Isten ítélete – Jézus eljövetele

Jézus küldetése: Nem elítélni, hanem hazavezetni

Jézus Krisztus érkezése a világba nem egy ítélethirdetés volt, hanem Isten országának kezdete. Bár az Ószövetség prófétái előrevetítették Isten igazságos ítéletét (Zsoltárok 98:8-9; Ézsaiás 51:5), Isten az ő végtelen bölcsességében ezt az ítéletet Krisztusban egészen másként valósítja meg, mint ahogy azt kortársai várták.

Amikor Jézus a farizeusokhoz beszélt, rámutatott az emberi és az isteni látásmód közötti különbségre:

"Ti test szerint ítéltek, én nem ítélkezem senki felett. De még ha ítélkezem is, igaz az én ítéletem, mert nem egyedül vagyok, hanem én és az Atya, aki elküldött engem." (János 8:15-16)

• Szavak, amelyekben élet van

Jézus földi szolgálata alatt soha nem a saját dicsőségét kereste. Tanítása azért volt olyan magával ragadó és "hatalommal teljes" (Máté 7:28-29; János 7:46), mert minden szava az Atyával való mély közösségből fakadt. Ő nem a maga igazát kereste, hanem Isten szeretetét közvetítette felénk.

Saját küldetését így foglalta össze:

"Ha valaki hallja az én beszédeimet, de nem tartja meg azokat, én nem ítélem el azt; mert nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért, hogy megmentsem. Aki elvet engem, és nem fogadja el az én beszédeimet, annak van ítélő bírája: az az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon." (János 12:47-48)

Ez a gondolat alázatra int minket is: az ítélet nem Jézus pillanatnyi haragja, hanem annak a tiszta igazságnak a tükre, amelyet ő elhozott közénk. Ha elutasítjuk a szavait, magát az életet utasítjuk el.

• Jézus célja: a megmentés

Jézus élete a teljes odaadás példája. Szüntelenül az Atyára figyelt, mert tudta: egyedül Isten látja át, mi a legjobb nekünk – függetlenül attól, hogy mikor és hová születtünk. Nem azért jött, hogy földi hatalmat építsen vagy kiszolgáltassa magát velünk, hanem hogy szolgáljon és utat nyisson nekünk az Atyához (János 14:6; 1 Timóteus 2:5-6; Efezus 2:18; 1 János 2:1-2).

Még a legnehezebb pillanatokban, a kísértések idején is megmaradt ebben az alázatban. Jézus nem csak a szívében maradt tiszta, hanem gondolatban sem vétkezett. Bár osztozott emberi erőtlenségeinkben, hűséges maradt, mert tudta: az Atya soha nem hagyja el őt.

Ez a mi reménységünk is: Ha Jézus példáját követjük, mi is részesedhetünk abban a kapcsolatban, amelyben ő élt az Atyával.

A bűn: Vakság és elszigeteltség

Mindannyian hordozzuk magunkban azt a hajlamot, hogy Isten tanácsa nélkül, a saját fejünk után menjünk, és amikor az első emberhez hasonlóan így teszünk, anélkül hogy megkérdeznénk Teremtőnket, elkerülhetetlenül eltévedünk.

Ez a belső függetlenedés azonban elvezet minket a „lelki vaksághoz”: elidegenít attól az élettől, amire valójában születtünk (Efezus 4:17-19). Olyan ez, mintha egy sötét szobában tapogatóznánk, elszakadva a világosság forrásától. Ez a belső sötétség nem büntetés, hanem következmény: ha elszakadunk az élet forrásától, elveszítjük a tájékozódási képességünket.

Isten azonban soha nem a pusztulásunkat kívánja. Ő nem a kárhoztatásban, hanem az irgalomban leli örömét (Mikeás 7:18-19). Türelmesen vár ránk, mert azt szeretné, hogy mindenki megtalálja a hazavezető utat (2 Péter 3:9; 1 Timóteus 2:4). Ezért küldte Jézust: hogy ne elítéljen, hanem kimentsen minket a vakságból.

