English version | Deutsche Version
English version | Deutsche Version
Az első bűneset mindannyiunk életére hatással van. Olyan világba születünk, amelyben jelen van a bűn, a szenvedés és a halál, és amelyben a helyes döntés gyakran nehéz. De vajon a Biblia szerint már születésünktől fogva személyesen bűnösök vagyunk, vagy különbséget kell tennünk a bűn következményei és a saját vétkeink között?
A Biblia szerint Isten a maga képére teremtette az embert, és mindaz, amit alkotott, „igen jó” volt (1Móz 1:27, 31). A Prédikátor könyve ezt mondja:
„Isten az embereket becsületeseknek teremtette, csakhogy ők mindenféle okoskodásokhoz folyamodtak.” (Préd 7:29)
A Biblia a gyermekek erkölcsi felelősségéről is beszél. Mózes felidézi, hogy Isten különbséget tett azok között, akik már képesek voltak különbséget tenni jó és rossz között, és azok között a gyermekek között, akik még nem ismerték fel ezt a különbséget (5Móz 1:39). Ez arra is rámutat, hogy Isten figyelembe veszi, mennyire képes valaki felismerni a jó és a rossz közötti különbséget.
A Biblia nem a bűnt mutatja be az ember eredeti állapotaként. A bűn az ember engedetlenségével jelent meg a világban, és súlyos következményekkel járt. Pál apostol így foglalja össze ezt:
„Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett.” (Róm 5:12)
Ádám engedetlensége által a bűn és a halál belépett a világba. Az emberiség azóta a halál valóságával szembesül, és mindannyian olyan világban élünk, amelyet a bűn következményei érintenek. Pál ugyanakkor azt is kimondja, hogy mindenki vétkezett.
Ezért fontos különbséget tenni aközött, amit Ádám tette hozott az emberiségre, és aközött, amit mi magunk követünk el. A Róm 5:12 mindkét tényezőt megemlíti, de az Ádám bűnének következményei és az egyes emberek személyes vétkei közötti kapcsolatot érdemes a Biblia további kijelentéseinek fényében is megvizsgálni.
Jakab apostol azt is megmutatja, hogyan jut el az ember a kísértéstől a saját vétkéig:
„Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.” (Jak 1:14–15)
A kísértés önmagában még nem azonos a bűn elkövetésével. Jakab a saját kívánság és a bűn közötti folyamatot mutatja be, és arra figyelmeztet, hogy a bűnnek következménye van.
Ugyanez az apostol a személyes felelősséget egy másik fontos szempontból is megvilágítja:
„Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.” (Jak 4:17)
Ez a kijelentés arra mutat rá, hogy felelősséggel tartozunk nemcsak azért, amit megteszünk, hanem azért is, ha felismerjük a jót, mégsem cselekedjük azt. A személyes felelősségünk tehát a döntéseinkben és azok következményeiben is megmutatkozik.
Jézus tanítása szerint a bűn forrása nem a külső hatásokban, hanem az ember szívében van:
„Nincs semmi, ami kívülről jutva az emberbe tisztátalanná tehetné őt; hanem ami kijön az emberből, az teszi tisztátalanná... Ami az emberből előjön, az teszi tisztátalanná. Mert belülről, az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok, paráznaságok, lopások, gyilkosságok, házasságtörések, kapzsiságok, gonoszságok; valamint csalás, kicsapongás, irigység, istenkáromlás, gőg, esztelenség. Ezek a gonoszságok mind belülről jönnek; s ezek teszik tisztátalanná az embert.” (Mk 7:15.20–23)
Jézus arra irányítja a figyelmet, hogy a bűnös cselekedetek az ember szívéből, belső gondolataiból és kívánságaiból fakadnak. Ezért a saját vétkeinkért nem háríthatjuk a felelősséget másokra vagy a körülményeinkre: önmagunkat és a szívünket kell megvizsgálnunk.
A Biblia Istent igazságos bírónak mutatja be, aki számon kéri a gonoszságot:
„Megbüntetem a világ gonoszságát, a bűnösök bűnét. Véget vetek a kevélyek gőgjének, az erőszakosok gőgösségét megalázom.” (Ézs 13:11)
Ezékiel próféta könyvében pedig ezt olvassuk:
„Annak kell meghalnia, aki vétkezett. A fiú nem bűnhődik az apa bűne miatt, az apa sem bűnhődik a fia bűne miatt. Igazságáért csak az igaz kap jutalmat, a bűn pedig csak magát a bűnöst terheli.” (Ez 18:20)
Ezékiel szavai világosan hangsúlyozzák a személyes felelősséget: az apa bűne nem teszi automatikusan vétkessé a fiát, és a fiú bűne sem terheli automatikusan az apát.
