„Aki a belső lángját félreérti, és a fájdalmát a külvilágra kényszeríti, az nem a világot gyógyítja meg, hanem újabb határokat húz a saját savanyú magányához.”
Egyszer volt, hol nem volt, még az üveghegyeken is túl, valahol ott, ahol az A1-es és az A4-es autópálya a mesék földrajzi törvényei szerint találkozik, elterült egy hatalmas, szürke város. Lakói vasárnaponként táfelspiccet és vínersniclit fogyasztottak, a biedermeier családok fényesre csiszolt tálakból ettek, a szűk utcákba pedig a napfény csak ritkán tévedt be.
A város nyugati oldalán, az Oberpullendorferstrasse és az Unterpullendorferstrasse sarkán állt egy háromemeletes polgári bérház. A tetőtérben azonban, ahol már a madár se járt, volt még egy titkos szint, az ötödik emelet, benne a 11-es számú lakás.
Ott ült Adolf egy nyikorgó vaságyon.
Szorgalmas fiú volt. Különösen a külsejével foglalkozott nagy gonddal. Haját minden reggel pontosan egynegyednél választotta el, a tincseket nyállal simította a homlokára, mert hajlakkra nem tellett. Fogkefebajuszát úgy igazgatta, mintha az volna az egyetlen dolog az életében, amely fölött teljes ellenőrzést gyakorolhat.
A cipője beázott, a kabátja vékony volt, a zsebében egyetlen száraz kenyércsücsök lapult. A gyomra dél óta görcsölt, a torkát marta a sav. A háziasszony a folyosón minden lépésével emlékeztette rá, hogy a lakbér esedékes.
Adolf a világot igazságtalannak találta. Nem úgy gondolta, hogy neki kellene változnia, hanem úgy, hogy a világnak kellene végre alkalmazkodnia hozzá.
A rokonok leveleit papagája olvasta fel neki, a családi tanács üzeneteit pedig már kívülről tudta:
– Hajtsd be a fejed a járomba! Menj el hivatalnoknak! A művészetből nem lehet megélni!
Ő azonban festő akart lenni.
A nagy paloták fehér kesztyűs professzorai néhány pillantást vetettek a rajzaira, majd közölték vele, hogy nincs benne elegendő tehetség. Adolf ezt nem szakmai véleményként, hanem személyes támadásként értelmezte. A kritika szerinte nem a képeiről szólt, hanem róla magáról: a világról, amely nem ismerte fel a nagyságát.
Egy ideig még épületeket rajzolt. Aztán térképeket kezdett készíteni.
A térképrajzolásban volt valami megnyugtató. Az épületet nem kellett fölépíteni, elég volt a körvonalát meghúzni. A tájat nem kellett megérteni, elég volt színekkel elkülöníteni. A folyó nem árasztott el semmit, a hegy nem állt az útjába, az emberek pedig apró jelekké zsugorodtak.
Adolf lassan rájött, hogy nem a szépség érdekli, hanem a rend. Pontosabban az a rend, amelyben ő mondja meg, minek hol a helye.
A vonalzója alatt a világ engedelmeskedett. A papíron nem volt háziasszony, aki lakbért követelt, nem volt professzor, aki elutasította, és nem volt senki, aki megkérdezte volna, vajon alkalmas-e arra, amit csinál.
Ha a világban nem jutott neki hely, gondolta, majd ő jelöli ki mindenkinek a helyét.
Ezzel kezdetét vette Adolf karrierje. Az első munkaeszköze egy ceruza volt, az első előléptetése pedig az a felismerés, hogy a térképen minden ember eltüntethető egyetlen vonallal. Később ezt a módszert a valóságban is alkalmazni próbálta.
A történelem szekere megindult. A Lebensraum program kerekei olajozottan forogtak, a határok pedig egyre messzebbre kerültek. A tintavonalakat hamarosan vér és vas váltotta fel.
A szorgalmas festőfiú végre olyan vásznat kapott, amelyre az egész világ ráfért.
