Kito Mchora Ramani

A nap éppenhogy csak kikukucskált a nagy Kilimandzsáró hegy mögül. Életre kel minden kis és nagy jószág, rovarok, madarak ragadozók, prédák egyaránt megérzik a reggel édes ízét.  Az elefántok borjaikkal csordákba verődve folytatják az útjukat az ismeretlenbe, víz után kutatva. Lassú pillantásokat vetnek rájuk az oroszlánok, akik a forró nap kínzó sugarai elől menekülve, zsákmány után kutatnak. Az impalák örvendeznek a nap által nyújtott biztonságban, miközben a gepárd a fa árnyékából türelmesen várja a megfelelő pillanatot.

Ugyanígy ébredezik a Kamari törzs apraja-nagyja is. Nagy a sürgés-forgás az emberek nekilátnak teendőiknek. A férfiak lándzsáikat élezik, harci festéket kennek az arcukra és testükre, mely félelmetessé és hitük szerint halhatatlanná teszi őket. A törzsfőnök magára ölti díszes egyenruháját, melyet a halászsas tollal ékesített mellvértje mellett egy oroszlán fejbőr is díszít. Eközben a nők a gyermekeikre vigyáznak, a kisebbeket megmosdatják, az idősebb lányok szikomorfügét szednek, az ifjabb fiúk a harcosoknak segítenek felkészülni a nagy vadászatra.

Hasonlóképen tett az ifjú arcos is, Kito, aki annak ellenére, hogy gyenge volt és alacsony, rendkívüli találékonysággal rendelkezett. Apja nemrégiben egy vadászat során vesztette életét, amikor is harcba keveredett egy foltos hiénával, aki fölött ugyan győzedelmeskedett, de belehalt sérüléseibe. Így hát ő lépett a családfő nyomdokaiba. Égett benne a vágy, hogy bizonyíthasson, és elismert harcossá váljon. Azonban Tayari, a törzsfőnök szerint Kito még nem állt készen egy ekkora megpróbáltatásra, és arra kérte a fiút, hogy maradjon itthon a törzs többi tagjával. Az ifjonc ugyan késznek érezte magát a vadászathoz, de nem volt mit tenni, csalódottan, de elfogadta a törzsfőnök döntését.   

Mikor a nap a Kilimandzsáró fölé ért, Tayari összehívta embereit, és harci kiáltásával kiadta a parancsot a vadászat megkezdésére. Egy teljes napon át vándoroltak a szavannán, amikor rátaláltak egy impala csordára. Tayari harcosainak azt az utasítást adta, hogy kerítsék be a kiszemelt csordát, és ha jelt ad, kezdjék meg a hajtást. Azonban a szemfüles prédák bizony nem először kerültek az emberek célkeresztjébe, és lefülelték a Kamari törzs vitézeit. Nem is tétováztak, egy szempillantás alatt továbbálltak. Tayari azonban nem hagyta annyiban, és harcosaival rájuk rontott, de nem érték őket utol. Hiába voltak jól képzettek és kitartóak, az impalák megállás nélkül szökkentek végig dombon lejtőn, és egyre messzebb csalogatták a férfiakat otthonaiktól. A harcosok szép lassan kimerültek, a vízkészletük erősen apadt, már a sétálás is kínzó fájdalom volt. Végül két nap hosszú kóborlás után a törzsfőnök úgy döntött, hogy itt az ideje befejezni ezt a kudarcos vadászatot.

Annyira koncentráltak a vadak elejtésére, hogy észre sem vették, milyen messzire is kerültek, otthonuktól, ez a száraz és kietlen terület teljesen ismeretlen volt számukra. Egyik irányból a másikba vonultak, de mindhiába, csak egy nagy kopár puszta és egyetlen nagy szikla volt körülöttük, életnek nyoma sem mutatkozott. Nagy zűrzavar tört ki a harcosok között, zsákmány nincs, az emberek éheznek, és nem találják a hazafelé vezető utat. Tayari próbálta csillapítani a kedélyeket, kevés sikerrel.

