Dr. Kovács Géza életútja annak bizonyítéka, hogy az ember már egészen fiatalon eldöntheti, milyen elvek szerint kívánja leélni az életét. Az már más kérdés, hogy ezeknek az elveknek a gyakorlati alkalmazása milyen nehézségekbe ütközik.
Géza Karakószürcsölön született, azon a Balaton-felvidéki településen, ahol a törvény és a helyi szokásjog viszonya mindig is sajátos volt. A falubeliek tisztelték a hatóságokat, de azért jobban szerettek annak a tudatában élni, hogy minden ügynek van egy másik, kevésbé hivatalos megoldása is. A helyi gazdaság működésének egyik legfontosabb alapelve az volt, hogy nem feltétlenül az számít, kinek van igaza, hanem hogy ki ismeri azt az embert, aki az ügyet el tudja intézni.
Géza édesapja a helyi közigazgatásban dolgozott. Gyakran mondogatta fiának, hogy az igazság önmagában nem elegendő. Azt megfelelően dokumentálni is kell. Egy jól megírt kérvény, egy szabályosan vezetett nyilvántartás vagy egy időben kézbesített felszólítás olykor többet ér, mint maga az igazság.
Géza ezt a tanítást egész életére megjegyezte.
Az iskolában különösen a történelmet, a számtant és a helyesírást kedvelte. Nem azért, mert ezekben könnyen lehetett jó jegyet szerezni, hanem mert mindegyik tantárgyban felismerte a rendszert. A történelemben az események sorrendjét, a számtanban a műveletek szabályait, a helyesírásban pedig a pontos fogalmazás szükségességét értékelte.
Tanárai szerint kiváló képességű, de kissé nehézkes gyermek volt. Ha egy kérdés pontatlanul volt megfogalmazva, nem válaszolt rá, hanem előbb felhívta a figyelmet a kérdés hiányosságaira. Ez időnként kellemetlenséget okozott, de Géza úgy gondolta, hogy a pontatlan kérdésre adott helyes válasz is félrevezető lehet.
1978-ban megkezdte jogi tanulmányait. A jogi egyetemen hamar kitűnt szorgalmával, fegyelmével és kiváló memóriájával. A jogszabályok rendszere közel állt hozzá. Szerette, hogy minden fogalomnak meghatározása, minden eljárásnak menete, minden döntésnek indokolása van.
Egyetlen tárgy hiányzott a tantervből: az emberi kapcsolatok gyakorlata.
A nőkkel való ismerkedésben Géza nem bizonyult különösebben sikeresnek. Egy mosoly értelmezése például komoly elemzési feladatot jelentett számára. Vajon általános udvariasságról van szó, vagy személyesen neki szóló érdeklődésről? A kérdés eldöntéséhez nem állt rendelkezésére elegendő adat. A spontán beszélgetést pedig olyan bizonytalan eljárásnak tartotta, amelynek kimenetele előre nem modellezhető.
Egy különösen emlékezetes eset 1979. október 16-án történt, amikor a budapesti M3-as metrón megismerkedett egy vörös hajú lánnyal. A nő megkérdezte, leülhet-e mellé. Géza néhány másodpercig mérlegelte a kérdés jogi és személyes vonatkozásait, majd helyet adott neki.
A beszélgetés lassan indult. A lány a bölcsészkarra járt, Géza joghallgató volt. Amikor a nő megkérdezte, mi érdekli még a jogon kívül, Géza röviden azt válaszolta:
– A jog.
A beszélgetés későbbi szakaszában aztán feltette a számára legfontosabb kérdést:
– Milyen családi állapotban van?
A lány elnevette magát, és közölte, hogy hajadon. Amikor a következő állomáson leszállt, Géza még megpróbálta elkérni a címét, hogy szükség esetén kapcsolatba léphessenek.
A lány ismét nevetett.
Géza nem értette, miért.