A fejezet egészében Isten azt magyarázza, hogy mindenkit a saját útja és cselekedetei alapján ítél meg. Aki elfordul a gonoszságtól, és igazságosan él, annak az életét is ennek megfelelően ítéli meg (Ez 18:21–30).
Ezékiel szavai arra tanítanak, hogy Isten igazságos ítéletében mindenkinek a saját tettei és életútja számítanak. Ezékiel itt a szülők és a gyermekek közötti személyes felelősségről beszél. Azt azonban külön kell megvizsgálnunk, hogy Ádám bűnének és a halálnak az egész emberiségre kiterjedő következményeiről mit mond a Biblia.
A Biblia Kain történetében is bemutatja az ember döntési felelősségét. Miután Kain haragra gerjedt, Isten így szólt hozzá:
„Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta.” (1Móz 4:7)
Isten figyelmeztetése arra mutat, hogy Kain felelős volt azért, hogyan reagál a benne kialakult haragra. A bűn veszélye valóságos volt, de Isten arra ösztönözte, hogy uralkodjon rajta, és a jót válassza.
A Zsoltárok könyve hasonlóan fogalmaz:
„Kerüld a rosszat, tégy jót, és itt lakhatsz mindvégig.” (Zsolt 37:27)
Ez nem azt jelenti, hogy az ember minden körülmények között könnyen tud jót tenni, vagy hogy saját erejéből minden bűnt legyőz. Azt mutatja, hogy Isten a rossz kerülésére és a jó cselekvésére hív bennünket.
Pál apostol a lelkiismeretről is beszél. Azt írja, hogy még a mózesi törvényt nem ismerő népek között is akadnak olyanok, akik a törvény követelményei szerint cselekszenek.
„Ezzel azt bizonyítják, hogy a törvény cselekedete be van írva a szívükbe. Erről lelkiismeretük és egymást vádló vagy éppen védő gondolataik együtt tanúskodnak.” (Róm 2:15)
Pál apostol szerint a lelkiismeret tanúságot tesz az ember belső világában a jóról és a rosszról. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a lelkiismeretünk mindig tévedhetetlen, vagy hogy önmagában elegendő a helyes döntésekhez. A lelkiismeretünk is tévedhet, ezért szükségünk van Isten útmutatására.
Jézus arra is rámutatott, hogy az ember még a maga gonoszságában is képes jó ajándékokat adni a gyermekeinek:
„Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni...” (Lk 11:13)
Az ember tökéletlensége vagy bűnös volta tehát nem jelenti azt, hogy minden cselekedete gonosz, vagy hogy képtelen lenne a jóra. A Biblia ugyanakkor nem állítja, hogy az ember a saját jósága által válik igazzá Isten előtt.
A Biblia több olyan emberről beszél, akik hittek Istenben, és az ő akarata szerint éltek.
Noé „igaz ember volt, feddhetetlen a maga nemzedékében. Az Istennel járt.” (1Móz 6:9). Ábrahám hitt Istennek, és ezt Isten igazságul számította be neki (1Móz 15:6). Jóbról azt olvassuk, hogy feddhetetlen és becsületes ember volt, aki félte Istent, és kerülte a rosszat (Jób 1:1).
A Zsidókhoz írt levél részletesen bemutatja a hit példaképeit, hangsúlyozva, hogy „hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni” (Zsid 11:6). Ezeknek az embereknek az életét a láthatatlan Istenbe vetett bizalom határozta meg.
Az Újszövetség is beszél olyan emberekről, akiket igaznak és feddhetetlennek nevez. Zakariásról és Erzsébetről például ezt olvassuk:
„Igazak voltak mindketten Isten előtt, és feddhetetlenül éltek az Úr minden parancsolata és rendelése szerint.” (Lk 1:6)
Hasonlóan nyilatkozik Jézus Nátánaelről, amikor azt mondja:
„Íme, egy igazi izráelita, akiben nincsen álnokság.” (Jn 1:47)
Pál apostol pedig önmagáról írja, hogy a törvény szerinti igazságosságot tekintve „feddhetetlen” volt (Fil 3:6).