Eközben a törzs családjai aggódva várták vissza a rég nem látott harcosokat, az idő múlásával a gyerekek és a felnőttek is éheztek, fogalmuk sem volt, mi történhetett a férfiakkal. Kito elhatározta, hogy felkutatja a törzs elveszett tagjait, és hazahozza őket. Az édesanyja, Amani könnyek között próbálta marasztalni a fiút, de az eltökélt volt. Magára vette kis táskáját, melyet még az anyja készített neki impalabőrből, tömlőbe öntött egy kevéske vizet, pakolt még egy kis szárított húst is magának. Leakasztotta az apja fegyverét a gerendáról, a mninga fából készült lándzsát, melyet hajdanán még a vadászatokra vitt magával. Azonban mielőtt elindult volna, eszébe jutott egy gondolat. Mi van akkor, ha egy olyan ismeretlen területre téved, ahol még sosem járt? Hogyan fog hazatalálni?  Ha fel tudná vázolni vagy valamivel megjelölni az útvonalat, akkor egyszerűbben visszatalálna a törzshöz.

Ehhez viszont kellett egy felület, amire rajzolhat. Először fakéreggel próbálkozott, de arról túl hamar lejött a festék, több kísérlet után végül a kecskebőrt választotta. Rugalmas és nehezen szakad el, tökéletes választás. Lesúrolta róla a szőrt, és már meg is volt az alap. A festékhez a hibiszkusz virág szirmait leszedte, majd egy kevéske vízzel felöntötte és összemorzsolta, mígnem végül egy gyönyörű vöröses árnyalatot kapott. Ez az útvonal, a dió héjából kifőzött barna, és a banán levéből leszűrt és előállított zöld festék a természetet, a faszén sötét fekete színe pedig a hegyeket, magaslati pontokat szimbolizálja. A hegy méretét a különböző árnyalatok változásával lehet alakítani, — minél sötétebb, annál nagyobb. A festékek sokaságát külön kis batyukba helyezte, amiket a derekára kötött, így folyamatosan képes lesz majd rajzolni.

Útnak indult hát felkutatni elveszett társait. A Kilimandzsáró megjelölésével kezdte, majd fokozatosan jöttek a kisebb-nagyobb emelkedők, sziklák, puszták erdőségek. Szépen, lassan, de egyre színesebb és színesebb lett a rajz. Ha elhaladt egy nagyobb szikla mellett, nemcsak felvázolta a bőrre, hanem teljes tenyerével belemarkolt a piros festékbe, és rácsapott a kőhegyre, ezzel megjelölte azt. Útja során több mindent is megfigyelt, hogyan reagálnak az állatok, a számára ismeretlen bogyókból pedig szedett egy keveset a táskájába. Az idő múlásával a nap is elszenderedett, mire Kito tábort vert, addigra már a hold is előbukkant a távolban. Attól tartott, hogy éjszaka támadás érheti, hiszen a foltos hiénák és a leopárdok a naplemente után indulnak vadászútjukra, ezért feltétlenül szeretett volna tüzet rakni. Összegyűjtött száraz gallyakat, illetve kisebb botokat. A tüzet a dörzsöléses tűzgyújtás módszerévvel próbálta életre kelteni. Már égett a keze a fájdalomtól, amikor is az ágak érintkezésénél füst jelent meg. Még gyorsabban dörzsölte őket, még száraz füvet is pakolt rá, amikor is az első parányi kis láng megjelent. Ekkor lassan fújni kezdte, majd még több száraz füvet, és kisebb gallyakat tett rá, és kis idő múlva már aranyló árnyalattal lobogott a láng. A tűz fénye megnyugvást és biztonságot adott Kito számára.

