kerüljenek. A világosság leleplez, és sokan ezt nem akarják elviselni.

Nem az a kérdés, hogy hibátlanok vagyunk-e, hanem az, hogyan válaszolunk a világosságra. Készek vagyunk-e szembenézni az igazsággal, és engedni, hogy Jézus megmutassa, min kell változtatnunk? Ő nem azért jött, hogy elítélje a világot, hanem azért, hogy megmentse.

Az emberiség történetében újra és újra megjelenik annak a veszélye, hogy a valódi belső meggyőződés helyét átveszi a vallásos megszokás. Ilyenkor a szavak és a külső formák elfedhetik azt, ami Isten előtt igazán számít: a szív állapotát. A sötétség szeretete nemcsak nyílt elutasítás lehet: a vallásos külső mögé is el lehet bújni.

Ezt személyesen is komolyan kell vennünk. A képmutatás nem csupán mások problémája, hanem mindannyiunkat fenyegető kísértés. Könnyen a látszatra építünk, miközben a belső valóság háttérbe szorul.

Jézus szavai ma is figyelmeztetnek:

„Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7:21)

A külső cselekedetek biztonságérzetet adhatnak másoknak és nekünk is. A vallásos szokásokkal könnyen igazolhatjuk önmagunkat, miközben hiányzik a lényeg: az élő kapcsolat Istennel.

Isten nem csupán a külsőt nézi, hanem a szívet (1Sám 16:7). Ezért a hit megvallása önmagában nem elég, ha nem jár együtt valóságos kapcsolattal vele.

A Biblia önvizsgálatra és józan megkülönböztetésre ösztönöz (2Kor 13:5). Amikor másokat Jézushoz vezetünk, nem a tökéletességünkkel, hanem hiteles életünkkel tehetünk bizonyságot róla. Isten nem a kiüresedett formákat, hanem az őszinte szívet keresi. Ez a megkülönböztetés segít felismernünk, mi van összhangban az igazsággal, és határt húznunk azzal szemben, ami eltávolít Istentől.

Isten előtt a külső látszat nem rejtheti el a szív valódi állapotát (Zsid 4:13) – ez azonban nem ok a rettegésre.

Félnünk kell-e Isten mindent látó tekintetétől, vagy ez a szabadságunk alapja?

Isten elől semmit sem tudunk elrejteni. Ő nemcsak a tetteinket látja, hanem a szívünk legmélyebb szándékait és gondolatainkat is (Zsid 4:12–13). Ez elsőre ijesztőnek tűnhet, de nem kell álarcot viselnünk előtte, és nem kell jobbnak mutatnunk magunkat annál, amilyenek vagyunk. Isten akkor is szeretett minket, amikor még bűnösök voltunk (Róm 5:8).

A szeretetben nincs félelem: Isten előtt ezért nem a rettegés, hanem a bizalom a helyes válasz (1Jn 4:17–18). A hívő nem a bírótól fél, hanem az Atyához járul:

„Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.” (Zsid 4:16)

Isten Jézus Krisztus által utat nyitott ahhoz, hogy ne kelljen rejtőzködnünk előle. Még ha a szívünk vádol is minket, Isten nagyobb a szívünknél, és mindent tud (1Jn 3:20). Minden lépésünket ismeri (Péld 5:21; Zsolt 139:3–4), és arra hív, hogy őszintén forduljunk hozzá. Nem a bűnös pusztulását kívánja, hanem azt, hogy megtérjen, és éljen (Ez 33:11).

Jézus országát nem a hatalomgyakorlás jellemzi, hanem – ahogyan Pál írja – „igazság, békesség és öröm a Szentlélekben” (Róm 14:17–18). A világban továbbra is érnek minket megpróbáltatások, de Jézus győzelme (Jn 16:33) biztos alapot ad a hitünknek. Isten a világosságunk. Ahogyan a zsoltáríró mondja:

„Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék? Életemnek ereje az Úr, kitől rettegnék?” (Zsolt 27:1) 

A hívő ember a gonosztól sem kell, hogy rettegjen, mert Krisztus már győzött (Jn 16:33). A Biblia ugyanakkor arról is beszél, hogy a világ fejedelme felett ítélet mondatott ki (Jn 12:27–32; 16:7–11), Pál apostol pedig arra figyelmeztet, hogy ne legyünk tudatlanok a gonosz szándékaival kapcsolatban (2Kor 2:5–11). Isten azonban arra hív minket, hogy a Szentlélek segítségével eljussunk a megtérésre és az igazság ismeretére.

Jézus Krisztus által bocsánatot kaphatunk (1Jn 2:1–2), és Isten formálni akarja az életünket. A Biblia az Úr fenyítését szeretetteljes nevelésként mutatja be:

„mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.” (Zsid 12:6)

A Zsidókhoz írt levél szerint Isten ezzel is azt mutatja meg, hogy a hívőkkel úgy bánik, mint fiaival (Zsid 12:7–8).