Aznap este feljegyzést készített az esetről. A dokumentum címe „Ismerkedési tapasztalatok – 1979. október 16.” lett. Négy következtetést vont le: a mosoly nem tekinthető jognyilatkozatnak; az első találkozás alkalmával nem célszerű rögtön címet kérni; a családi állapot tisztázása előtt a nevet kell megkérdezni; a spontán beszélgetés további felkészülést igényel.
Géza ezzel az ügyet lezártnak tekintette. A lány személyazonossága azonban ismeretlen maradt.
Néhány évvel később megismerkedett Szabó Ilonával, aki maga is a jog világában dolgozott. Ilona polgári bíróként szerződésekkel, kötelmi jogi vitákkal és vagyoni ügyekkel foglalkozott. Ismerte a jogszabályokat, de az embereket is. Különösen jól ismerte Gézát.
1983. június 18-án, délelőtt 11 óra 11 perckor Veszprémben összeházasodtak.
Géza sötétkék öltönyt viselt, a zakója zsebében tollat tartott, a nyakkendőjét pedig az indulás előtt kétszer ellenőrizte.
Az anyakönyvvezető feltette a szokásos kérdést, hogy a felek szabad akaratukból kívánnak-e házasságot kötni. Géza azonban közbeszólt, és a kényszer fogalmának büntetőjogi értelmezéséről érdeklődött.
Ilona türelmesen megvárta, amíg férjjelöltje befejezi a kérdést, majd emlékeztette arra, hogy nem tárgyaláson vannak.
A szertartás előtt még szóba került a háztartás vezetése, a hűtőszekrény használata, a kenyérvásárlás, a mosogatás és az esetleges váláskor történő vagyonmegosztás is. Géza különösen ez utóbbi kérdést szerette volna tisztázni.
Ilona végül közölte vele, hogy ha nem mondja ki az igent, akkor a lakodalmi étkezés, a virágok, a menyasszonyi ruha és a szabó számlája tekintetében kártérítési igényt fog érvényesíteni vele szemben.
Géza megkérdezte a jogalapot.
Ilona azt válaszolta, hogy kötbérként fogja kezelni, a részleteket pedig majd megbeszélik a bíróságon.
Géza elfogadta a pénzügyi követelést, fenntartotta büntetőjogi aggályait, de nem gördített akadályt a szertartás elé.
A házasság megköttetett, a szerelem pedig majd csak kialakul.
A jelenlévők közül az anyakönyvvezető örült a legjobban, mert két napja fájt a dereka, és végre leülhetett.
Géza jogi tanulmányainak befejezése után bírósági titkárként kezdett dolgozni. Hamar felismerte, hogy az igazságszolgáltatás egyik legfontosabb területe nem feltétlenül maga az ítélkezés, hanem az ügyek előkészítése és dokumentálása.
A tárgyalásokon elhangzottak, a tanúvallomások, a szakértői vélemények és a bizonyítékok mind csak akkor nyerik el végleges jelentőségüket, ha megfelelő formában kerülnek az aktába. Géza számára a bírósági munka nem pusztán a jog alkalmazását jelentette, hanem az iratok rendjének fenntartását is.
Ezt a szemléletet pályája későbbi szakaszaiban is következetesen képviselte.
Különleges tapasztalatot jelentett számára a nürnbergi 600-as tárgyalóteremben zajló, történelmi léptékű per. A tárgyalóterem a huszadik század egyik legnagyobb erkölcsi és politikai drámájának színhelyévé vált. A bírói emelvényen Spencer Tracy ült, az ügyész Richard Widmark volt, a védelmet Maximilian Schell látta el. A vádlott pedig Adolf Hitler volt.
Géza a tárgyalóterem hátsó részében, bírósági tisztviselőként dolgozott. Miközben a tanúk a tömegsírokról, a koncentrációs táborokról és a háborús pusztításról beszéltek, ő a bizonyítékok másolatait, a mellékletek számozását és az iratok példányszámát ellenőrizte.
A Freud szakértői véleményéből például három példányt kért. Egyet a bíróságnak, egyet az ügyészségnek, egyet pedig a védelemnek.