Kito fölpillantott a gyönyörű végtelen csillagos égre, mintha ezernyi kis szikra világítaná meg az ismeretlent, középpontban egy nagy ezüstkoronggal. A Kamari törzsi név a szuahéli nyelvjárásban holdat vagy még inkább holdfényt is jelent, innen ered a klán neve. Megfigyelte azt, hogy a nap és a nagy ezüstkorong is mindig egy bizonyos utat jár be ott a magasban. Még egy darabig csodálta a gyönyörű égboltot, majd a tűz mellett összekuporogva nyomban elaludt. Másnap reggel gyorsan magába tömött két banánt, aztán megjelölte a helyet vörös kézjelzésével, amit most kivételesen egy fára helyezett és útnak indult. A hőség már az elviselhetetlenség tetőfokára hágott, a víz fogyóban volt, akárcsak az élelem. Kitonak már kopogott a szeme az éhségtől, a rajzolás is egyre nehezebben ment, amikor észrevett egy kis dik diket a fa tövében legelészve. A dik dik egy kisebb antilopféle, gyors, de könnyű zsákmány a már eleve fáradt Kito számára. Legalábbis azt gondolta, de amint elkezdett lassú léptekkel közeledni felé, a kis fürge felkapta a fejét, és már szaladt tova. Egy kis állatkáról beszélünk, amely ráadásul nagyon könnyen beleolvad a környezetébe. Lépdelt még egy pici darabig, amikor a magas fűben megpillantotta a heverésző dik diket. Lehasalt és kúszva közelítette meg a kis antilopot, mély és lassú lélegzeteket vett, a szíve egyre lassabban dobogott. Kifújta a levegőt, és dobott. A lándzsa nyílegyenesen repült, és eltalálta a kis állatot pont úgy, ahogy az apja tanította neki.

Először éles késével megnyúzta, majd a különböző belsőségeket például, a bélrendszert, vesét, gyomrot, szívet, epét, májat eltávolította. A belsőségek közül a májat fogyasztotta csak el, az epét, gyomrot, vesét, bélrendszert elásta. A szívet a törzsi rituálé szerint elégette, ezzel tisztelegve az állat iránt, aki azért adta az életét, hogy ő életben maradjon. A tűz mindkét oldalára botot helyezett, és ezekre rakta rá a nyársat, majd addig forgatta az állatot, ameddig át nem sült. Kito üres tekintettel figyelte a tűz pislákoló fényeit — a rajz folyamatosan bővült, de a harcosokat még mindig nem találta meg, talán soha nem is fogja. Mikor a dik dik húsa már puha volt, a fiú leszedte a nyársról, és lassú falatokban elmajszolta. Miután jóllakott, egy baobabfa tövében pihent kicsit, megemésztette a táplálékot és folytatta az útját, közben elhaladt egy gnu csorda mellett. A szavannáról letérve egyre sivárabb területre tévedt, az aljnövényzet gyérebb lett, életnek szinte nyoma sem volt. Éppen leült volna, hogy pihenjen egy keveset, amikor emberi lábnyomokat pillantott meg a kopár talajon. Követni kezdte őket és rájött, hogy a lábnyomok egymás után libasorban haladtak, akárcsak a harcosok.

Ez idő alatt a harcosok már minden tartalékúkat felemésztették. Az éhhalál küszöbén álltak, Tayari minden megmaradt erejével az istenekre támaszkodva próbált enyhíteni harcosai fájdalmán. Felmászott egy nagyobb sziklára és térde ereszkedve fohászkodott a teremtőkhöz, amikor is a távolban megpillantott egy aprócska alakot. Elképzelése sem volt arról, hogy mi lehetett az, de amint egyre közelebb és közelebb ért, egy emberi test rajzolódott ki a messzeségben. Nem hitt a szemének, a kis ifjonc Kito volt az, nagy batyuval a hátán, megpakolva egy bőrlappal. A harcosok ujjongani kezdtek örömükben, mikor meglátták, Kitot vállukra kapták és megállás nélkül a nevét harsogták: Kito! Kito! Kito! Lelkesedésük azonban hamar alábbhagyott, s már csak azon keseregtek, hogy Kito velük együtt fog veszni a sivatagban. Kito elmagyarázta, hogy a rajz, amit készített, megmutatja a törzs pontos helyét, a közeli szavannákat, a nagy Kilimandzsárót, és ennek segítségével fognak hazatérni. Elmondta, hogy a kis batyuk a festék tárolására készültek, melyek segítségével rajzolt a kecskebőrön. A törzsfőnök és a harcosok is ámulattal hallgatták Kito szavait, és csodálták az új eszközöket, azonban az éhség még mindig kínozta őket. Kitonak eszébe jutott, hogy az idevezető úton elhaladt egy gnu csorda mellett. Ha csak egyet is le tudnának vadászni közülük, azzal mindenki jóllakna. De a harcosok túl gyengék ahhoz, hogy segítsenek a fiúnak, márpedig ő egyedül nem képes elejteni egy ekkora vadat. Noha a törzsfőnökben sem maradt már sok erő, elvállalta, hogy a fiúval tart. A lábnyomokat követve visszaindultak azon úton, amelyről Kitó is jött. Nem kellett sok, hogy megtalálják gnu csordát. A fiú és a törzsfőnök egy domb felől közelítette meg az állatokat, és észrevették, hogy az egyikük sántítva baktat közülük, és igencsak lemaradt a többitől. Csak egy esélyük volt, erősen megragadták lándzsáikat, kúszva megközelítették a gnut. Amint odaértek, megvárták a megfelelő pillanatot, és megindultak. A gnu megpróbált a társai után szaladni, de hiába, Kito és Tayari két jól célzott dobással telibe találták a vadat. Mivel az egész állatot nem tudták elvinni, ezért a két hátsó combját levágták, a maradékot meg otthagyták. Amint visszaértek a harcosokhoz, azonnal tüzet raktak. Tayari és vitézei napok után az első falatokat ehették. Miután a két gnu combot elfogyasztották útnak indultak.