Isten vágya: Nem a halál, hanem az élet. Azért küldte Jézust, hogy ne a sötétségben kelljen élnünk, hanem megláthassuk a Valóságot. Ahogyan ő maga mondja:

"Én világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon a sötétségben." (János 12:46)

• Miért jött el Jézus mégis ítéletre?

Jézus kijelentése elsőre zavarba ejtőek lehetnek:

"Én ítéletre jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakká legyenek." (János 9:39)

Ez az ítélet azonban nem egy haragos bíró sújtása, hanem a Világosság természetes hatása. Amikor felkapcsolják a lámpát, a dolgok láthatóvá válnak olyannak, amilyenek. Jézus jelenléte válaszút elé állít minket:

• Aki elismeri, hogy sötétben van és látni szeretne, annak a fény ajándék és szabadulás.

• Aki viszont ragaszkodik ahhoz, hogy ő már mindent tud és "jól lát", az valójában bezárja magát a saját vakságába.

• A gyógyító belső őszinteség

Isten nem egy elérhetetlen elvárást támaszt felénk, hanem egyetlen dolgot kér: őszinte mély önvizsgálatot. Jézus azokhoz jött közelebb, akik készek voltak belátni a hibáikat – legyen szó a vámszedő Zákeusról vagy bármelyikünkről (Lukács 19:1-10). Nincs olyan súlyos bűn, amire ne lenne bocsánat, ha bűnbánattal fordulunk felé – és nincs olyan "kicsi" hiba sem, ami ne válna végzetessé, ha gőggel takargatjuk.

Az ítélet valójában egy választás:

"Az ítélet pedig az, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget... Aki pedig az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánvalóvá legyen cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat." (János 3:19-21)

A kérdés tehát nem az, hogy hibátlanok vagyunk-e, hanem az, hogy van-e hitünk a fényre lépni. Isten világossága nem azért érkezett, hogy megszégyenítsen, hanem hogy megtisztítson és megmutassa az utat az igazi élet felé.

Bűnbánat, megtérés és az örök élet

• Isten szeretete: Ismerve és mégis szeretve

Isten elől semmit sem tudunk elrejteni – Ő nemcsak a tetteinket látja, hanem a szívünk legmélyebb szándékait és minden gondolatunkat is (Zsidó 4:12-13). Ez az őszinteség elsőre ijesztőnek tűnhet, de valójában ez a szabadságunk alapja. Nem kell előtte álarcot viselnünk vagy jobbnak mutatkoznunk, hiszen ő már akkor is szeretett minket, amikor még vakságunkban elfordultunk tőle.

Isten azért küldte el Jézust, hogy ne kelljen többé rejtőzködnünk. Még ha a saját szívünk el is ítél minket, Isten nagyobb a mi szívünknél (Példabeszédek 5:21; 1 János 3:20; Zsoltárok 139:4-6. 16-17). Ő addig von magához, amíg bűnbánatot és szeretetet tud ébreszteni bennünk, mert nem a büntetésben, hanem a helyreállított kapcsolatban telik kedve.

• Győzelem hit által kitartóan alázatban

Jézus országa nem földi hatalomról, hanem belső békéről és mély örömről szól (Róma 14:17-18). Bár a világban érhetnek minket megpróbáltatások, hit által és alázattal mi is győztesek lehetünk. Isten világosságot gyújtott a szívünkben, és ez a fény erősebb minden sötétségnél.

Ahogy a zsoltáríró mondja:

"Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék? Életemnek ereje az Úr, kitől rettegnék?" (Zsoltárok 27:1) 

Az ítélet és Isten nevelő szeretete

Gyakran félve gondolunk az ítéletre, pedig az Újszövetség rávilágít: a sötétség fejedelme felett az ítélet már kimondatott (János 12:27-32, 16:7-11), és mi már ismerhetjük a kísértő szándékait (2 Korinthus 2:5-11). Isten szándéka azonban alapvetően más. Ő nem a büntetésben leli kedvét, hanem vágyik arra, hogy a Szent Szellem által bűnbánatra és felismerésre vezessen minket.

