Valóban Isten volt Jézus? 

Ember volt csupán, vagy személyében Isten jelent meg közöttünk?

A keresztény hit egyik alapvető kérdése Jézus Krisztus személye. A Biblia emberként mutatja be őt: megszületett, közöttünk élt, megfáradt, szenvedett és meghalt. Ugyanakkor olyan kijelentéseket tesz róla, amelyek messze túlmutatnak egy rendkívüli tanító vagy próféta szerepén.

Mit mond róla maga a Biblia? Milyen kapcsolatot mutat be Jézus és az Atya között? És hogyan érthetjük meg azokat az igehelyeket, amelyek Jézust Istenként nevezik meg, vagy Istennek tulajdonított méltóságot és hatalmat kapcsolnak hozzá?

Mit mond az Ószövetség az eljövendő Messiásról?

Az Ószövetség több olyan kijelentést tartalmaz, amely segít megérteni Jézus személyét és küldetését. Ézsaiás próféta például így ír az eljövendő gyermekről:

„Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!” (Ézs 9:5)

Az „Erős Isten” megnevezés különösen figyelemre méltó. A prófécia egy megszülető gyermekről beszél, akinek a neve és uralma rendkívüli jelentőséget kap. A szöveg önmagában azonban még nem fejti ki részletesen, hogyan kell értenünk e megnevezések és a Messiás személyének kapcsolatát. Ehhez az Újszövetség további kijelentéseit is meg kell vizsgálnunk.

• Jézus a mindenség Ura

A Biblia Istent a királyok Királyának és az urak Urának nevezi (5Móz 10:17; 1Tim 6:15). Ugyanakkor ugyanezt a címet Jézusra is alkalmazza:

„Ő a mindenség Ura!” (ApCsel 10:36)

A Jelenések könyve pedig a Bárányról mondja:

„Uraknak Ura és királyoknak Királya” (Jel 17:14; lásd még Jel 19:16)

Ezek az igék Jézus egyetemes uralmát hangsúlyozzák. Nem egyszerűen egy emberi tanítóról beszélnek, hanem arról, akinek uralma minden más hatalmat felülmúl.

• Jézus és a teremtés

Az Ószövetség Istent a mindenség Teremtőjeként mutatja be (Ézs 40:28). Az Újszövetség pedig Jézust szorosan összekapcsolja a teremtés művével:

„Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön...” (Kol 1:16)

Pál apostol ezt is írja:

„...egyetlen Urunk, Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala.” (1Kor 8:6)

A két kijelentés együtt különösen fontos: a mindenség Teremtőjéről szóló bibliai tanúságtétel mellett Jézus is olyan szerepben jelenik meg, amely a teremtés egészéhez kapcsolódik. A Kol 1:16 azt is hozzáteszi, hogy minden általa és reá nézve teremtetett.

• Az „Első és Utolsó” megnevezés

Ézsaiás könyvében Isten így mutatja be önmagát:

„Én vagyok az első és az utolsó, rajtam kívül nincs isten.” (Ézs 44:6; lásd még Ézs 41:4; 48:12)

A Jelenések könyvében Jézus szintén az „első és utolsó” megnevezést használja:

„Én vagyok az első és az utolsó, és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké...” (Jel 1:17–18)

A könyv végén pedig ezt olvassuk:

„Én vagyok az Alfa és az Ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég.” (Jel 22:13)

Ezeknek a megnevezéseknek az összekapcsolása komoly kérdést vet fel Jézus személyéről. Az Ószövetségben Isten egyedülállóságát és örökkévalóságát fejezik ki, a Jelenések könyve pedig Jézusra is alkalmazza őket. Ezt a párhuzamot nem hagyhatjuk figyelmen kívül, amikor a Biblia Jézusról szóló tanúságtételét vizsgáljuk.

Milyen hatalmat és tekintélyt mutatott meg Jézus?