Akárcsak az odavezető út, a visszavezető is hosszúra sikeredett. Kito elmagyarázta, hogy nemcsak a térkép van segítségükre a hazatalálásban, hanem a vörös kézszimbólumok, amiket útja során jelzésként hagyott nagy fákon és sziklákon. A kisfiú, aki útja során igaz harcossá vált, most ő vezette Tayarit és a férfiakat vissza az otthonukba. De nem volt könnyű, ugyanis az éj leszállt, a nap odébb húzódott, és a hold merészkedett elő fehéren pislákolva, megfestve a vidéket. Ők viszont nem állhattak meg, tudták, a törzs többi tagja számít rájuk. Az út felénél lehettek már, a Kilimandzsárót is elhagyták, amikor oroszlánbőgés hallatszott a távolban. Egyre közelebb és közelebb értek, amikor megpillantották, ahogy a nagymacska leterít egy zebrát. Az oroszlán is észrevette őket, és vicsorogva mordult rájuk. Az idő sürget, a törzsnek szüksége van élelemre, így nem volt más lehetőség el kellett venniük a nagymacska zsákmányát. Először lassú léptekkel szétszóródtak, majd megpróbálták elterelni a zebrától, de a fenevad nem hátrált meg. Egyre közelebb és közelebb kerültek, ráordítottak, megpróbálták elijeszteni, ám nem sikerült. Ekkor Kitonak támadt egy ötlete, gyorsan elővette a tűzgyújtó készletét, összeszedett egy nagyobb száraz fűcsomót gyújtósnak, és elkezdett tüzet csiholni.  Amikor a láng már lobogott, letépett egy kisebb darabot a ruhájából, rátekerte egy fabotra, majd meggyújtotta. Égő fadarabbal a kezében sietett társaihoz, akik még mindig küszködtek az oroszlánnal. A lángolóbot látványa megrémítette a nagymacskát, meghátrált, majd ahogy Kito közeledni kezdett felé, az oroszlán az erdőbe hátrált. Újabb éljenzés tört ki a harcosok között, gyorsan odaszaladtak az zebratetemhez, öten felkapták a vállukra, és mielőtt a hiénák kiszimatolják volna a zsákmányukat, útnak indultak hazafelé.

Napfelkeltére megpillantották szeretett otthonukat, a törzs asszonyai és gyermekei könnyes szemmel szaladtak hős vitézeikhez, akárcsak Amani egyetlen fiához, Kitohoz. Tayari és a harcosok hálájukat fejezték ki az ifjú férfinak.  Kito a törzs többi tagjának is megmutatta a rajzot, és elmesélte, hogyan vadászta le a dik diket, miképp bukkant a harcosok nyomára, hogyan ejtették el Tayarival a sérült gnut, és milyen módon ijesztette el az oroszlánt, hogy megszerezzék a zebrát.

A Kamari törzs az elsők között készített térképet a környező klánok között, Kito több embernek is megtanította a rajzolás művészetét, és az elkövetkezendő években egyre több újabb területet fedeztek és vázoltak fel a térképekre. Többé már nem csak egyszerűen Kito volt, ő volt Kito Mchora Ramani, vagyis Kito, a térképész.

Pintér Benedek Ottó 10. B