Ez a fegyelmezés kezdetben fájdalmas lehet, mégsem céltalan: Isten azért formál bennünket, hogy részesüljünk az ő szentségében, és életünkben megteremjen az igazság békességes gyümölcse (Zsid 12:10–11).

Isten nem ellenségként bánik velünk, hanem Atyaként nevel bennünket. Ezért nem kell félelemből elrejtőznünk előle: bizalommal fordulhatunk hozzá, mert szeretete és irgalma Krisztusban vált számunkra nyilvánvalóvá.

Örök élet vagy ítélet: hogyan dől el már a jelenben?

Isten azt akarja, hogy minden ember megmeneküljön (1Tim 2:4; 2Pt 3:9), és kegyelmével új életet kínál azoknak, akik meghallják a szavát. Ha azonban újra és újra elutasítjuk a hívását, a szívünk érzéketlenné válhat az ő szava iránt (Zsid 3:7–8, 13).

Ez a jelenbeli valóság már most eldönti az örök sorsunkat, amint azt Jézus is kijelentette:

„Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem Isten haragja marad rajta.” (Jn 3:36)

Amint azt korábban láttuk, az örök élet megtapasztalása és a halálból az életbe való átmenet nem csupán egy távoli jövőbeli ígéret, hanem már a földi életünkben valósággá válhat (Jn 5:24; 1Jn 5:12). Aki azonban elzárkózik Krisztustól, az már most az Istentől való elszakítottságban él.

A bűnhöz való makacs ragaszkodásnak súlyos következményei vannak (Zsid 10:26–27). Ezért figyelmeztet bennünket az Újszövetség újra és újra arra, hogy maradjunk meg Krisztusban, és ne forduljunk el a nekünk adott kegyelemtől (Jn 15:6; Zsid 3:12–13). Ezek a figyelmeztetések komolyak, de nem azért szólnak, hogy rettegésben tartsanak (Zsid 10:29–31), hanem hogy megbecsüljük és megőrizzük a Krisztusban kapott felbecsülhetetlen ajándékot, ugyanakkor Isten meg tudja szabadítani a kísértésből azokat, akik benne bíznak (2Pt 2:9). 

Amikor eljön az ítélet ideje, nyilvánvalóvá válik, hogyan éltünk azzal, amit Istentől kaptunk. Számít a hitünk, és az is, milyen gyümölcsöt terem az életünkben a Krisztussal való kapcsolatunk (Jn 15:5–8).

Jézus a juhok és a kecskék példázatában az ítélet kétféle kimeneteléről beszélt. Az egyik csoport örökli az országot, amelyet Isten elkészített számára, a másik pedig az örök büntetésre jut (Mt 25:31–46).

„Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek az országot, amely készen áll számotokra a világ kezdete óta.” (Mt 25:34)

A másik csoportnak pedig ezt mondja:

„Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre!” (Mt 25:41)

Jézus a példázat végén egyértelműen összefoglalja a kétféle kimenetelt:

„És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.” (Mt 25:46)

Az ítélet tehát nem választható el attól, hogyan viszonyulunk Istenhez és az ő akaratához. A Biblia megmutatja, hogy a bűn Isten ellen is irányul, ő pedig igazságosan ítél (Zsolt 51:6).

Jézus életében nyilvánvalóvá vált, hogy a világ cselekedetei ellentétben állnak Isten akaratával (Jn 7:7). Sokan hallották a szavait és látták a cselekedeteit (Jn 10:37–38), mégsem voltak készek megvizsgálni önmagukat, és életüket hozzá igazítani.

Isten azonban Fia által szólt hozzánk (Zsid 1:1–2).

Jézus világosságként jött a világba (Jn 1:9), mégis sokan elutasították őt. Szívük keménysége miatt Isten ellen fordultak (Jn 15:22–25), és ahelyett, hogy önmagukat vizsgálták volna meg, végül Jézust ítélték el. A Biblia ezt nem pusztán félreértésként mutatja be, hanem olyan válaszként, amely az ember szívének állapotáról árulkodik.

Isten azonban nem hagyta remény nélkül az embert. Arra hív, hogy kövessük Jézust az alázat és a szolgálat útján (Jn 13:13–17), és higgyünk benne, aki megtisztít bennünket minden bűntől (Jn 8:31–36). A Krisztusban kapott bűnbocsánat új életre hív: forduljunk el a bűntől, és Isten akaratát követve éljünk.

Isten arra hív, hogy a megszentelődés útján napról napra változzunk. Ez az út az újjászületéssel kezdődik, amelyről Jézus Nikodémussal beszélt (Jn 3:3–5). Erre a belső megújulásra azért van égető szükségünk, mert az Istentől való elszakítottság nem írható le egyszerűen külső büntetésként: az ember azzal is eltávolodik Istentől, ha bezárja a szívét a kegyelme előtt.