A következő előléptetéshez már nem volt szükség rajziskolára. Elég volt, hogy Adolf körül egyre többen hittek abban: aki elég hangosan beszél a rendről, annak joga van rendet tenni.
A birodalmi vezetés központjában egy hatalmas ébenfa terepasztal állt. Körülötte tábornokok sorakoztak vasalt egyenruhában, frissen fényesített csizmában. Vonalzókat, körzőket és térképeket hoztak. Ők a hadsereg vezetői voltak, de az asztal mellett mindannyian beosztottakká váltak.
Adolf belépett. Arca vörös volt a dühtől, torkát marta a sav, de a terepasztal láttán valamelyest megnyugodott.
Itt nem kellett meghallgatnia mások véleményét. Itt nem kellett elviselnie az ellenvetést. Itt ő volt az, aki kijelölte a vonalakat.
Felkapta a lakkozott pálcát.
– A tizenkettedik hadtest elvágja a vasútvonalat! – csapott rá a térképre. – Átmennek a mocsáron!
Az egyik tábornok óvatosan előrelépett.
– Mein Führer, a terep járhatatlan. A hadtest három napja vesztegel, az utánpótlás akadozik, a katonák…
– A katonák azért vannak, hogy végrehajtsák a parancsot!
A tábornok visszalépett. A többi is hallgatott.
A kék fadarabok nem mozdultak, a mocsár nem száradt ki, a lótetemek nem keltek életre. A térképen azonban minden úgy festett, mintha még volna remény.
Adolf egyetlen suhintással eltörölte a saját kétségeit. Nem a valóságot látta, hanem a saját akaratát, amelyet színes jelek formájában terített az asztalra.
A beosztottjai idővel megtanulták, hogy a rossz hírt nem szabad rossz hírként közölni. A vereséget átmeneti átrendeződésnek, a visszavonulást taktikai rövidítésnek, a lehetetlen parancsot pedig történelmi kötelességnek kellett nevezni. Aki a térképet nézte, annak igaza lehetett. Aki a terepet nézte, az akadékoskodott.
Adolf karrierje csúcsára ért: már nem ő alkalmazkodott a világhoz, hanem emberek millióit próbálta hozzáigazítani a saját térképéhez.
A rendszer közben működött tovább. A hivatalok iktattak, a vasutak szállítottak, a parancsok továbbmentek, a pecsétek rányomódtak a papírokra. A terepasztal körül egyre több ember tudta, hogy valami nincs rendben, de mindenki a másikra nézett.
A gépezet nem azért volt olajozott, mert mindenki hitt benne. Hanem mert mindenki tudta, mi a dolga benne.
1945 tavaszán a birodalmi vezetésnél rendkívüli értekezletet hívtak össze.
A napirenden mindössze egy pont szerepelt:
A legfelső vezető teljesítményének értékelése és a további együttműködés feltételeinek felülvizsgálata.
A jelenlévők először azt hitték, hogy újabb térkép kerül az asztalra. Amikor azonban az ülésvezető felolvasta a napirendi pontot, mindenki megértette, hogy ezúttal nem valamelyik hadtest sorsáról kell dönteni.
A jegyzőkönyv szerint a vezető munkáját az alábbi hiányosságok jellemezték:
A stratégiai célok és a tényleges lehetőségek közötti eltérés tartósan meghaladta az elfogadható mértéket.
A szakmai észrevételeket a vezető személyes támadásként értelmezte.
A veszteségekről szóló jelentéseket nem vette figyelembe.
A korábbi döntések eredménytelenségét újabb, még teljesíthetetlenebb döntésekkel próbálta ellensúlyozni.
A felelősséget minden esetben a végrehajtókra hárította.
A tábornokok titkos szavazással döntöttek.
Az eredmény egyhangú volt.
Adolfot leváltották.
Nem dördült el lövés, nem hangzott el nagy beszéd. Egy hivatalos határozat közölte vele, hogy vezetői megbízatása megszűnt. A papíron szerepelt a dátum, az iktatószám, a jogorvoslati lehetőség és a kézbesítés rendje.