Nemcsak a megnevezései, hanem a tettei és saját kijelentései is fontosak. Az evangéliumok olyan hatalmat mutatnak be, amely különleges helyet ad Jézusnak Isten üdvözítő munkájában.

• Jézus ismeri az emberi szíveket

A Biblia szerint Isten ismeri az ember szívét, és igazságosan ítél (Zsolt 7:10–12; Jer 17:10). A Jelenések könyvében Jézus ezt mondja:

„Én vagyok a vesék és a szívek vizsgálója...” (Jel 2,23)

Jézus tehát olyan ismeretet tulajdonít magának, amely az ember belső valóságára irányul. Ez a kijelentés is része annak a bibliai képnek, amelyet személyéről kapunk.

• Jézus az Üdvözítő

Péter apostol Jézusról ezt mondja:

„Nincsen üdvösség senki másban...” (ApCsel 4:12)

Ez különösen figyelemre méltó annak fényében, hogy Isten már Ézsaiás prófétánál kijelentette:

„Én, én vagyok az Úr, rajtam kívül nincs szabadító.” (Ézs 43:11)

Az Újszövetség tehát Jézushoz kapcsolja azt a szabadítást, amelynek végső forrását az Ószövetség Istenben jelöli meg. Péter nem Istentől független szabadítót mutat be, hanem Jézus nevét hirdeti az üdvösség egyetlen útjaként.

• Jézus megbocsátja a bűnöket

Amikor Jézus ezt mondta egy bénának: „Ember, megbocsáttattak a te bűneid” (Lk 5:20), az írástudók így gondolkodtak:

„Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül?” (Lk 5:21)

A kérdésük érthető volt. A Biblia szerint Isten bocsátja meg a bűnöket (Zsolt 130:7–8; Ézs 43:25; Jer 31:34). Hasonló reakcióval találkozunk egy másik történetben is, amikor egy bűnös asszonynak bocsát meg: mikor Jézus azt mondta neki, hogy „Megbocsáttattak a te bűneid”, a jelenlévők ugyanezt kezdték kérdezni magukban: „Kicsoda ez, aki a bűnöket is megbocsátja?” (Lk 7:48–49).

Jézus azonban nem vonta vissza kijelentését. Ehelyett meggyógyította a bénát, hogy megmutassa: „van hatalma az Emberfiának bűnöket megbocsátani a földön” (Lk 5:24).

A történet középpontjában Jézus bűnbocsátó hatalma áll. A jelenlévők kérdése megmutatja, milyen súlyú kijelentést tett, a gyógyítás pedig megerősíti, hogy nem pusztán szavakkal beszélt erről a hatalomról.

Miért fogadták Jézus tiszteletét másként, mint más emberekét?

A Biblia szerint az imádat Istent illeti meg (Mt 4:10). Amikor János apostol leborult az angyal előtt, az angyal visszautasította ezt, és Isten imádására szólította fel (Jel 19:10; 22:8–9). Péter sem engedte, hogy Kornéliusz úgy tekintsen rá, mintha isteni tisztelet illetné meg (ApCsel 10:25–26).

Az evangéliumok azonban Jézusról más eseteket is bemutatnak:

• A hajóban lévők leborultak előtte, és ezt mondták: „Valóban Isten Fia vagy!” (Mt 14:33).

• A feltámadás után az asszonyok megragadták a lábát, és leborultak előtte (Mt 28:9).

• A meggyógyított vak leborulva imádta őt (Jn 9:38).

• A Jelenések könyvében a mennyei teremtmények a trónon ülőt és a Bárányt együtt dicsőítik (Jel 5:8–14).

• Jézus maga kijelentette, hogy „mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tisztelik” (Jn 5:23).

A leborulás bibliai történetekben nem minden esetben jelent ugyanazt, ezért az egyes helyeket saját összefüggésükben kell olvasni. A Jn 5:23 azonban kifejezetten összekapcsolja a Fiúnak adott tiszteletet az Atyának adott tisztelettel. Ez Jézus személyének megértésében különösen jelentős kijelentés.