Ő a mi Urunk Jézus Krisztus nevéért meg akar bocsátani (1 János 2:1-2) és meg akar gyógyítani. A „fenyítés”, amelyről a Biblia beszél, valójában egy édesapa féltő, nevelő fegyelmezése (Zsidó 12:7-11):

"mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad." (Zsidó 12:6)

Ez a folyamat kezdetben fájdalmasnak tűnhet, de sokszor éppen így formál bennünket Isten, hogy részesülhessünk az ő szentségében, és ennek gyümölcseként az igazság békességes termését hozhassuk. Nem ellenségként, hanem édesapaként nevel minket.

• A belső megújulás és a választásunk szabadsága

Isten napról napra meg akarja újítani a szívünket. A kárhozat nem egy külső, kényszerített büntetés, hanem annak a következménye, ha valaki tartósan és tudatosan elutasítja ezt a megújulást (1 Thesszalonika 4:7-8), és megkeményíti a szívét a kegyelemmel szemben.

Az örök élet – és sajnos az Istentől való elszakítottság is – már ebben a világban elkezdődhet. János evangéliuma emlékeztet minket:

"Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem Isten haragja marad rajta." (János 3:36)

Az engedetlenség és a bűnhöz való ragaszkodás önmagában hordozza az ítéletet (Titusz 3:10-11). Ezért is figyelmeztet az Újszövetség a kegyelem megőrzésének fontosságára (János 15:6; Zsidó 3:12-13, 6:4-6; Galata 5:4; 1 Timóteus 4:1; 2 Péter 2:20-22; Efezus 4:30; 1 Thesszalonika 5:19). Nem azért kapunk intést, hogy rettegjünk, hanem hogy ne veszítsük el azt a felbecsülhetetlen kincset, amit Krisztusban kaptunk.

Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni (Zsidó 10:29-31), de ő képes megszabadítani a kísértésből az istenfélőket, akik benne bíznak (2 Péter 2:9). Amikor eljön az idő, Isten nem a külsőségek, hanem a szívünk mélye és a hitünkből fakadó cselekedeteink alapján fog megítélni mindnyájunkat Krisztus Jézus által.

Jézus kegyelmes és igazságos  Bíró 

A Biblia arra figyelmeztet, hogy minden bűn végső soron Isten ellen irányul, ő pedig igazságosan ítél (Zsoltárok 51:5-6). Isten azonban nem hallgatott el: sokszor szólt a próféták által, végül pedig a Fiú által szólt hozzánk, Jézus Krisztusban (Zsidó 1:1–2).

Jézus életében nyilvánvalóvá vált, hogy a világ cselekedetei ellentétben állnak Isten akaratával (János 7:7). Bár sokan hallották szavait és látták cselekedeteit (János 10:37-38), mégsem voltak készek önmagukat megvizsgálni, és életüket hozzá igazítani.

Jézus világosságként jött a világba (János 1:9, 8:12, 9:5, 12:35-36. 46), mégis sokan inkább elutasították őt. A szív keménysége miatt Isten ellen fordultak (János 15:22-25), és ahelyett, hogy önmagukat vizsgálták volna, végül Jézust ítélték el. A Biblia ezt nem egyszerű félreértésként mutatja be, hanem a szív állapotának következményeként.

• Isten kegyelme és bűnbocsánat

Isten nem hagyta az embert remény nélkül. Ő arra hív, hogy Jézust kövessük az alázat és szolgálat útján (János 13:13-17), és higgyünk Benne, aki megtisztít minden bűntől (János 8:31-36; 1 János 1:9). Így válhat életünk Istennek tetszővé, tiszta szívből fakadó cselekedetek által, és az ő neve által bűnbocsánatot nyerünk (Lukács 24:45-47; Apcsel 10:42-43). 

A Biblia tanítása szerint Isten az ítéletet a Fiúnak, Jézus Krisztusnak adta (2 Timóteus 4:8; Apcsel 10:42). Ez a bizalom nemcsak hatalmat jelent, hanem azt is, hogy Jézus emberként ismeri az emberi élet valóságát, küzdelmeit és döntéseit. Ő maga mondja:

"Az Atya nem is ítél meg senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta át... Én önmagamtól nem tehetek semmit: ahogyan tőle hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem." (János 5:22-30)

Jézus ítélete ezért nem önkényes, hanem Isten igazságának és szeretetének tökéletes kifejezése, mert előtte a szív mélye is feltárt.

