Vers egy ballagótól
Szódavíz izzik az üveg falán,
Már nem tarthatok magamban több ideget,
De talán most van a könnyeknek ereje igazán,
Próbállak nem megríkatni titeket.
Boldog vagyok veletek, nektek, tőletek,
Fejemben a jövő már tiszta, már él, már látom,
De ebben a jövőben én már nem győzhetek,
Én nem tudok túllépni a változáson.
Mit mondjak még?
Szárnyat bontunk, mint a fecskék,
Kik életünk fészkét hagyjuk ott ügyesen,
S száll velünk a sok, közös emlék,
Így szívünk medre már nem marad üresen.
Mit mondjak még?
Hiányozni fog a féktelen kacagás,
A kárörvendő „jobban tudom”,
A sok közös nyaralás,
Az üveg a homlokzaton.
Az osztozás, mi önzetlen,
Az ölelés, mi oly édes,
A rá gondolás, mi töretlen,
A feledés, mi néhol veszélyes.
Mit mondjak még?
Ne add fel! Közhelyes, de igaz.
Soha ne vesszen el a méltóságod,
Mert ledobni a súlyt válladról nem vigasz,
Mégis mikor lett közhely az, ha újból megpróbálod?
Hogy hol leszek nemsoká, azt tudni vágyom,
Meggondolatlanságom könnyen vádolható,
De szebb egy megvalósulhatatlan álom,
Mint jövőből egy át nem álmodható.
Vágj neki a nagynak, de örülj a kicsinynek!
Ne légy másoknál mindig okosabb,
de légy büszke, és ne félj, ha kinéznek,
És főként élvezd az egészet, mert ez a legfontosabb.
Összetörik a szívem, ha erre gondolok,
De lehoztuk egymásnak a fellegeket.
Legyen örökké jó dolgotok!
És köszönöm, hogy szerethettelek titeket.
Fehérvári Máté 12.A