Miért akarták megkövezni Jézust?

Jézus személyéről a János evangéliumában több olyan párbeszéd olvasható, amelyben ellenfelei nyíltan megfogalmazzák, hogyan értik szavait.

„Ezért azután a zsidók még inkább meg akarták ölni, mert nemcsak megtörte a szombatot, hanem saját Atyjának is nevezte Istent, és így egyenlővé tette magát az Istennel.” (Jn 5:18)

Amikor Jézus kijelentette: „Én és az Atya egy vagyunk”, a zsidók köveket ragadtak. Jézus megkérdezte, melyik jó cselekedete miatt akarják megkövezni. Ők így válaszoltak:

„Nem jó cselekedetért kövezünk meg téged, hanem káromlásért, és azért, hogy te ember létedre Istenné teszed magadat.” (Jn 10:30-33)

Egy másik alkalommal Jézus ezt mondta:

„Mielőtt Ábrahám lett volna: én vagyok.” (Jn 8:58)

Már ezután is köveket ragadtak (Jn 8:59).

Ezekből a beszámolókból világos, hogy Jézus kijelentései súlyos vitát váltottak ki a személyéről. A Jn 10:30–33 különösen fontos, mert a vallási vezetők maguk fogalmazzák meg, hogyan értették Jézus és az Atya egységéről szóló szavait.

A történet ugyanakkor nem merül ki ellenfelei értelmezésében. Jézus a folytatásban az Atya cselekedeteire, az általa véghez vitt munkákra és az Atyával való kapcsolatára hivatkozik (Jn 10:34–38). Ezért a teljes szakaszt érdemes elolvasni.

Mit mondtak Jézusról azok, akik ismerték őt?

Az evangéliumok és az apostoli levelek több közvetlen kijelentést őriznek Jézus személyéről.

• „Aki engem lát, látja az Atyát”

Fülöp arra kérte Jézust, hogy mutassa meg nekik az Atyát. Jézus így válaszolt:

„Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát. Hogyan mondhatod te: Mutasd meg nekünk az Atyát?” (Jn 14:9)

Jézus saját szavai szerint az Atya megismerése elválaszthatatlan attól, hogy őt megismerjük. Nem azt mondja, hogy ő maga az Atya, hanem azt, hogy aki őt látja, az az Atyát látja. A következő versekben az Atya benne maradásáról és az Atya cselekedeteiről beszél (Jn 14:10–11).

• Tamás vallomása

Jézus feltámadása után Tamás így szólt hozzá:

„Én Uram, és én Istenem!” (Jn 20:28)

Jézus nem utasította vissza Tamás megszólítását, hanem a hitről beszélt, majd azokról, akik nem látnak, mégis hisznek (Jn 20:29).

János evangéliumának végén ez a vallomás egyértelműen Jézushoz kapcsolja az „Istenem” megszólítást.

• János tanúságtétele az Igéről

János evangéliuma így kezdődik:

„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt.” (Jn 1:1)

A folytatás szerint minden általa lett, majd ezt olvassuk:

„Az Ige testté lett, közöttünk lakott...” (Jn 1:14)

János egyszerre beszél az Igéről mint Isten mellett létezőről és mint Istenről, majd kijelenti, hogy az Ige testté lett. Ez a bevezetés alapvető része annak, ahogyan az evangélium Jézus személyét bemutatja.

János első levelében szintén olvasható egy kijelentés:

„Ő az igaz Isten és az örök élet.” (1Jn 5:20)

A mondat közvetlen szövegösszefüggését is figyelembe kell venni annak vizsgálatakor, hogy a névmás pontosan kire utal. A vers Jézus Krisztus megismeréséről beszél, és az igaz Istenhez, valamint az örök élethez kapcsolja a kijelentést.

• Pál apostol tanúságtétele

Pál Krisztusról ezt írja:

„Mert benne lakik az istenség egész teljessége testileg.” (Kol 2:9)

A Kol 1:19 szintén arról beszél, hogy az egész teljesség benne lakott. A Fil 2:6–8 pedig Jézus korábbi méltóságáról, szolgai formájáról, emberré lételéről és engedelmességéről szól.