• Jézus és az irgalom

A búza és  a konkoly példázatából is látjuk, hogy a jó és a gonosz együtt él ebben a világban az ítélet idejéig (Máté 13:24-30. 36-43), amikor Isten igazságosan megítéli majd a világot. Az ítélet Istené, aki nem részrehajló, és tökéletesen igazságos.

Isten egyszerre igazságos és kegyelmes (Zsoltárok 116:5). Ő az, aki nem elpusztítani akar, hanem megbocsátás által az életre vezetni, hiszen egyedül neki van hatalma eltörölni a bűneinket (Márk 2:1-12). Bár az ítélet valóságos, Isten türelme hosszú, szeretete és hűsége pedig mérhetetlen (Zsoltárok 86:5. 15). Mivel ő alapvetően bűnbocsátó és irgalmas Isten, Jézus arra tanított minket (Lukács 10:25-37), hogy az Atya végtelen kegyelme legyen az irányadó mérce a saját életünkben is:

"Legyetek irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas! Ne ítéljetek, és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok, és nem lesz kárhoztatásotok. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik." (Lukács 6:36-37)

Jézus egyszerre a kegyelem és az igazság teljessége: Ő az, aki igazságosan ítél, és aki irgalomra hív. Ezért a hozzá vezető út nem önigazultság, hanem alázat, hit és megtérés.

Irgalmas szív – képmutatás nélkül

Jézus határozottan intett a „farizeusi lelkülettől”, amely a külsőségekre épít és könnyen ítélkezik mások felett (János 9:14-34; Lukács 12:1, 6:37). Arra hív, hogy a megbocsátást válasszuk, még akkor is, ha a sérelem súlyos. Ahogy Jakab apostol emlékeztet minket:

"Mert az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot, az irgalmasság viszont diadalmaskodik az ítéleten." (Jakab 2:13)

Ha átéltük Isten feltétel nélküli bocsánatát, az az iránta való hálára indít minket, így nem saját erőnkből, hanem a kapott szeretet  viszonzásaként tudunk megbocsátó lelkülettel fordulni mások felé. Noha ez nem mindig könnyű, hitünk hitelessége éppen abban a készségben rejlik, hogy képesek vagyunk az elégtétel elvárása nélkül megbocsátani (Máté 6:12. 14-15, 18:21-35).

• A testvérközösség feltétele

Az irgalom azonban nem jelent közönyt. A Szent Szellem segít nekünk abban, hogy felismerjük a valódi bűnbánatot, és bölcsen ítéljük meg, kivel vállalunk szoros közösséget (János 20:22-23). Ha valaki tudatosan a bűn útját választja, az iránta való szeretetünk abban is megnyilvánulhat, hogy nem válunk cinkosává a rosszban, hanem Istenre bízzuk az ítéletet (1 Korinthus 5:1-13).

A valódi bűnbánat nem csupán formai aktus, hanem a szív alázata (Zsoltárok 34:18-19, 51:19; Ézsaiás 66:2). Isten nem tökéletes teljesítményt vár, hanem tiszta szándékot:

"A parancs célja pedig a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és képmutatás nélküli hitből fakadó szeretet." (1 Timóteus 1:5)

• Álarc nélkül – Őszinteség a vallásos formák világában

A Biblia arra figyelmeztet, hogy a hit történetében újra és újra visszatérő veszély: a belső meggyőződés helyét átveszi a puszta vallásosság. Ilyenkor a szavak és a külső formák – bármilyen rendezettnek vagy meggyőzőnek tűnnek – elfedhetik azt, ami Isten előtt valóban számít: a szívünket.

Fontos, hogy ezt személyesen is komolyan vegyük. A képmutatás nem csupán mások problémája, hanem valós lehetőség mindannyiunk életében. Az ember könnyen a látszatra épít, miközben a belső valóság háttérbe szorul.