A tárgyalás során a történelmi felelősség kérdése fokozatosan összekeveredett a politikai érdekekkel, a védekezés retorikájával és az emberi emlékezet bizonytalanságaival. A tárgyalóteremben végül megszületett az ítélet, a jegyzőkönyv elkészült, a kézbesítési igazolások azonban még hiányoztak.
Géza úgy gondolta, hogy a legfontosabb eljárási lépések ezzel teljesültek.
A tárgyalást követő események azonban más irányt vettek. A politikai környezet megváltozott, a geopolitikai érdekek felülírták a korábbi döntéseket, és Adolf három év négy hónap elteltével rehabilitációt kapott. A felmentő pert dr. Kovács Géza vezette.
A történet groteszk fordulataként Adolf később a NATO keleti blokk-szakértőjeként kapott megbízatást.
Géza a 042-es számú dossziét különös gonddal őrizte. Az ügyirat számára nemcsak egy lezárt eljárás dokumentuma volt, hanem annak bizonyítéka is, hogy a történelem legnagyobb eseményei sem mentesülnek az adminisztráció kötelezettsége alól.
A későbbi években Adolf hivatalos kiküldetés keretében Karakószürcsölre érkezett. A NATO keleti blokk-szakértőjeként a helyi mezőgazdasági és ipari lehetőségeket kellett volna felmérnie, de megérkezése után első útja nem a TSZ-irodába, hanem özvegy Krausewitzné házához vezetett.
Az asszony még Bécsből ismerte. Adolf annak idején a manzárdjában lakott, és bár a lakbért rendszeresen késve fizette, a vécét pedig éjszaka használta, Krausewitzné nem felejtette el.
A találkozásukon szóba került a régi orgonabokor, a telefonvonal, a lakbér, a mosógép és a csöpögő csaptelep. Adolf orgonamagot hozott az asszonynak, és megígérte, hogy rendezi régi tartozásait.
A faluban közben Luxi bácsi targoncával közlekedett, Karakó Pista bácsi pedig a TSZ-iroda előtt várta a szakértőt. Adolfot már itt is úgy ismerték, mint aki mindenhez ért, de a gépek javítását illetően azért nem ártott óvatosnak lenni.
A jelenet végén Géza jelent meg az iroda ablakában, kezében a 042-es dossziéval. Az ügyiratba bejegyezte, hogy a lakbér rendezve, a telefonvonal kiépítése folyamatban, az orgonamag átadva.
A lap aljára pedig ezt írta:
„A továbbiakban a felek közötti kapcsolat fenntartása indokolt.”
Géza számára ez is egy ügy volt a sok közül. Egy régi tartozás, egy rendezetlen kapcsolat, néhány elmaradt kötelezettség. A történelem nagy kérdései Karakószürcsölön is hétköznapi formában jelentkeztek.
Géza és Ilona házasságából megszületett fiuk, Kovács Pistike. A fiú már korán érdeklődött az irodalom iránt, és idővel írói pályára készült.
Apja ezt nem nézte jó szemmel.
Géza szerint az írók olyan emberek, akik kitalálnak dolgokat, majd pénzt kérnek azért, hogy mások elolvassák azokat. Különösen rosszallotta fia egyik írásának címét: „Spermafolt a lepedőn”.
Úgy vélte, hogy az irodalomnak is vannak határai, és a valóságot nem szükséges minden esetben tovább bonyolítani.
Pistike azonban nem kívánt jogász lenni. Író maradt.
Géza ezt tudomásul vette, bár a fiú választását továbbra sem tekintette különösebben megalapozott életpályának. A családi vitákban Ilona rendszerint közvetítő szerepet vállalt. Ő tudta, mikor kell egy kérdést jogi úton rendezni, és mikor célszerű egyszerűen abbahagyni a vitát.
Géza ezt a különbséget élete végéig nem tanulta meg teljesen.
A bírói munka mellett Géza egyre többet foglalkozott társadalomtudományi, történeti és élettani kérdésekkel. Érdeklődése különösen az alkohol civilizációs szerepe felé fordult.