Ez az ellenállás megjelenhet abban, hogy valaki elutasítja a megtérés hívását, de hívőként is ellenállhatunk a Szentlélek formáló munkájának (1Thessz 4:7–8). Ha tartósan elutasítjuk Isten szavát, a szívünk megkeményedhet, és egyre kevésbé leszünk fogékonyak a szavára (Zsid 3:7–8).

Az örök élet ígérete ezért már a jelenben is meghatározza az életünket. Aki hisz a Fiúban, az nemcsak a jövőbeli élet reménységét kapja, hanem már most a Krisztussal való közösségben élhet.

Hogyan várhatjuk éber és bizakodó szívvel Jézus visszatérését?

Sokan, akik Jézus követőinek vallják magukat, olyan nagy várakozással tekintenek az ő visszatérésére, hogy ez néha odáig vezet, hogy megpróbálják kiszámítani annak pontos időpontját, vagy következtetni arra, mikor fog eljönni.

Az Újszövetség világosan fogalmaz: az időpont ismerete nem ránk tartozik. Amikor a tanítványok Isten országának eljöveteléről kérdezték Jézust, ő emlékeztette őket arra, hogy az időket az Atya a saját hatalmába helyezte (ApCsel 1:6–7). Ugyanakkor az angyalok bizonyosságot adtak nekik a visszatéréséről: 

„Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.” (ApCsel 1:11)

Jézus maga is kijelentette, hogy azt a napot és órát senki sem ismeri, csak az Atya (Mt 24:36):

„Vigyázzatok tehát, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok!” (Mt 25:13)

A bibliai éberség azonban nem naptári számolgatást jelent, hanem egy meghatározott életmódot. Jézus arra intette a tanítványait, hogy legyenek olyan szolgák, akiknek fel van övezve a derekuk, és a lámpáik égnek (Lk 12:35–37). Pál apostol is erre hív fel:

„Akkor ne is aludjunk, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok!” (1Thessz 5:6)

Péter apostol pedig arra buzdít, hogy legyünk józanok és imádságra éberek (1Pt 4:7). Az éberség tehát nem az idők és alkalmak számolgatásában, hanem a mindennapi, felelősségteljes engedelmességben nyilvánul meg.

A találgatások és jóslatok helyett inkább arra figyeljünk, hogyan élhetünk ma Isten akarata szerint. A mi részünk az állhatatosság és a bizalom:

„Mert állhatatosságra van szükségetek, hogy Isten akaratát cselekedjétek, és így beteljesüljön rajtatok az ígéret: Mert még egy igen-igen kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik.” (Zsid 10:36–37)

Az apostolok az Úr eljövetelére várva türelemre, éberségre és állhatatosságra intették a hívőket. Ez a várakozás nem arra ad alapot, hogy naptári időpontokat próbáljunk meghatározni, hanem arra, hogy Isten ígéretében bízva kitartsunk. Ahogyan a földművelő türelemmel várja a föld drága gyümölcsét (Jak 5:7), úgy tekintünk mi is bizalommal előre. Jakab apostol szavai ma is időszerűek:

„Legyetek tehát ti is türelemmel, és erősítsétek meg a szíveteket, mert az Úr eljövetele közel van.” (Jak 5:8)

Jézus követőiként nem a rettegésnek, hanem a „boldog reménységnek” (Tit 2:13) és a Krisztus megjelenését szeretettel váró vágyakozásnak (2Tim 4:8) kell meghatároznia a mindennapjainkat. Szeretnénk, ha szívünk egyre inkább megerősödne abban a kegyelemben, amelyről ez a reménység beszél, és életünk tükrözné azt a szeretetet, amelyet Krisztustól kaptunk (Zsid 13:9; 1Thessz 3:13).

Ahogyan korábban már láttuk, a szeretet megadja nekünk azt a bizalmat, amellyel az ítélet napja felé tekinthetünk (1Jn 4:17). Ez a bizalom abból is fakad, hogy már most, ebben a világban is közösségben élhetünk vele (Jn 14:23):

„...a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal.” (1Jn 1:3)

Ha velünk tartanál ezen az úton, szeretettel várunk!

Keressük együtt Isten akaratát, és építsük életünket Jézus tanítására, mint sziklára (Mt 7:24–25), a Szentlélek által adott békesség kötelékében (Ef 4:3).

A visszatérésre várva nem egyedül járjuk az utat. A Zsidókhoz írt levél arra hív, hogy vigyázzunk egymásra, buzdítsuk egymást szeretetre és jó cselekedetekre, és ne hagyjuk el az összejöveteleinket, hanem bátorítsuk egymást annál is inkább, ahogy közeledni látjuk azt a napot (Zsid 10:24–25). Így készülünk az Úr eljövetelére: éberen, egymást hordozva, reménységgel.