TOPOSZOK

Én vagyok a szél,

Hallom, merre kell menjek,

Látom, még messze a cél,

Akarom, hogy sose legyen vége ennek.

Én vagyok a fuvallat,

Érzem, már közeledik hozzád,

Megérintem füled, mint egy sugallat,

Sajnálom, hogy nem maradhatok tovább.

Én vagyok a fergeteg,

Értem, nem szerethet mindenki,

Remélem, mások nem felejtenek,

Hiszem, sosem fogok elveszni.

 Én vagyok a gally, aprócska, parányi, és

Hallom saját reccsenésem az éjben, mikor

Látom, hogyan száll el az élet, míg én zuhanok.

Akarom, mi régen volt.

Én már nem vagyok faág, mely az égbe tör s

Érzem, a madarak csak álmok, mit

Megérintenem ketrecemből nem tudok.

Sajnálom, mivé lettem.

Én voltam a lomb, gyümölccsel tele, de

Értem, mindent elér a tél éles karma.

Nem remélek már semmit, mégis

Hiszem az új tavaszt.

 Én vagyok a bérc.

Hallom a szellő susogását,

Látom, ahogy ruhát ölt a táj,

Akarom, hogy lássanak.

Én vagyok az orom,

Érzem őzek, vadak lépteit,

Megérintem lelkemmel talpukat.

Sajnálom, hogy csak én tudom, mit rejt az üde mosoly, a könnyes szem.

Én vagyok a hegy.

Értem minden mosoly ráncait,

Remélem, arcod völgyei kizöldülnek,

Hiszem, hogy áldozatom egyszer beérik.

Én vagyok a hullám,

Hallom, hogy ujjong a part,

Látom, hogy minden társam a deszkáért kap.

Akarom, hogy velem mosolyogjanak.

Én vagyok az ár,

Érzem, ahogy hömpölygök,

Megérintem, majd összetöröm, mi utamba áll,

Sajnálom mindazt, amit elsöprök.

Én vagyok a pusztító örvény,

Érzem a riadalmat az arcokon,

Remélem, lesz ki megmenekül tőlem,

Hiszem, hogy nem ez az igazi énem.

Én vagyok a tűz,

Hallom a ropogásom,

Látom a lobogásom,

Akarom a pusztulást és pusztulásom.

Én vagyok a láng,

Érzem a meleget,

Megérintem kezed,

Sajnálom, hogy megégsz, s elvesztelek.

Én vagyok a máglya,

Értem, hogy a lelkem ragyog,

Remélem, hogy szükség van rám,

Hiszem, hogy okkal vagyok.

12.A