A hívő ember számára a „világ” jelentése kettős. Egyrészt Isten teremtett világa, amely az ő dicsőségét hirdeti, másrészt azonban egy Istennel szemben álló rendszer, amely elválasztja az embert Teremtőjétől.
Isten a világot eredetileg jónak teremtette (1 Móz 1,1-31), és a teremtett világ vizsgálata ma is felfedi az ő örök hatalmát és istenségét (Róm 1,20). A bűn következményeként azonban a világban olyan emberek élnek, akik tudatosan Istennel szemben állnak.
Ezért a Biblia sok esetben az Istentől elszakadt valóságot nevezi „világnak” (Gal 1,4).
János apostol figyelmeztetése ma is aktuális:
"Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké." (1 Jn 2,15-17)
A szentség alapvetően elkülönítést jelent. Ha szeretjük Istent, a szeretet következményeként elhatárolódunk mindattól, ami sötétség. Pál apostol a „felemás iga” képével szemlélteti, hogy a világosság és a sötétség nem fér össze:
• A különválás hívása: „menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük... tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól.” (2 Kor 6,14-7,1)
• A tiszta kegyesség: Jakab apostol szerint a tiszta hit egyik ismérve, hogy az ember tisztán megőrzi önmagát a világtól (Jak 1,27).
Ez a különállás már az Ószövetségben is megjelent: Isten elkülönítette Izraelt a többi néptől (3 Móz 20,26), hogy az ő népe legyenek. Számunkra ez ma a bűntől és a világiasságtól való elhatárolódást jelenti (Tit 2,11-12).
Ahhoz, hogy megmeneküljünk a világ pusztító értékrendjétől, meg kell változtatnunk a gondolkodásunkat (Róm 12,2; 1 Pt 1,14), értékrendünket, a világhoz és önmagunkhoz való viszonyulásunkat. A világ „gonoszságban fetreng” (1 Jn 5,19), és olyan vágyakat kínál, amelyek végül pusztuláshoz vezetnek.
Az ígéretek által azonban az isteni természet részeseivé válhatunk (2 Pt 1,4). Ehhez fel kell ismernünk, hogy a világban semmi sem nyújt teljes biztonságot, sőt, a világiasság megfojtja bennünk az Isten igéjét, mint a tövis a vetést (Mt 13,22).
A Biblia nem ismer középutat: vagy Istenhez ragaszkodunk, vagy a világhoz. Jakab apostol keményen fogalmaz:
"...nem tudjátok-e, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel? Ha tehát valaki a világgal barátságot köt, ellenségévé válik az Istennek." (Jak 4,4)
Jézus arra tanít, hogy aki ragaszkodik az életéhez ebben a világrendben, az elveszíti azt, de aki kész hátat fordítani a világ elvárásainak, az örök életre őrzi meg önmagát (Jn 12,25; Lk 9,25).
Bár nem vagyunk e világból valók, Jézus mégis beküld minket a világba, ahogyan az Atya is elküldte őt. Küldetésünk kettős:
Vállalni a gyűlöletet: Mivel Jézus sem e világból való volt, a világ gyűlölte őt, és gyűlöli követőit is (Jn 15,18-19).
Képviselni az igazságot: Jézus nem azt kérte az Atyától, hogy vegyen ki minket a világból, hanem hogy őrizzen meg a gonosztól (Jn 17,9-19).
Csak akkor lehetünk a „világ világossága” (Mt 5,14-16), ha jelen vagyunk az emberek között, de nem az ő mércéjük szerint élünk. Isten ránk bízta a megbékélés igéjét (2 Kor 5,19), hogy a legjobbat adjuk a világnak: az evangéliumot.
Azt, hogy a világban élünk, de nem a világ szerint. Körülvesz bennünket a világ gondolkodása, mégis arra hív bennünket Isten, hogy az ő igazságához igazodjunk.
Jézus országa nem e világból való (Jn 18,36-38), ezért a mi reménységünk sem a mulandó dolgokban van. A mindennapokban ez csendes, de tudatos döntéseket jelent: Isten akaratát keresni, és ahhoz igazítani az életünket.
Egy olyan világban, ahol sok a bizonytalanság, különösen fontos, hogy az igazság ne csak szó legyen, hanem láthatóvá váljon az életünkben.
Mi, keresztények, a Biblia tanítása szerint nem a világ gondolkodása szerint élünk, hanem Isten igazsága szerint. Csatlakozz hozzánk: osszuk meg egymással mindennapi döntéseinket, támogassuk egymást a hitben, és kövessük együtt Isten igazságát a világban.