Adolf sokáig nézte az iratot.
– Ezt nem tehetik velem! – mondta végül.
A jegyzőkönyvvezető feljegyezte a tiltakozást, majd a következő napirendi pontra tért át.
A háború véget ért. A gépezet összeomlott, de a gépezetet működtető emberek közül sokan tovább éltek, új állásokat kerestek, régi kapcsolataikra hivatkoztak, és igyekeztek úgy beállítani a múltat, mintha csupán egy sikertelen vállalati átszervezés részesei lettek volna.
Adolfnak viszont új állást kellett találnia.
A festészethez már nem térhetett vissza. A térképrajzolásból rossz emlékei maradtak. A vezetői állások piacán pedig egyre kevésbé számított előnynek, hogy az ember korábban egy egész kontinenst próbált a saját elképzelései szerint átrendezni.
Ekkor lépett közbe a reklámipar.
A negyvenes évek végén egy reklámügynökség fiatal munkatársa különös javaslattal állt elő.
– Van egy emberünk, akinek a neve még mindig mindenkihez eljut – mondta. – Fegyelem, rend, kemény gallér, határozott fellépés. Ha a múltját félretesszük, kiváló reklámarc lehet belőle.
– És a múltját hogyan tesszük félre? – kérdezte az igazgató.
– Megfelelő világítással, új öltönnyel és egy jól megírt szöveggel.
A döntés megszületett.
A Henkel egyik fiktív reklámterméke, az Astral-X mosópor új kampányhoz keresett arcot. A cég nem akart sokat költeni kutatásra, ezért olyan embert választott, aki a rendről, a tisztaságról és a fegyelemről már korábban is rendkívül határozott nézeteket vallott.
Adolf megkapta az állást.
Az első próbafelvételen fehér inget adtak rá, a haját gondosan eligazították, az arcát bepúderezték. A rendező a kamera mögül figyelte.
– Próbálja meg természetesebben mondani – kérte.
Adolf a mosóporos dobozra nézett.
– A FOLT NEM MENEKÜLHET! A KOSZOS FOLTOKAT A FÖLD FELSZÍNÉRŐL VÉGKÉPP ELTÖRÖLJÜK!
A rendező lassan levette a fejhallgatóját.
– Ez az. Pontosan ezt kerestük.
A kampány óriási sikert aratott. A háziasszonyok megjegyezték a szlogent, a férjek a reklám után még egyszer ellenőrizték az ingük gallérját, a boltok pedig újabb és újabb szállítmányokat rendeltek. Adolfot nem kérdezték a múltjáról. A reklámügynökség szerint a fogyasztóknak nem életrajzra volt szükségük, hanem bizalomra.
Dolfi pedig megbízható volt. Legalábbis a kamera előtt.
A következő évtizedekben a német televíziózás egyik legismertebb reklámarca lett. Megjelent mosodákban, újságokban, plakátokon és háztartási kiállításokon. A fizetése emelkedett, a gázsija nőtt, a szerződéseit jogászok ellenőrizték. Már nem hadtesteket irányított, hanem reklámfelvételeket, de a módszere nem változott: a kifogásokat engedetlenségnek, a kételyt gyengeségnek, a foltot pedig ellenségnek tekintette.
A reklámügynökség idővel rájött, hogy Adolf nemcsak terméket tud eladni. Egy egész életérzést is.
A kampány új jelmondata így szólt:
„A tisztaság nem alku tárgya.”
A közönség szerette. A cég nyereséges lett. A múlt pedig lassan kiszorult a képből, ahogy a rendező kérte: megfelelő világítással, új öltönnyel és jól megírt szöveggel.
Adolf végre megtalálta a hivatását. A festői tehetségét annak idején nem ismerték fel, a politikai karrierje katasztrófába torkollott, de a reklámiparban senkit sem érdekelt, hogy mire lett volna alkalmas. Csak az számított, mire lehetett használni.
Dolfi a gázsikból tisztességes kisnyugdíjat rakott össze, és vett egy konvektoros üdülőt Zalakaroson.