Ezek a példák azt mutatják, hogy a Biblia a bűn jelenléte ellenére is képes igaznak, feddhetetlennek vagy Istenben hívőnek nevezni embereket. Ez nem jelenti azt, hogy soha nem vétkeztek, hanem azt, hogy Istenhez való viszonyuk és életük alapján ilyen jellemzés illette őket.
Jézus a juhokról és kecskékről szóló példázatában az irgalmasság cselekedeteinek jelentőségére is rámutat:
„Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg.” (Mt 25:40)
A példázatban Jézus az éhezőknek, szomjazóknak, idegeneknek, betegeknek és foglyoknak nyújtott segítségről beszél. Ezzel azt mutatja meg, hogy az irgalmasság és a mások iránti felelősség nem közömbös Isten előtt. A „legkisebb testvérek” pontos értelmezését a teljes szövegkörnyezet alapján kell vizsgálni; ez a részlet önmagában nem mondja ki, hogy az emberi cselekedetek önmagukban megváltást adnak.
A Biblia Isten teremtő munkájáról és az emberi élet iránti figyelméről is beszél.
Sámson születése előtt az Úr angyala ezt mondta az édesanyjának:
„...mert Istennek szentelt názír lesz az a gyermek már anyja méhében.” (Bír 13:5)
Keresztelő Jánosról pedig azt olvassuk, hogy már anyja méhében megtelik Szentlélekkel (Lk 1:15).
Ezek különleges elhívásokhoz kapcsolódó kijelentések. A Zsoltárok könyve azonban Isten teremtő munkájáról is beszél:
„Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt.” (Zsolt 139:13–14)
Másutt ezt olvassuk:
„Már anyám ölében is rád voltam utalva, anyám méhében is te voltál Istenem.” (Zsolt 22:11)
És:
„Te voltál támaszom születésem óta, te hoztál ki anyám méhéből, téged dicsérlek szüntelen.” (Zsolt 71:6)
Jób is Isten teremtő munkájára emlékeztet, amikor saját életéről beszél (Jób 10:9–12).
Ezek az igék az emberi életet Isten teremtő munkájával és gondviselésével kapcsolják össze. Nem tanítják azt, hogy az ember már a kezdetektől fogva bűnös tettekkel terhelten jönne a világra, hanem arra irányítják a figyelmet, hogy az emberi élet Isten alkotása, és már az anyaméhben is az ő gondviselésétől függ.
Azt is fontos különválasztani, hogy Isten már az anyaméhben ismeri és formálja az embert, illetve hogy az ember miként válik személyesen felelőssé a döntéseiért. A teremtettségünk és a személyes vétkeink nem ugyanazt jelentik.
A Biblia egyszerre beszél a bűn és a halál valóságáról, az ember személyes felelősségéről és Isten teremtő munkájáról. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a bűn következményeit, de azt sem, hogy életünk Isten teremtő munkájának eredménye.
Az eddigiek alapján különbséget kell tennünk Ádám bűnének az emberiségre gyakorolt következményei és az egyes emberek személyes vétkei között. Ahhoz, hogy komolyan vegyük a bűn és a halál valóságát, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a bibliai kijelentéseket sem, amelyek az ember eredeti teremtéséről, erkölcsi felelősségéről és saját döntéseiről beszélnek.
Ezért fontos, hogy megvizsgáljuk saját döntéseinket, figyeljünk a lelkiismeretünkre, és keressük Isten útmutatását. Amikor pedig vétkezünk, ne tekintsük reménytelennek a helyzetünket.
Isten nem hagyta magára az embert a bűn és a halál világában. Jézus Krisztusban utat nyitott a bűnbocsánatra és a vele való megbékélésre. Ez nem teszi jelentéktelenné a személyes felelősségünket, hanem reményt ad arra, hogy hozzá forduljunk.
A Biblia tehát nem arra tanít, hogy Ádám bűnére vagy a körülményeinkre hivatkozva mentsük fel magunkat a személyes vétkeink felelőssége alól. Fontos különbséget tenni Ádám bűnének az emberiségre gyakorolt következményei és a saját, személyesen elkövetett vétkeink között.
A Biblia arra hív, hogy vegyük komolyan a bűn valóságát, vállaljuk saját döntéseink következményeit, és Isten kegyelmére támaszkodva kövessük Jézus Krisztust.