Jézus szavai ma is világosan szólnak:

"Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram..." (Máté 7:21)

Miért veszélyes a látszat?

A külső cselekedetek könnyen adhatnak egyfajta biztonságérzetet – akár mások, akár önmagunk felé. A formális vallásosság segítségével az ember könnyen igazolja magát, miközben a lényeg elmarad: az élő kapcsolat Istennel.

Isten azonban nem a külsőt nézi, hanem a szívet. Ezért a kimondott hitvallás önmagában nem elég, ha nincs mögötte valóságos kapcsolat vele.

A Biblia több helyen is önvizsgálatra és józan megkülönböztetésre hív:

• Ha másokat Jézushoz vezetünk, felelősségünk, hogy életünk ne legyen ellentmondásban azzal, amit képviselünk. Nem tökéletességre, hanem hitelességre vagyunk hívva.

• Nem maradhatunk meg a megszokások szintjén: ami egykor élő volt, kiüresedhet. Isten nem formákat keres, hanem őszinte, igaz szívet.

• Nem minden, ami vallásosnak látszik, vezet Istenhez. Ezért szükséges a megkülönböztetés: felismerni, mi van összhangban az igazsággal, és mi nem. Ahol kell, határt húzunk, és tudatosan távolságot tartunk attól, ami eltávolít Istentől.

Nem a tetteink visznek célba, hanem az igazságban gyökerező szív.

Jézus visszajövetele és az utolsó ítélet

• Az ítélet napja

Sokan, akik Jézus követőinek vallják magukat, nagy izgalommal várják az ő visszajövetelét. Néha ez a várakozás odáig vezet, hogy megpróbálják kiszámolni a pontos időpontot, vagy jelekből következtetni a napjára. 

Az Újszövetség egyértelműen fogalmaz: az időpont nem ránk tartozik. Amikor a tanítványok kérdezték, Jézus emlékeztette őket, hogy ezt az időt az Atya a saját hatalmába helyezte (Apcsel 1:6-7), és senki más nem ismerheti (Máté 24:36, 25:13).

Ahelyett, hogy felesleges találgatásokba és jóslatokba bocsátkoznánk, inkább a jelenre figyeljünk. A dátumok keresése helyett keressük a kapcsolatot azzal, aki az idő Ura, és azt, hogyan élhetünk ma keresztényként az ő akarata szerint. A mi részünk az állhatatosság és a bizalom. Isten türelme és megváltó terve tiszteletben tartja minden ember szabad akaratát, és ígéretei a maga tökéletes idejében teljesednek be.

"Mert állhatatosságra van szükségetek, hogy Isten akaratát cselekedjétek, és így beteljesüljön rajtatok az ígéret: “Mert még egy igen-igen kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik.”" (Zsidó 10:36-37)

Jézus visszajövetele az első keresztények számára is közel volt, és számunkra is az. Ez nem feltétlenül egy naptári közelséget jelent, hanem azt, hogy ez Isten utolsó, küszöbön álló ígérete. Ahogyan a földművelő várja az esőt és a termést, mi is türelemmel és bizalommal tekintünk előre. Jakab apostol szavai ma is aktuálisak:

"Legyetek tehát ti is türelemmel, és erősítsétek meg a szíveteket, mert az Úr eljövetele közel van." (Jakab 5:8)

• Készenlét és türelem

Jézus követőiként nem a rettegés, hanem a vágyakozás vezet minket. Szeretnénk, hogy a szívünk egyre mélyebben megerősödjön a kegyelemben, és az életünk tükrözze azt a szeretetet, amelyet Tőle kaptunk (Zsidó 13:9; 1 Thesszalonika 3:13). Az ítélet napja nem egy félelmetes számadás, ha tudjuk: Isten szeretete már most is munkálkodik bennünk.

Ahogy János apostol fogalmaz:

"Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban." (1 János 4:17)

Ez a bizalom abból fakad, hogy már itt, ebben a világban is Vele élhetünk. 

Tarts velünk!

Keressük együtt az ő akaratát, és építsük az életünket arra a sziklára, ami a krisztusi szeretet a Lélek egységében.

Jöjj, kövessük együtt Jézust!