Minden reggel hatkor kelt. Kockás köntösét gondosan összehajtotta az ágy végében, majd kiment a gyógyfürdő medencéjéhez. A termálvíz kénes gőze jót tett a reumás tagjainak. A medence szélén azonban továbbra sem tűrte a rendetlenséget.
Egy reggel rászólt egy férfira, aki kiflit majszolt a víz mellett.
– Uram, kérem, ügyeljen a tisztaságra!
A férfi a morzsákra nézett, aztán Dolfira.
– Maga talán a fürdő igazgatója?
– Nem – felelte Dolfi. – De valakinek rendet kell tartania.
A férfi elmosolyodott, és odébb ment.
Dolfi elégedetten visszaereszkedett a vízbe. A világ időközben megfeledkezett a hatalmáról, a reklámjaiból is egyre kevesebbet ismételtek, de a gyomra még mindig jelezte, ha valami nem volt elég patyolattiszta.
A karrierje véget ért. A rend iránti igénye azonban nyugdíjba vonulni sem tudott.
Nekem még volt szerencsém Dolfival személyesen találkozni, éppen Zalakaroson. Mobil, illegális pénzváltóm szolgáltatásait ajánlottam neki, ő pedig panaszkodott, hogy a fürdő nem tőle rendeli a takarítószereket.
Megnyugtattam, hogy ez nem személyének szól, hanem amolyan államérdek nálunk. Sztálin is mosóporügynök lett volna, ha a sors és a szovjet érdekszféra úgy hozza, nekünk meg rendeletileg a szovjet szféra kreálmányait kellett megvennünk.
Ittunk egy-egy dobozos diabetikus üdítőt. Aztán megkérdeztem tőle:
– Dolfi, mondd csak, miért kellett kiirtanod a zsidóságot?
Sokáig hallgatott. Azt hittem, végre megérintette a kérdés. Az arca elkomorult, a tekintete a dobozra tévedt, amelyen a cukormentességet feltűnő betűkkel hirdették.
Aztán felsóhajtott.
– Tudod, Róbert, tudod te, hogy engem Bécsben, amikor albérletbe kényszerültem, Krausewitzné, az a polák zsidó, mennyit cseszegetett a lakbér miatt?!
Tisztelt nagyérdemű olvasóközönség!
Már igazán hozzászokhatott ahhoz, hogy a történelem nagyjait arannyal futtatott bronzba öntik, vagy legalábbis komoly, fekete keretes táblaként akasztják a folyosók falára. De mit tegyen a józan ember, ha a monumentális tabló mögül hirtelen felbukkan egy bádogízű választék, a savanyú gyomorsav szaga és egy pár szürke, szandálhoz húzott gyapjúzokni?
Kedves Olvasó, ha Ön abban a gyanútlan hitben élne, hogy a mindenséget átrajzoló óriások mentesek a mindennapok mocskától, sürgősen nyissa ki magazinunk legújabb számát.
A szerző – egy meglepően éles szemű, ugyanakkor könyörtelenül pimasz megfigyelő – nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy felhajtsa a birodalmi pátosz bársonyfüggönyét. Ami mögötte van, az nem az eszme magasztos horizontja, hanem a test megalázó, groteszk komédiája: egy szorgalmas festőfiú, akinek kozmikus elhivatottságát elnyeli a torkát maró sárga lé, a félelemtől remegő ólomkatonák és a saját bajszára formázott kutyaszőr.
Ebben az írásban a véres történelem nem pompás katonai szemle, hanem egy elromlott, kattogó óramű, amely egy nedves bunker mélyén, az elkerülhetetlen leépülés vizeletszagú homályában járja le utolsó köreit. Ahol Freud a sercli felől érdeklődik, ott a fenséges egyetlen pillanat alatt hullik a legmélyebb, legnevetségesebb pokolba.
Lapozzon bátran a kötetbe! Garantáljuk, hogy a gyomorsav maró, finom iróniája még napokig a torkában marad.