Ezek az igék nem csupán Jézus erkölcsi kiválóságát hangsúlyozzák, hanem rendkívüli kapcsolatát az istenség teljességével. A Filippi levél ugyanakkor azt is megmutatja, hogy Jézus valóban emberré lett, és megalázta magát.

A Tit 2:13 Jézus Krisztusra mint nagy Istenünkre és Üdvözítőnkre irányítja a figyelmet; a 2Pt 1:1 pedig hasonló megfogalmazást használ. Ezeket a verseket is a teljes mondat és az adott levél összefüggésében érdemes olvasni.

• A Fiú a Zsidókhoz írt levélben

A Zsidókhoz írt levél szerint Isten a Fiú által szólt hozzánk, és általa teremtette a világot (Zsid 1:2). Később a Fiúról ezt mondja:

„A te trónusod örökké megáll, ó, Isten...” (Zsid 1:8)

A fejezet az angyaloknál magasabb méltóságot tulajdonít a Fiúnak, és több ószövetségi idézettel mutatja be különleges helyét (Zsid 1:4–14).

Az apostoli tanúságtételek tehát több irányból közelítik meg Jézus személyét: Istenként nevezik meg, a teremtéssel kapcsolják össze, és az Atya dicsőségében részesülő Fiúként mutatják be.

Szabad-e Jézushoz imádkozni?

Az Újszövetségben találunk olyan eseteket, amikor Jézus követői közvetlenül hozzá fordulnak.

István így imádkozott:

„Uram Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” (ApCsel 7:59)

Pál pedig arról számol be, hogy háromszor kérte az Urat, hogy távozzék el tőle a testi gyötrelmet okozó tövis, de ezt a választ kapta:

„Elég neked az én kegyelmem...” (2Kor 12:8–9)

Az ApCsel 9:13–14 és 22:16 szintén említi Jézus nevének segítségül hívását. A 22:17–19 pedig arról számol be, hogy Pál látomásban találkozott az Úrral, akihez Pál közvetlenül szólt.

A Biblia sokszor az Atyához intézett imádságra tanít (Mt 6:9; Jn 16:23), ugyanakkor az Újszövetség Jézus közvetlen megszólítására is ad példát. István imádsága különösen világos: közvetlenül az Úr Jézushoz fordul.

Ezért a bibliai példákat együtt kell olvasnunk, figyelembe véve, hogyan szólítják meg a hívők az Atyát, és milyen esetekben fordulnak közvetlenül Jézushoz.

Mit jelent mindez a hitünk és az életünk számára?

Jézus személyének kérdése nem pusztán elméleti vita. Az Újszövetség szerint ő a dicsőség Ura, akit keresztre feszítettek (1Kor 2:8), és aki önmagát adta értünk.

Az ApCsel 20:28 arra emlékeztet, hogy a hívők közössége Istenhez tartozik, hiszen Krisztus a saját élete árán szerezte meg őket.

Pál apostol így foglalja össze a hitre adott választ:

„Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz.” (Róm 10:9)

A következő versek arról beszélnek, hogy aki hisz benne, nem szégyenül meg, és aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül (Róm 10:10–13).

Jézust Úrnak vallani ezért nem csupán egy mondat kimondását jelenti. A hit hozzá fordul, bízik Isten feltámasztó erejében, és Jézus követésében válik láthatóvá.

Péter apostol arra bátorít, hogy növekedjünk „a kegyelemben és a mi Urunk, üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében” (2Pt 3:18).

Jézus megismerése tehát nem ér véget azzal, hogy választ találunk a személyéről szóló kérdésre. A Biblia arra hív, hogy ragaszkodjunk hozzá, megismerjük a tanítását, és szeretetben éljünk egymással (Gal 6:2; 1Pt 4:10).