Úgy gondolta, hogy az alkohol története nem pusztán a szenvedélyek és a társadalmi károk története. A sör, a bor és az égetett szeszek évszázadokon át részei voltak a mezőgazdaságnak, a kereskedelemnek, a gyógyászatnak és a közösségi életnek.
Tanulmányokat írt a folyékony kenyér történeti jelentőségéről, a sörfőzés és a letelepedett életmód kapcsolatáról, a lepárlás gyógyszerészeti alkalmazásáról, valamint a közös italfogyasztás társadalmi szerepéről.
Kulturális magazinok számára is készített esszéket. Egyik ilyen írásában az alkoholt az emberi civilizáció egyik fontos eszközének nevezte. Azt hangsúlyozta, hogy az erjesztett italok a történelem során nemcsak táplálékot és élvezetet jelentettek, hanem a közösségi együttlét, a diplomácia és a kulturális fejlődés részei is voltak.
A mértékletesség kérdését különösen fontosnak tartotta. A túlzott fogyasztás káros hatásait elismerte, ugyanakkor úgy vélte, hogy a mértékletes alkoholfogyasztás társadalmi és élettani előnyeit sem szabad figyelmen kívül hagyni.
Írásaiban a történelmi példák, az élettani fogalmak és a személyes tapasztalatok sajátos elegyet alkottak. A kortizol, a dopamin, a resveratrol és a civilizáció fejlődése egyaránt helyet kapott bennük.
Géza hatvanévesen már nem szívesen foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy saját életmódja mennyiben felel meg az általa hirdetett mértékletességnek. A témát inkább tudományos és történeti összefüggésekben vizsgálta.
A helyi borozóban azonban továbbra is rendszeresen megfordult. Számláit pontosan fizette, az iratait gondosan rendezte, és ha valaki megkérdezte, hogy miért fogyaszt bort, rendszerint hosszabb történeti magyarázatba kezdett.
Dr. Kovács Géza pályafutása során a veszprémi megyei bíróság egyik megbecsült büntetőbírája lett. Kollégái pontos, fegyelmezett, alapos és következetes emberként ismerték. Tárgyalásain nem szerette a fölösleges beszédet, a pontatlan megfogalmazást és a hiányos dokumentációt.
A bizonyítékoknak helyük volt az aktában, a jegyzőkönyveknek megfelelő formában kellett elkészülniük, a határidőket pedig be kellett tartani.
Géza úgy vélte, hogy a jogbiztonság alapja a szabályos eljárás. Nem tartozott azok közé, akik a döntéseiket érzelmi alapon hozták meg. A tényeket szerette, a feltételezéseket kevésbé, az iratokból hiányzó adatokat pedig különösen nehezen viselte.
Magánéletében azonban nem mindig bizonyult ilyen következetesnek. A családi vitákban, a baráti beszélgetésekben és a helyi borozóban sokszor más mércét alkalmazott, mint a tárgyalóteremben. Saját késedelmeit, elmaradásait és kisebb szabálytalanságait könnyebben kezelte, mint másokét.
Mégis, egész életében megmaradt annak az embernek, aki minden eseményben az ügyiratot kereste.
A metróban elmaradt ismerkedés, a házasságkötés, a nürnbergi per, Adolf rehabilitációja, Krausewitzné lakbérkövetelése, fia írói pályája és az alkohol civilizációs szerepe mind ugyanannak a gondolkodásnak a részeivé váltak.
Géza számára a világ alapvetően rendezhető volt. Ha valami nem volt rendezhető, akkor további iratokra, szakértői véleményre vagy pontosabb megfogalmazásra volt szükség.
A 042-es dosszié még ma is ott fekszik az iratszekrényében.
A borítón a felirat:
Kovács Géza – különös ügyek, személyes feljegyzések, lezárt és folyamatban lévő eljárások.
A dosszié utolsó lapján pedig egyetlen mondat olvasható:
„A törvény ugyanis törvény. A többi pedig adminisztráció kérdése.”
Rádli Róbert